„A Saulnál az a fantasztikusan új, és ezt érzi a szakma és a közönség is, és lehet, hogy ez már szinte blaszfémikus, hogy megépül a díszlet, látja a rendező, látja a színész, de nem látja a néző. A zajok és az emberek mozgása írja le az ördögi teret, amin nem időzhet el igazán a tekintet.” — ezekkel a mondatokkal csábítja Rajk a kiállítás nézőit, s való igaz, a filmet megtekintve inkább csak érzékeljük, mint látjuk az emberfeletti munkával, minuciózusan felépített, sokszoros díjnyertes látványvilágot.
A látogatók, film- és építészetrajongók, valamint az akadémiai tagok sokasága előtt zajló ünnepi eseményen Forgács Éva laudációját követően Ferenc Győző rövid köszöntőjében kitért a kiállítás önmagán túlmutató jelentőségére is.
A tárlat mottója Haraszti Miklóst, a barátot idézi: „A látványtervező olyan építész, aki rombolás nélkül épíhet. Ezért a szabadságért persze azzal fizet, hogy kíméletlenül lerombolják a művét, ha az tulajdonképpeni életét, az öröklétnek való dokumentáltatást befejezte.”
A kiállítás különlegessége, hogy a látványtervező építményei a néző részvételével válnak valósággá, tárgyszerű ideiglenességük, átmenetiségük ellenére maradandóbban a valóság építményeinél.
Mégha a nyelvészet szerint a provizórikus jelentése ideiglenes, átmeneti is, a kultúra — Rajk László kiállításával is demonstrált — provizórikus építményei olyan valóságok, melyek feltárják és felfoghatóvá teszik a kort, amiben élünk, megidézve az elmúlt művészettörténeti, történelmi korokat, melyekben elindultak a máig ható művészeti és társadalmi folyamatok.
A kiállított munkák egy része többszörös nagyításon, a filmszobrok esetében több százszoros kicsinyítésen mentek át.
A külön teremben bemutatott filmszobrok, egy-egy film díszleteinek makettjét idéző kisméretű művek kifejezetten a Fuga-beli kiállításra, azaz a székfoglalóra készültek a Turcsány Villő szobrászművész vezette alkotói stáb kivitelezésében.
Rajk László portréját Bojár Iván András rajzolta meg az Építészfórumon.
BDÁ
A