Reduktív forradalom

Kis Péter Laposa pincészetének badacsonyi épülete megjelenésével politikai felhangoktól sem mentes vihart kavart a sajtóban, Török Tamás most megkísérel kritikai párbeszédbe elegyedni vele.

A „jó építészet” koherens, reflektált világképet közvetít, tudást és tudatosságot hordoz. Azért lehet vele párbeszédet folytatni, kritikát írni róla, mert értelmes állítást közöl. A rossz (vagyis kritikán aluli) építészet mögött meghúzódó hiányos világképet megérteni éppenséggel meg lehet, de nem fogalmaz meg értelmes állításokat, csak a kollektív tudatlanság mizériája nyöszörög belőle. A Laposa pincészet szuggesztív badacsonyi épülete „jó építészet”.

Badacsonyban meghatározó karaktervonást képeznek a tradíció fizikai, térbeli megnyilvánulásai, és ez kifejezetten jó tradíció, még ha az épített környezetet mostanra inkább eltorzult formában határozza is meg. A hagyomány itt kiemelten legitim referencia, nyilvánvaló okokból alapvető viszonyítási pont, muszáj számolni vele. Lenyűgöző, mitikus helyszín ez, natúra és agrikultúra történelmileg egybeforrt, szakrális képzeteket keltő közege. Az építészeti innováció ilyen esetben legfeljebb a hagyomány releváns értelmezésére irányulhat, másként nem tud konstruktív módon hozzányúlni a kiérlelődött tökélyhez. Ugyanakkor a hiteles építészet nem tagadhatja el az építési programban foglalt termelési, technológiai, gazdasági újításokat, miáltal könnyen eltávolodhat olyan, a Badacsony-márkát meghatározó elemektől, mint a természeti-földművelési numinózum és a hagyomány.

Részben a fotó műfaji sajátosságai, részben a részletképzés miatt (vizuális fogódzók hiánya), a pinceépület a valóságban kisebb, mint amekkorának képen látszik, de így is léptékváltást képvisel. A léptékváltás pedig mindenképpen változtat a viszonyokon. És pont ez az a helyszín, ahol nem szükséges változtatni a viszonyokon, mert azok kiemelkedően rendben vannak, éppen ez adja a hely vonzerejét.

Talán már ebből is érzékelhető, hogy milyen súlyos ellentétek erőterében kell egyensúlyoznia a Kis Péter és Molnár Bea által tervezett épületnek. Amely egy nagyon erős, jól artikulált építészeti kijelentés, a legmarkánsabb közlés, ami a környéken elhangzik. A szakrális nyelvhasználat árnyaltságával, többértelműségével szemben, vitára késztető módon, nagyon is egyértelmű. Ez a közérthető esztétikai egyértelműség, képszerűség alapkövetelmény a design lassan hanyatlásba forduló aranykorában.

Médiateljesítmény
A kortárs bor-építészetben a márka médiaképviseletének feladata is az épületre hárul, és az építészet az ilyesfajta küldetéseket csak kompromisszumok árán képes teljesíteni. Például a magyar organikus iskola egy ideológiát hivatott demonstrálni, ami rendszerint maga alá temeti az egyéb, építészetileg relevánsabb szempontokat. A kevésbé didaktikus, kevésbé explicit megközelítés jobb építészetet eredményezne.

Ami a reprezentációt illeti, a Bazaltbor pincészete fényesen szerepelt, tele van vele az internet. Kérdéses, hogy profitálhat-e ebből a globális médiasikerből a badacsonyi kultúrtáj, ami az adott helyzetben az elsődleges értékhordozó.

Az épület képként aratott nemzetközi sikert, ahogy az egyébként a kortárs építészetben bevett dolog. A kommerciális építészeti fotónak azonban van egy olyan kellemetlen tulajdonsága, hogy még véletlenül sem mutathat kényelmetlen dolgokat, például az épület környezetét. Valóban fennáll a világban egy általános vizuális inkoherencia, ami nem fest jól fotón, csakhogy ezt kikomponálva a kontextus is kikerül a képből. Eltűnik a háttér, építészeti tapasztalataink így tovább virtualizálódnak – ez pedig inflációt gerjeszt, egyre nagyobb blöffökre ösztönöz. A Badacsony is a valóságról leválasztott díszletté, puszta ürüggyé válhat – ami látszólag nem az egyes épületek felelőssége. De a környezethez való viszonyuk végső soron az egyes épületeket is felelősséggel ruházza fel. Minél kevésbé számolnak a nem feltétlenül eszményi kontextussal, annál inkább a virtualizáló látásmódnak kedveznek.

A hatalmas médianyomás építészetre gyakorolt torzító hatása, a tervezés idomulása a képekben élő építészet szempontjaihoz konkrét esetekben is nyomon követhető, például a Herzog & De Meuron iroda munkásságának evolúcióján.

A Laposa-épületben jóval több van a képeken remekül érvényesülő globális építészetből (és ez önmagában kiemelkedő teljesítmény, kilépés a provinciális korlátok közül), mint a Balaton-felvidék darabos, vulkáni csendjéből.

Ipar
A mimetikus tömegformálás (ti. az épületeket részben a földalatti bazalthasábok felszíni folytatásaként képzelték el a tervezők) az organikus szívnek kedves didaxis áttételes alkalmazása, ami a hegyről nézve egy bizonyos lélegző, khtonikus élőlényszerűséget kölcsönöz az együttesnek.

Ez a termőhelyre reflektáló formálási-telepítési gesztus nem a tradícióban gyökerezik. A népi építészet teljesen más, közvetett úton juttatta érvényre a hely szellemét – méghozzá a mai napig példaértékű, vágyott összhangot teremtve. Igaz, a parasztok még mezőgazdasági épületeket építettek. Ez pedig nem mezőgazdasági épület, hanem a benne zajló folyamatok jellegéből következően ipari („feldolgozóüzem”), vagyis egészen másról szól, mint ami a természethez kötődő földművelés koncepciójából következne. Mint amit a borról még mindig gondolni szoktunk.

A mezőgazdaságba már régen betört az ipari paradigma, tehát a technológiai kontroll, a szabványosság - de a bort, mint kultikus italt talán mind a mai napig részben a mítosza adja el, még ha egyre csökkenő súllyal is. A bor esetében a (reduktív) technológiára szokás úgy tekinteni, mint ami lehetővé teszi a terroir minél világosabb megmutatását. Érdekes paradoxon a természetet a természetesség korlátozásával próbálni megmutatni - konkrét végeredménytől függően akár szájbarágós, a komplexitást elsorvasztó manipulációnak is minősíthető. Mindenesetre egybevág a design-elv fentebb már említett egyértelműségi követelményével.

A csak metaforákkal megragadható, katartikus sokrétűség fokozatos eltűnésére magyarázattal szolgál, hogy a marketing az egyszerű, világos üzeneteket igényli, amit az együgyűbb fogyasztó is megért. Minél több a bor körül a marketing, annál mesterkéltebbek lesznek a különbségek, annál szabványosabbak az egyéniségek. Teljes összhangban a kortárs építészet és tárgykultúra háza táján is észlelhető folyamatokkal (lásd az IKEA hegemóniáját). Az „értékesítési” kényszer kortünet; erőteljes kultúraellenes tendencia, ami pont a design révén igyekszik beleolvadni a kultúrába.

A design pedig eredetileg az ipari termelés társműfaja (industrial design). És a modern ipar nem illeszthető be az agrármítoszokba, az ipari épületeket hagyományosan idegen testként érzékeljük, a környezethez való viszonyuk általában problematikus – részben az ipari tevékenység autonóm jellege, részben az ebből fakadó fizikai és funkcionális zártság miatt.

Mindenféle, a többek között a borhoz is hagyományosan kapcsolt szakrális képzet ugyanígy távol áll tőle. Az ipari viszonyok nyomasztó monumentalitása ugyanakkor elhagyatott, pusztuló állapotban szakrális minőséget ölt: képbe kerül az idő. Az örökké győzedelmes technológián felülkerekedik a lét végességének ténye, az esendőség igazsága. Az állandóságot megbontja a változás, a forma enyészni kezd.

Amíg a Laposa-pince esetében ez bekövetkezik, addig a szimmetrikus oromfal ünnepélyessége, a szerzetesi egyszerűség hivatott ellátni a magasztos elem feladatát. És a felületen megjelenő futónövény-motívum (szőlőindák) által megelőlegezett múltidő – ami talán pont a múltidő lehetetlenségének poétikus kifejeződése is.

Előregyártott fosszília, nyomhagyásra váró nyom, örök negatív, mint a Marsbéli krónikák falra égett árnyékai. Pontos illusztrációja a kortárs viszonyoknak, a tartalom rovására felmagasztosuló forma kultuszának. Ilyen értelemben viszont populárisabb húrokat pengető, ikeás „ötlet”, könnyű elképzelni az épületet nélküle. Engedmény a műkő burkolat puritánságából, egyben szabadkozó-békítő gesztus, öntudatlanul(?) didaktikus kompenzálása annak a súlyos szakmai hiányosságnak, hogy az építészet hatásköre nem terjed ki vén fák, elvadult vegetáció létrehozására.

Kiterjed viszont a környezetalakítás más aspektusaira, például a kissé urbánus ízt eredményező beton térkőre és a világító pollerekre.

Nosztalgia és tradíció
A magyar közízlés a modern építészetet, minél markánsabban az, annál kevésbé tolerálja, az e mögött rejlő nosztalgia részben jogos veszteségérzetből táplálkozik, részben viszont tudatlanság eredménye, reakciós szentimentalizmus. Itt pedig egy kellően markáns kísérlettel van dolgunk a modern szemléletű építészet ötvözésére a paraszti tradíciókkal… egy ipari épület formájában.

A népi tradíció csak külső utalásként, az oromzatos ház-archetípusra redukált épülettömegben jelenik meg, a nyeregtetők alatt csarnok-belmagasságú, indusztriális terek tárulnak fel. A külső falburkolat jellege is inkább ipari, mint kézműves, ugyanakkor egészen szubtilis érzékenység képzetét kelti: mint egy Jovánovics-relief, vagy filigrán kártyavár, üres papírlapok táblázata – gazdag asszociációs mezőben lebeg.

A hely szelleméről szőtt plebejus ábrándok a Balaton körül a habcsókos vakolatú, macskalépcsős oromfallal szegett műparasztháztól egészen a rózsadombi rokokóig terjedő építészetben öltenek testet. A giccs, az édes pezsgő és az édes vörösbor közérthetősége ez, hiába színlel „polgári” öntudatot.

Kevesen látják be, hogy a paraszti építészetnek a fakszniktól, mellébeszéléstől mentes szikárság képezi az egyik legfőbb tanulságát, és hogy a Badacsonyhoz hasonló közegben ez lenne a követendő példa. A Laposa-pincészet radikális kísérlet a minimalizmussá fokozott szikárság formába öntésére, a tradíció újraértelmezésére. Radikalitását csak az gyengíti, hogy "reduktív" stilizáltsága, homogenitása révén kép- és fogyasztóbarát nyelvet beszél, belemegy a média által felkínált szerepjátékba. Szép, méghozzá úgy, hogy szépsége önálló attribútum; nem a funkcionális-anyagi minőségből fakad szervesen, hanem esztétizálni próbálja azt, ahogyan az ipari formatervezés a sorozatgyártott tartalmat.

Könnyen észrevehető és közérthetően radikális. Radikalitása így túllendítette a célon, előtérbe helyezte, pedig az adott helyzetben a radikális háttérbe húzódás lett volna a nagyobb teljesítmény. Az üdvösséghez ugyanis már nem elég a selejtes építészeti doktrínával szakítani, a képeket sulykoló tömegmédiát is ki kell cselezni.

Forradalom
Inkább konceptuális mozzanatok határozzák meg az épületet, mint a szituációra ösztönösen reflektáló elemi építési gesztusok, és pont az utóbbiak révén kerülhetne valódi kapcsolatba a paraszti építészet máig érvényes vonatkozásaival. Amiknek itthon még nem született autonóm, maradéktalanul érvényes kortárs átirata, pedig ez nem tűnik eleve lehetetlennek. Kecsegtető az az irány, amerre a Kis-műterem egy másik, köveskáli munkája, egy lakóház átalakítása-bővítése mutat. Finomkodástól mentes, felszabadult, teljesen kortárs válasz a helyszín kihívásaira.

Ugyanakkor a hozzá hasonló, egyszerre érzékeny és bátor próbálkozások sem érhetnek célt élő mezőgazdasági kultúra, releváns vidékfejlesztési innováció nélkül, mert hiányzik mögülük az élő közeg megtermékenyítő hatása, a felszabadító determináltság, így megmaradnak a városi értelmiség tét nélküli játékainak.

Például Vincze László majorsága kifelé, az útról nézve egészen drámai tömörséggel és teljesen érvényes kortárs hangon szólaltatja meg a tradíció nyelvét. Ennek a távoli nézetnek az enigmatikus, katartikus szigora nem terjed ki az együttes egészére. A belvilágot (belsőépítészet és udvari homlokzatok) már teljesen tradíción kívüli, a banalitásig menően generikus viszonyok uralják, és ettől nagyságrendekkel súlytalanabb. A választékosan kommersz hangulat a gyarmatosítói mentalitást tükrözi, ami vonzódik a kompetenciáján kívül eső dolgokhoz, de nem tud mit kezdeni velük, ezért muszáj a saját képére formálnia őket. A természethez való viszonyában is a design-elvet érvényesíti, vagyis az esztétikailag problémamentesre, kényelmesen közérthetőre szabott, távolságtartó civilizációs kereteket. A nagy ablakok a közhiedelemmel ellentétben nem befogadó nyitottságot képviselnek, nem a részvételt erősítik, hanem éppen ellenkezőleg, segítenek a környezet szerves rendszerét a látványra redukálni, biztosítva a zavartalan megfigyelői pozíciót.

Mindez nem feltétlenül az építész felelőssége. Az építészet kollektív termék, amiben a heroikus egyéni teljesítmény sem tudja át- és felülírni a közeget, hiába haladja meg. Elakad a megrendelő és az építési folyamat, a kivitelezők képében megjelenő társadalmi valóság kátyúiban.

Forradalmi elszántsággal sem lehet megmozdítani ezt a veszteglő realitást, de a forradalmak amúgy sem szoktak kompatibilisek lenni a tradícióval. Felfordulást csinálnak, amit a belülről bomló, konform establishment még véletlenül sem tenne - és ez elsődleges hivatkozási alap a laikus építészeti gondolkodásban: illeszkedik vagy nem illeszkedik? Hát a forradalmak nem illeszkednek, hiszen pont a forma lebontásán ügyködnek, hogy feltárják a tartalommal való kapcsolatának lejárt szavatosságát, inkoherenciáját.

A magyar vidéki építészetnek nagyon is szüksége van a forradalomra, ami úgy zajlik le, hogy nem tör ki, leszámol a negédes ábrándokkal, miközben életre kelti és megújítja a hagyományt. Forradalom nélkül beteljesedő reformkorra, és a reformkor klasszicista építészetének tárgyilagosságára. Amiből a Laposa-pince felidéz valamennyit. Reformkísérlet, hiszen befogadóan reflektál a formai tradíciókra. De mégsem sikerül megmaradnia radikális reformnak, eredendően semleges álláspontja dacára a mögötte álló program, a körülmények végül belesodorják a forradalomba.

A szükséges reform elsődleges terepe, biztonságos kísérleti zóna a meglévő épületállomány empatikus, kifinomult átalakítása lehet. Nem csak vidéken – a magyar kortárs építészet és a társadalom rengeteget profitálna a panelházállomány, a sátortetős kockaházak és a rendszerváltástól máig tartó időszak zömmel alacsony minőségű, kritikán aluli termésének értékelvű transzformálásával, mint az újat építés vagy a bontás ökonomikus alternatívájával.

Török Tamás