Az Istenhegy a főváros egyik legszebb panorámájú városrésze, igazi budai zöldövezet, ami mára teljesen beépült. Minden korszak rányomta a bélyegét a klasszicizmustól kezdve a modernizmuson át, van itt organikus családi ház és kortárs villa is egyaránt. Mindezt pedig – a gazdag beépítettség ellenére – szépen keretezi a sok zöld. Ebbe az építészeti szempontból eklektikus, a beépítés szempontjából a kertvárosias és az urbánus határán mozgó környezetbe tervezett négylakásos társasházat a Vadász Építész Stúdió.
A megbízó egy meghívásos ötletpályázat keretében választotta ki Vadász Bencét, Vadász Balázst és csapatukat, hogy egy istenhegyi saroktelekre tervezzenek társasházat. A telken egykoron a Belügyminisztérium egyik óvodája állt – sajnos évek óta üresen, folyamatosan romló állapotban, melyet a telek megvásárlása után elbontottak. Az új lakóház az egykori épület helyére került az egyébként meglehetősen nagy lejtésű telken, amivel sikerült minimalizálni a talajrendezést és elkerülni azt, hogy fákat kelljen kivágni.
A négylakásos ház tömegét két aszimmetrikus részre osztották a tervezők, ami így ad egyfajta játékosságot a viszonylag nagyméretű – de a környező épületekhez hasonló volumenű – tömbnek. Mint ahogy az általában lenni szokott, az építtetőnek ezúttal is fontos szempont volt a szabályozás szerinti beépíthetőség maximális kihasználása, de az osztott tömeg ezt úgy tette lehetővé, hogy ne egy túlméretezett monstrum jöjjön létre. Az egymással szöget bezáró, telepítésében a telek geometriájához igazodó tömegek megformálásánál az volt a cél, hogy semmi ne legyen szimmetrikus, legyen a házban valamiféle "rendezett rendezetlenség", ami egyedi megjelenést kölcsönöz az épületnek. Ez a szemlélet nem csak a fő tömegeken figyelhető meg, rendezőelvként végig lett vezetve minden részleten: a nyílászárók kiosztása, a teraszok elrendezése mind ezt az elvet követi, de aszimmetrikusak az oromfalak és ezáltal a tetőforma is.
Első ránézésre ez a direkt rendezetlenség arra készteti a szemlélőt, hogy valamilyen fogódzót keressen a homlokzaton, amihez viszonyítva felfedezhető a rendszer logikája. Amin elsőként megakadhat a szeme e keresgélés közben, az a két épületrészt összekötő szerkezet – ami azonban újabb kérdésekre ösztönöz. Az utca felől nézve a fémlemez fedés hegyes szögben átfordul a szerkezet aljára, ami ettől úgy fest, mintha a két tömeg közé ékelődő csőr lenne. Hogy mit is rejt ez a furcsa képződmény, az csak az épület túloldaláról látható: egy közlekedő a felső szintek között. Tudatos döntés ez a kétarcú megoldás: a bejárati kapu tengelyében helyezkedik el ez az összekötő elem, ami így kaput formál az épület két tömegével a hatalmas kert felé; a másik oldalról azonban használható tér rejlik benne, a városra néző kilátással, ami a legfelső lakás két részét köti össze.
A két épülettömeg közé ékelődő "doboz" egyike annak a három hasonló képződménynek, amelyek jellegzetessé teszik a tetőformát. A hófehér monolit épülettesteket fémlemez fedésű magastető koronázza, amit szintén monolit tömegként formáltak meg a tervezők. A "szükséges rosszat" – vagyis a liftet és egyéb gépészeti elemeket – rejtő felépítmények is ebbe a monolit tömegbe lettek belekomponálva, kiemelkedve a tető síkjából. A már-már szoborszerű tetőforma így tovább erősíti a "rendezett rendezetlenség" élményét.
Az épület egészén a fehér és szürke színek dominálnak, kívül és a közös belső terekben egyaránt – utóbbi hol a fémlemez, hol betonszerű vakolat formájában. Mindezt csak az érkezési pontoknál töri meg a vörös szín: a fenti gyalogos bejárati kapunál és a lenti garázskapukon. "Fenti" és "lenti", a meredek telek ugyanis két irányból közelíthető meg, a gyalogos bejárat a telek felső részén nyílik, néhány lépcsőfokkal feljebb, mint az épület földszintje. A gépkocsi behajtó a saroktelek másik utcafrontján lévő kapun keresztül vezet az épület "hátsó" oldalán nyíló garázsokhoz.
A két épülettömb összesen négy lakást foglal magába. Az alsóbb emeleteken a bejárat felől a baloldali, kisebb épületrészben egy kétszintes, a jobboldali, nagyobb tömegben pedig két egyszintes lakás kapott helyet. A beruházó saját lakása a két épületrész harmadik emeletén található, ennek két részét köti össze a fentiekben leírt, lakáson belüli közlekedő híd. A nagyobb tömb pinceszintjén ezen felül egy nyolcállásos garázs is helyet kapott, nagyméretű közös és privát tárolókkal, valamint a gépészettel egyetemben. A függőleges közlekedést lift, illetve egy relatíve szűk lépcsőház biztosítja – aminek szűkössége több tíz-, vagy akár százlakásos épület esetén bizonyára zavaró lenne, hiszen ilyen esetekben a lépcsőház is egyfajta közösségi tér tud lenni, a véletlen találkozások helyszíne. Itt azonban, mivel mindössze három lakás kapcsolódik rá – közösségi térből pedig a hatalmas kertben van épp elég – nem okoz gondot a lépcsőház mérete.
A tervezők szándéka szerint a hagyománykövetés találkozik a modernista szellemmel az épületben, és ez a kettősség a játékos, aszimmetrikus kompozícióval párosítva izgalmas összképet eredményez, ami minden szögből egy kicsit más arcát mutatja. Dinamikus ház, ami arra készteti a megfigyelőt, hogy körbejárja azt. Fredric Jameson amerikai teoretikus a világhírű posztmodern építész, Frank Gehry saját házának elemzésekor többek között arról ír, hogy Gehry háza úgy van megtervezve, hogy azt ne lehessen fotókon reprodukálni, mert "a házról készült fényképek soha nem lesznek teljesen pontosak."[1] Ezzel szemben a kortárs építészetben egyre gyakrabban kerül elő az "instagrammabilitás" kérdése, vagyis olyan terek tervezése, amik egyetlen fotóval könnyedén megoszthatóak a közösségi média felületein. A Gyöngyvirág úti társasház nem követi ezt a trendet: annak valódi dinamikáját csak élőben tapasztalhatja meg az ember. (Mindez azonban mit sem csorbít Walton Eszter remek fotóinak értékén.)
Hulesch Máté
[1] Jameson, Fredric: Postmodernism, or, the Cultural Logic of Late Capitalism, Duke University Press, 1991, p. 125.