Székesfehérvár, Nemzeti Emlékhely fejlesztése

Részletes bírálat
A romok felett lebegő hálózatos transzparens szerkezet – mint virtuális múzeum jelenti a pályamű alapkiindulását.

Jellegében a romterület felett kifeszített tető típushoz tartozik azzal, hogy ez a védőtető-térrács magába foglal egy – a bazilika alaprajzi rendszerét absztrakt formában megjelenítő – teljes építményszintet. Ez a szint a 20. század technológiai leleménye: a számítógép „modorában” 3 X 3 m-es raszterhálóra fűzve vállaltan „pixelesen” határol egy „végtelen” térrács közé zárva, amely a leírás szerint folyamatosan bővíthető. Fenti gondolat lehetne akár egy a múltat és jelent összekötő vezérmotívuma a tervnek, azonban a gondolat „tárgyiasulása” az érzékelés szintjén nem sikerült.

A szemmagasságból csupán egy izgatott, hatalmas horizontális tömeg jelenik meg a romok felett, amely sem a kialakult térfalrendszert, sem az emlékhely méltóságát nem erősíti, inkább opponálja. Izgatottságát tovább növeli a raszterháló kontúrján konzolosan túlnyúló keretszerkezet, melyet üvegfal határol minden irányból (falpadló-mennyezet). A koncepció lényege csupán madárperspektívából látható, szemmagasságból a felvetített alapfalak nem érzékelhetőek.

A koncepcióhoz további zavaró – a hely szelleméhez, és a rendeltetéshez nem tartozó – ötleteket tesz: öko-gondolat, energiatudatos építészet, „mintaprojekt” stb. A fenti elemek mellett az utcaszinten is üvegfelületet tervez, láthatóvá téve az eddig nem látszó romrétegeket.

Elemzése szerint a Forum Romanum jelleget megtartva feszít a romok fölé virtuális múzeumot, melyet csupán négy ponton támaszt le, és amely a Bíráló Bizottság szerint csak gazdaságtalanul építhető meg. A négypontos letámasztás – mint technikai „bravúr” – nem hoz többletértéket az emlékhely jelentőségének hangsúlyozásában. A Pipo-torony és az északkeleti torony helyén felvonókat tervez a múzeumba való feljutás érdekében.

A városszerkezet vonatkozásában a terv nem veszi fel a kialakult beépítési struktúra ritmusát, hanem a romokra kissé önkényesen ráhúzott raszterből épít absztrakt világot a 8-9 m magas lepénnyel, ami túlságosan spekulatív megjelenéső. A raszter „épületté emelése” érzelemmentes megoldást eredményez, amely az emlékhely szakralitását spekulatív, technokrata gesztussal megszünteti. Az utcaszinten elhelyezett üvegpadló pedig elbizonytalanítja a járókelőket, és a barokk belvároshoz nem méltó felületet teremt.

Örökségvédelmi szempontból elfogadható, mert vb. födémmel és üvegfödémmel fedi a romokat, bár egy meglehetősen nyomott tér jön létre így is.

A négy ponton történő alátámasztás helyét nem találni a terven. A Mátyás-szentély és az északi romterület fölé a védőtetőt nem terjeszti ki, ezzel bemutatásuk elé komoly akadályt gördít, amit azonban a terv készítői nem érzékeltek. A védőépület oldalról nyitott, de a műleírás nem zárja ki a függőleges zárás lehetőségét, ez azonban valószínőleg rontaná az épület megjelenését. Ebben a formájában korlátozott védelmet tud csak nyújtani. A további kutathatóság a négy letámasztás következtében biztosítottnak látszik.

A üvegből tervezett, lábakra állított múzeum gyakorlatilag három üvegfödém létesítését igényli. A néhány filigrán alátámasztási pont, és szerkezeti méretek nem reálisak. Az épület energetikailag nem átgondolt, a nyári hővédelmet önmagában a szellőztetés nem oldja meg, télen a létesítmény fűtést igényel. A mobil üvegfalak hőszigetelése, légzárása csekély, a hűtésre javasolt vízpermet az üveget öregíti, a felfogás, és elvezetés nem megoldott. A PV elemek alkalmazása túldimenzionált. A tervezett „építmény” megvalósítása a rendelkezésre álló költségkeret többszörösét igényli.

Kertépítészeti, zöldfelületi javaslatokat a terv nem tartalmaz.

A terv erénye a konzekvensen végigvitt alapgondolat, de éppen az alapgondolat szellemisége, annak futurisztikus volta nem felel meg a kiírásban foglaltaknak.

Ugyanakkor a koncepció következetes kifejtése és a pályamű „egyedisége” miatt a Bíráló Bizottság a tervet megvételben részesíti.