Szemes és Széplak, avagy hogyan nyaralunk a Balatonon? – Ferkai András írása

A két település eltérő alapítását, a villákat és nyaralókat létrehozó szándékokat bemutató írás egy olyan üdülési kultúrát és épületeit mutatja be, amikor „a városi emberek még nem akarták, mint csiga a házát, a hátukon magukkal cipelni az otthoni kényelmet." Ez az idő nincs is messze: Molnár Farkas, Kismarty Lechner Kamill vagy Farkasdy Zoltán minimál terei ezt példázzák. Ferkai András szemléletformáló írása a balatoni üdülésről.

Egy ideje rákaptam a régebbi balatoni nyaralók fényképezésére. Egyfajta leletmentés is ez, hiszen az újabb építkezések komolyan veszélyeztetik az elavultnak tűnő házakat, különösen a kisebb méretűeket, melyek helyére jóval nagyobbat lehet építeni. Éppen ezek a mai igényeket kielégítő villák, társas nyaralók, sőt lakóparkok késztettek arra, hogy elgondolkodjam azon, mit is jelentett régen a nyaralás, és milyen igényeket támasztunk ma a néhány hét eltöltésére szolgáló, de ha hosszabb időre szóló, akkor is idényjellegű épületekkel szemben. 

Példaként Balatonszéplakot és Balatonszemest választottam. Az előbbihez családi és kedves gyermekkori emlékek fűznek, az utóbbit nemrég nyílt módom megismerni. A két nyaralóhely összehasonlítása nem csak építészeti-stilisztikai szempontból érdekes, hanem a létrehozásuk körülményeit és működésmódjukat illetően is. Ezzel összefüggésben érdemes kitérni a betelepülő nyaralóközönség társadalmi összetételére és eltérő lehetőségeikre környezetük alakításában. Mielőtt nyaraló házakról beszélnék, tegyünk tehát egy rövid kitérőt az említett települések történetében!

Balatonszemes üdülőterülete alakult ki korábban. A Dráva-Száva-Adria Vasúttársaság 1861-ben építette meg a Balaton déli partján Triesztbe vezető vasútvonalát, s értékelte fel ezáltal az addig nyaralásra nem használt partvonalat. A másik tényező, mely segítette a letelepülést, a Sió-csatorna megépítése és a Balaton vízszintjének tetemes süllyesztése, szabályozása volt. A déli part parcellázása a 19. század utolsó évtizedében kezdődött. Szemesen Hunyady Imre gróf ajánlotta fel e célra tóparti birkalegelőit, s bízta meg a Parkváros Részvénytársaságot a terület felosztásával, szabályozásával. A későbbi kikötőtől keletre eső parti terület tereprendezése, az utcák és a 110 telek kialakítása 1898 és 1902 között zajlott. Az alsó telepen és a dombon 600-800 négyszögöles telkeket hoztak létre, melyeket az új tulajdonosok azon nyomban el is kezdtek beépíteni. Az első villa a felső telep közepén ma is álló Bagolyvár volt (1898), az alsó telepen pedig a kastélyszerű Huber-villa (1901), melynek később Eötvös Károly lett a tulajdonosa (Ady Endre utca 3).

A telektulajdonosoknak évi 4 koronát kellett fizetniük a part és a víz használatáért Hunyady grófnak, illetve évi 20 korona, ma úgy mondanánk, „üdülőhelyi" díjat, amiből a közterületek és parkok fenntartását finanszírozták. Mert mondani sem kell, az utcák és sétányok mentén fasorokat ültettek, a domb és a vasút között parkot hoztak létre az uradalmi erdész irányításával. A tulajdonosok 1908-ban alapították meg a Fürdőegyesületet, mely a feladatok nagy részét átvette a gróftól: a tagdíjakból folytatták a parkosítást, szállodát, gyógyszertárat építettek, állami segítséggel pedig felüljáró hidat, vasútállomást és kikötőt (1913). A támogatás megszerzésében komoly része volt az egyesület akkori elnökének, Hegyeshalmi Lajos miniszteri tanácsosnak, aki egyben a MÁV elnökhelyettese volt. 1934-ben épült a Hunyady József által adományozott vízparti telken a közösség régóta vágyott klubháza, a Vigadó (tervező: Wälder Gyula), amely nagytermével, teraszaival és gondozott parkjával a közös események és a szórakozás színhelye volt hosszú időn át.

Az egyesület rögzítette a tulajdonosok korábbi kikötését, miszerint „Szemes mindenkor egy családias jellegű telep, az úri keresztény középosztály nyaralóhelyéül szolgáljon," s így telekvásárláskor, sőt bérbeadáskor is válogattak a jelentkezők közül. A tulajdonosok között magas rangú állami tisztviselőkön, katonatiszteken, egyetemi tanárokon kívül művészek is előfordultak (pl. ifj. Vastagh György szobrász). Némi változást csak a világgazdasági válság hozott, amikor Hunyady József part menti szőlőinek eladásával nyugat felé bővült az üdülőterület. E részen, a fizetőképes kereslet csökkenése miatt már csak 200-220 négyszögöles telkeket parcelláztak. A Parkváros Rt. ajánlati terveket közölt prospektusában, sőt, néhány mintaházat meg is épített. A Hunyady-telepen nagyobb részben földszintes házak épültek modern stílusban, még ha elég visszafogottban is. E szerényebb nyaralókat a középosztály alsóbb rétegei, városi polgárok, lateinerek ( azaz latinos műveltségű, szellemi foglalkozású személyek, ügyvédek, orvosok vagy tanárok, Szerk. megj.) építették, akiknek a fürdőszoba, villanyvilágítás legalább olyan fontos volt, mint a házuk józan, korszerű megoldása. Balatonszemesen ritkák a látványos modern épületek. A főként helyi építőmesterek által tervezett és kivitelezett házak magas tetejükkel, zsalugáteres ablakaikkal és terméskő lábazatukkal mégis, akaratlanul is, valamiféle helyi karaktert teremtettek.

Balatonszéplak szintén parcellázás eredményeképpen született meg a Siófok és Zamárdi közötti partszakaszon. A veszprémi Székeskáptalan tulajdonában lévő 140 (más források szerint 200) holdas területet nem olyan előkelő és megbízható vállalat parcellázta, mint a szemesi birtokot. A hangzatos „Balaton Lidó Fürdőtelep" elnevezésű parcellázó vállalatot Szűcs Zsigmond magánbankár hozta létre 1930-ban. Az „amerikai stílusú propagandával dolgozó vállalkozó", ahogyan egy későbbi folyóiratcikk jellemzi Szűcsöt, mutatós szabályozási és telekosztási tervet készíttetett, feltehetően a balatoni fejlesztéseket irányító Káli Nagy Dezső kormánybiztos iránymutatásával. A színes terven rendezett tömböket látunk fasoros utcákkal, a rasztert több helyen megszakító kis parkokkal és három, vízpartra merőleges tengellyel. Az egyik a kiépített strandfürdőhöz vezet, a másik egy meg nem nevezett középülethez, s közöttük a főtengely a kikötő mólójához. Tőle jobbra, egészen Siófokig, szabadstrand – „fürdőpart" – húzódik. A telep két szélére vasúti megállót terveztek (ezekből lett később Balatonszéplak-Felső és –Alsó megállóhely), a középtengelybe pedig komolyabb vasútállomást, ami nem valósult meg, ahogyan a félbemaradt főutca végpontján a kikötő sem. 

A reklám tényleg amerikai típusú volt. Szűcs nagy hírveréssel jutalomtelkeket ajánlott fel a frissen parcellázott telepen (a BNV legjobb propaganda ötleteiért, a 8 órai újság kvízkérdésein nyertesnek, az Új Idők hetilap előfizetői között sorsolva, sőt, Miss Magyarország számára 1931-ben, a Malomsoky-cég által felajánlott kis víkendházzal), és éveken át rendszeresen, minden napilapban elhelyezte hangzatos reklámját. Az egyik helyen ezt olvassuk: „Széles, fával szegélyezett, planírozott útjai, vízlevezető árkai, pazar bőkezűséggel létesített közterületei, a telep minden pontjára elhelyezett sport- és játékpályái szinte parancsolólag hívja az érdeklődőket, akik a drága külföldi fürdőhelyek helyett a teljesen azonosat nyújtó magyar tenger partján akarják megtalálni a pihenést, szórakozást, az egészséget." Másutt pedig: „Kulturhely, föveny, villany, telefon, kitűnő ivóvíz, köves, fásított utak, sínautó megálló, korlátozástól mentes parcellák kedvező fizetési feltételek mellett kaphatók." 

Van olyan újságcikk (a Magyarság napilapban), amely kétségbe vonja ezt az állítást, és arról ír, hogy az elkápráztatott vásárlóval szinte fővárosi árakat fizettettek. Egyetlen helyen találtam négyszögölre vetített árat (15 pengő), ami egy 200 négyszögöles teleknél 3000 pengőt jelentett. Ez valóban nem számított túlságosan olcsónak. Igaz, hogy a vásárlónak több éves részletfizetést ajánlottak fel úgy, hogy már 1 pengő négyszögölenkénti előleggel birtokba vehette telkét és építhetett is rajta. A  200, 150, 100 és 80 négyszögöles parcellák ily módon valóban elérhetővé váltak a középosztály alsóbb rétegei, a közalkalmazottak, kistisztviselők, sőt, az iparosok és kiskereskedők számára is. E tekintetben Balatonszéplak valóban a Balaton egyik legdemokratikusabb üdülőhelyévé vált. A kis telkeken miniatűr villák épültek, kisebb részben neobarokk stílusban, jobbára azonban modern vagy art deco formákkal. Az előbbieket Göbl Miklós építész, építőmester, utóbbiakat főként a Lidóra költöző Rathing Ferenc építőmérnök tervezte és kivitelezte. Rathing házai meglepően változatosak, van közöttük zárt vagy megbontott kockaház, lendületesen áramvonalas tetőteraszos villa, lapos vagy magas tetős házikó körablakkal és „díszlécekkel". A bennük nyaralók jogosan érezhették, hogy korszerűek, lépést tartanak a legújabb divatokkal.

A Lidó név gyorsan lekopott az új nyaralótelepről, mert a beígért közösségi szolgáltatások jó részét nem sikerült valóra váltani. A parcellázó társaság homályban hagyta, hogy a strand, sportpályák, játszóterek, közösségi épületek megvalósítását nem vállalja, annak finanszírozása a telektulajdonosokra hárul. A reklám büszkén állította, hogy a Lidó lesz az egyetlen hely a Balatonon, ahol nem kell „kurtaksát", azaz üdülőhelyi díjat fizetni. Ennek következtében nem volt fedezete az említett funkcióknak, illetve a közterületek fenntartásának. A szociális értelemben vegyes közönség nem hozott létre fürdőegyesületet, s nem tudott kiválasztani magából olyan befolyásos képviselőket, akik például a vasútállomásért vagy kikötőért lobbizni tudtak volna. A gyönyörű tervekből szinte csak a négyzethálós utcarendszer és telekosztás maradt meg. Ma csak a két vasúti megállótól induló átlós utcák és egy bizonytalan zöldsáv Széplak-Alsó és Felső határán utal az elképzelt kompozícióra. Kétségtelen érték a kövezett utcák nagyvonalú méretezése (16 méter) és fásítása, amihez még 4 méteres előkert járul mindkét oldalon. A telkek növényzetének telepítése viszont a tulajdonosoknak köszönhető. 

Jól emlékszem Széplak-Alsó tágas levegőjére, s az ötvenes-hatvanas években már szépen megnőtt, helyenként igen öreg nyárfáira és jegenyefasoraira. Nagyobb üdülőházak, panziók inkább Széplak Felsőn, annak is Siófok közeli részén épültek. A léptéket akkor még a háború után épült nyaralók sem törték meg. Az állomástól a vízhez vezető út végén hosszabb szabad terület nyílt a parti nyaralók között, ahol a homokos fövenyen lehetett napozni, a gyerekeknek játszani. Szüleim töltötték ifjúságuk háborús nyarait a harmincas évek említett villáiban, kis pihenő házaiban, melyeknek többnyire nevük is volt: a család nőtagjának neve vagy beceneve, Vadvirág, Mosoly Országa, Szakállszárító stb. Az én gyermekkoromban szegényesebb vagy barkácsolt jellegű házak színesítették a képet. Ma már ezekre is nosztalgiával nézhetünk. Széplak-Felsőn jobban lehetett az idők változását érezni. 1961-62-ben 700 méter hosszúságban feltöltötték a partot, s a hajdani sétány előtt nyert óriási területen építették ki az úgynevezett Ezüstpartot, nagy és egyre nagyobb vállalati és szakszervezeti üdülőkkel. Épp most folyik a korábban sok ezer ember éves nyaralását lehetővé tévő épületek eltakarítása és a terület intenzív, lakóparkszerű beépítése magántulajdonú társasüdülőkkel. 

Volt módom idén nyáron néhány napot eltölteni efféle helyen, Szemesen. Az elfogadható léptékű és ízlésvilágú együttesben hűthető-fűthető összkomfortos lakások vannak két hálószobával, amerikai konyhás nappalival, tágas terasszal. A parkolás telken belül megoldott, közvetlen kijárat nyílik a szabad strandra. Nagyon kényelmes, akár egész évben használható. Persze csak a nyári idényben használják intenzíven. Ez az üdülési forma, érvelhetnénk, gazdaságosabban használja ki a területet, mint a saját telkes kis magánházak. Igaz, de ha a korábban tömegek számára elérhető üdülők területét, campingeket és szabad partszakaszokat privatizálnak a maguk „elit" zárványaival, a köz mindenképpen veszít rajta. Ráadásul az intenzív beépítéssel tovább csökken a zöldfelület, pusztítják a fákat, fasorokat és nádasokat.

Elgondolkodtató, mennyire megváltozott a nyaralóhellyel szemben támasztott igényünk. A harmincas, de még a hatvanas években is a nyaraló – a legtehetősebbekét kivéve – nem a városi villa- vagy bérházi lakás megduplázását jelentette. A városi emberek akkor még nem akarták, mint csiga a házát, a hátukon magukkal cipelni az otthoni kényelmet. A nyaralás kissé a nomád életet mintázta: kiszabadulni végre a természetbe, fürödni, napozni, sportolni, amikor csak lehet. A házba csak aludni tértek be, erre szolgált a sok kis hálófülke, esős napokon pedig a lakótérbe vagy a fedett teraszra vonultak vissza, beszélgetni, rádiót, zenét hallgatni, társasjátékot játszani. „A kis ház lelke a jó arányú minél tágasabb egyetlen nagy összefüggő nappali tér. A városi lakások mellékhelyiségeit itt beépített szegletek vagy fülkék pótolják." írta Farkasdy Zoltán 1967-ben. 

A háború előtt és az 1956 utáni másfél évtizedben készült tervek és megvalósult épületek mutatják, milyen hihetetlenül kis terület elég volt egy jól működő nyaraló létrehozásához. A miniatürizálás csúcsteljesítménye a Kotsis Iván által tervezett balatonújhelyi nyaraló (1937), mely gyakorlatilag egyetlen helyiségből (és talán két belső fülkéből) áll, kis fedett terasszal. Aszkétizmusát jobban megértjük, ha tudjuk, hogy megrendelője, Vizy Marianne zöldkeresztes nővér volt, aki bizonyára egyedül élt. A Magyar Mérnök- és Építész-Egylet 1931-es balatoni ankétjára számos kiváló építész készített ajánlott terveket. Közül Molnár Farkasé volt a legolcsóbb: a 118 légköbméteres (mintegy 50 m2), hét személynek helyet adó épület a kalkuláció szerint 3300 pengőbe került. (Összehasonlításul: Kozma Lajos ötfős villájának az ára 12600 pengő, ennek csaknem négyszerese volt.) Ugyanabban az évben, Molnár József, a magyar Cirpac-csoport tagja, egy modulárisan tervezett, előre gyártott vasvázú, a helyszínen szerelhető hétvégi ház tervcsalád prototípusait építette meg Balaton Lidón. A földszintes, négy hálóhelyes, WC- és konyhafülkés, teraszos ház összes alapterülete 24 m2, az öt férőhelyes emeletesé két terasszal 30 m2. A házak helyszíni felépítése 8-14 napot vett igénybe. Arról nincs hírünk, hogy e nyaralók mennyibe kerültek, s hogy a hőszigetelő kovaföld-lemez falak és födémek mennyire védték a belső teret a nyári hőségtől. Itt jegyzem meg, hogy a telken ültetett nagylombú fák sokat segíthetnek a napvédelemben és a kellő páratartalom biztosításában. Szükségtelenné tehetik a ma elkerülhetetlennek vélt mesterséges légkondicionálást. 

A háború utáni tervek közül egy megvalósultat és egy típustervet emelek ki. Kismarty Lechner Kamill Zamárdiban álló nyaralója (1954) ugyancsak minimál lakás: egyetlen nyugat felé felnyitott szobából és egy délre-nyugatra egyaránt nyíló fedett teraszból áll, a tömeg mögé rejtett kis kiszolgáló blokkal. Noha minden korábbi hazai példától különbözik ferde vonalaival és a terméskő falai fölé nyúló hullámpala tetővel, – célszerűsége, szellemesen egyszerű szerkesztése és gazdaságossága a háború előtti modern épületek méltó párjává avatják. Alapterülete nagyjából megegyezik Farkasdy Zoltán egyik 1965-ös ajánlati tervével. A Bikavér típusnevű ház 42 m2-es alapterületén kényelmesen négy, szükség esetén hat fő elhelyezésére alkalmas. Az építész a végletekig takarékosan használta a teret, hogy kímélje az építtető pénztárcáját. Miközben az alaprajzot gazdaságosan szervezte, arra is figyelt, hogy az apró helyiségek kapcsolatából térélmény bontakozzon ki. Az egymásba nyíló lakótér és étkező az ellenkező irányba néz, s a csatlakozó fülkéken ajtó helyett függöny van, így e tércsoport tágasabbnak tűnik. 

Tanulságos, ahogyan Farkasdy házainak megvalósításáról gondolkodott. Míg sokan a kor divatos formáit, anyagait és szerkezeteit használták, ő az adott helyen legtermészetesebb megoldásokat kereste. Hol falazott, hol faszerkezetet használt, enyhe lejtésű tetőfelületeit a legolcsóbb bitumenes lemezzel burkolva képzelte el. Külön utalt mindenütt a házilagos kivitelezés és a hulladékok felhasználásának lehetőségére. Ma úgy mondanánk, fenntartható módon gondolkodott. A fenntarthatóság és környezettudatosság újabban divatos jelszó lett, ám sokak számára ez elsősorban hőszigetelési kérdést és a legújabb technikai-gépészeti vívmányok használatát jelenti. Jó lenne, ha elgondolkodnánk azon, hogy a legegyszerűbb tervezési eszközök (tájolás, hidegtető, árnyékolás védőtetővel, zsaluval, lombokkal) is hatékonyak lehetnek. A környezet védelme szempontjából fontos lenne, hogy a megrendelők önmérsékletet tanúsítsanak terület- és komfort-igényeik terén, a tervezők pedig az önmegvalósításban. Szerencsére ennek már vannak jelei, különösen a fiatalabb generáció körében. A háború előtt, illetve az ötvenes-hatvanas években működött építészektől ne formákat vegyünk át, inkább józanságot tanuljunk tőlük.

Ferkai András

(Köszönöm a Kép-Tér blog és a Balaton-Lidó Facebook csoport segítségét az anyag elkészítésében)

A térhasználattal kapcsolatos cikkek megjelenését az Építészfórumon az NKA támogatja.

 

Szerk.: Somogyi Krisztina