SZÉPMŰ: új engedélyezési tervek a tervtanács előtt

A főlépcső bevágása elmarad, a beton felépítmény visszanyerte transzparenciáját. Nagy érdeklődés kísérte az új engedélyezési terveket a tervtanács előtti bemutatón. Képek csak a jövő héten kerülnek a sajtó elé, addig meg kell elégednünk Zöldi Anna beszámolójával.

Szépszámú közönség előtt zajlott a Szépművészeti Múzeum engedélyezési tervének immáron harmadik tervtanácsi vitája. Az újonnan bemutatott tervet a kritikák nyomásának engedve rendelte meg a Szépművészeti Múzeum főigazgatója. A sokak által kifogásolt elem, a főlépcső megbontása borzolta leginkább a kedélyeket, az eredetileg tervezett megoldás még szakmán belül is vitákat váltott ki.

A korábbi koncepciót az indokolta, hogy a rangos múzeum az eredeti főbejárathoz a lehető legközelebb kapjon új megközelítést. Ehhez szükség lett volna a főlépcső átformálására. Minthogy ez az új változatban tilalmas zóna volt, egy lehetőség maradt: az eredetileg is a Dózsa György út és a Hősök Tere sarkára tervezett lejárat átigazítása. Az üvegdoboznak indult, a sajtóban később betonkockának aposztrofált építmény visszanyerte transzparenciáját, tömege azonban megváltozott: a kétféle funkciót – lépcső, és lift – két, eltérő méretű, egymást átható tömeg fogadja be. A „lépcsőház” tömege továbbra is transzparens, míg a lifté - funkcionális okokból - tükröző üvegfelületekkel burkolt.

Ennek - Skardelli György opponens szerint - „[...] olyan elemnek kell lennie, mely az először idelátogató számára is egyértelműen hirdeti, hogy itt fontos dolog történik. A sűrű osztású, háromszög keresztmetszetű, perem menti oszlopsor és az üvegezett felület sajátosan felel meg ennek a feladatnak. A háromszögszerkesztésnek köszönhetően hol átengedik a pillantást, hol visszatükrözik környezetüket, hol a beeső fénysugarakat több irányba visszaverve szövik bele a fényt a felületi hatásba. Megjelenésük kortárs módon reflektál a mintegy száz éves homlokzati kolonnádra, a konkurálás legkisebb szándéka nélkül, de egyéni eszköztárával a sarokpont főszereplőjévé válik.”

Az immáron főbejárattá előlépett fogadóépületet ellenpontozandó, a térszín alatti csarnok másik - Városliget felőli - végpontján mélyített udvar kerül kialakításra, s ezzel a haránt-irányú tér mindkét végén természetes megvilágítást kap. A bővítés térszervezési koncepciója változatlan maradt.

Skardelli György opponenciája egyértelműen a terv mellett foglalt állást, beleértve ebbe a főlépcső változatlan megtartását, melyet a maga részéről nem kompromisszumnak, sokkal inkább a Hősök tere klasszikus térformálási értékei iránti tiszteletnek értelmezett. Az opponencia érvelt a bővítési program indokoltsága mellett is – habár ez nem lett volna magától értetődő feladata. Skardelli György osztozik abban a meggyőződésben, hogy a hűvös, távolságtartó múzeum képét felváltja a közönséget becsalogató, a kultúrát eladható termékként tálaló népszerű középület ideája. Az új funkciókkal, eszközökkel becsalogatott közönség lehet a záloga az intézmény túlélésének, egyúttal csökkentheti az arisztokratikus távolságtartást a tudományok, a művészetek és az internetre, bevásárló központokba szoktatott nagyközönség között.

A hosszúra nyúló vita az opponensi véleményhez képest lényeges újdonságokat nem hozott. Kivételként említhető az a többek által megfogalmazott igény, hogy a múzeum épülete előtti térfelszín kialakítása egységesebb legyen. Minthogy a fogadóépületen kívül gyakorlatilag csak a térfelszínen megjelenő elemek láthatóak a tervezett bővítésből, ez a vélemény ismét a koncepció lényegét látszott érinteni, bár megfogalmazói nagyon szerényen, a terv kétségtelen erényeit méltatva adtak hangot észrevételüknek. A gondolat egy nagyobb léptékű, átfogó térrendezés szükségességét vetette fel. Véleményük szerint az olyan szigorúan és színvonalas eszközökkel kialakított térszerkezet, mint a Hősök tere, nehezen bontható meg csupán egyetlen ponton. Karácsony Tamás saját megoldását egy átmenetileg leterített szőnyeghez hasonlította, és azt a pillanatnyi helyzethez igazodónak tartja. Felhívta a figyelmet arra a nem megkerülhető akadályra, hogy ő maga a Szépművészeti Múzeum telekhatárán túl nem merészkedhetett.

A fogadóépület új megjelenésével kapcsolatban is elhangzottak kritikák, a tervtanács egyes tagjai kevesebb – azaz egy, de emblematikus geometriájú – mások több - vagyis három, de semmiképp sem kettő – tornyot látnának a téren szívesen.

Lényeges kérdést érintett Mányi István azon észrevétele, hogy a múzeum előtti forgalmi rend módosításával a fogadóépület mellett közvetlenül elhaladó kanyarodósáv szűnjön meg, és legyen a fogadóépület környéke gyalogos övezet. Mányi a tervet továbbra is kiválónak tartja, és többekkel együtt azon a véleményen van, hogy a terv csak nyert a körülötte kialakult a huzavona révén. Polémia alakult ki a főbejárat használatát illetően, a műemlékvédelem szakemberei egyöntetűen amellett foglaltak állást, hogy a jelenlegi főbejáratnak is funkcionálnia kell.

Miután a viták zöme eddig sem építészeti kérdésekről, inkább az építészet ürügyén zajlott, a jelenlévők közül sokan firtatták a nyilvánosság – úgy a szakmai, mint a nagyközönség felé irányuló kommunikáció – fontosságát, fájó hiányát. Kár lenne tagadni, hogy az építészeti közélet nem büszkélkedhet a Szépművészeti Múzeum ügyéhez hasonlóan heves nyilvános vitákkal – bár amint azt többen megjegyezték, a tervek kezdettől fogva publikusak és hozzáférhetőek voltak. Építészeti magatartás önmagában sosem váltott még ki hasonló indulatokat – tegyük hozzá, sajnos. Kétségtelen, hogy hasznosabb lett volna a köpönyeget még a vihar előtt előkapni. Pedig – amint azt Arnóth Ádám (KÖH) megfogalmazta – az elképzelhető megoldásokhoz képest ez a terv csupán szépségflastrom a millenniumi matróna ábrázatán. Ráday Mihály felvetette egy 1:1-es léptékű modell felállítását a téren, ezt azonban többek a terv megtorpedózására tett kísérletként értékelték. Lampert Rózsa – akinek kezétől az építési engedély sorsa függ – örömmel adja majd meg immáron a harmadik építési engedélyt is, de fenntartja kezdettől fogva hangoztatott véleményét – egységesebb térrendezés a felszínen szerencsésebb lenne.

A részletkérdésekbe bonyolódó vita frappáns végjátékkal zárult. Dávid Ferenc művészettörténész eszmei oldalról, Rostás Zoltán a kivitelezésért felelős projektiroda képviseletében pedig a gyakorlat oldaláról adott megnyugtató válaszokat a felmerült kétségekre. Dávid Ferenc leszögezte: a terv jobb, szebb, érzékenyebb lett. A fogadóépület tömegének megosztása szerinte szerencsés és indokolt, amellett lírai kedvességet hordoz. A térszín alakítását a terv belső logikájából eredőnek tartja, hiszen az üvegfelületeken keresztül jönnek létre azok az átlátások, amelyek a régi épülettel való vizuális kapcsolatot biztosítják, amely a terv lényeges eleme.

Rostás Zoltán még egyértelműben fogalmazott: a főbejárat működni fog; 1:1-es modellre nincs szükség, hiszen a projektnek része egy bemutatóterem, ahol az érdeklődők mindent három dimenzióban tanulmányozhatnak, természetesen virtuális formában; a tervek pedig 2008 óta nyilvánosak. Rostás Zoltán megköszönte a tervezőnek és a tervtanácsnak, hogy példamutató módon tudtak együttműködni, és sajnálkozott, amiért a háromszor újraterveztetett munkát csak egyszer tudják kifizetni.

A szerteágazó véleményeket tömörítendő állásfoglalás megfogalmazását "megakasztotta" Ferkai András ügyrendi hozzászólása, amely mondhatni glóriát vont a törődött tervezők feje köré: javasolta, hogy tekintettel a tervezési folyamat eddigi alakulására a tervtanács mondja ki, hogy bizalmat szavaz a tervezőnek, és kéri, fontolja meg az itt elhangzottakat.

kép és szöveg:

Zöldi Anna