Szerkezetek az embertelenség elfedésére – a GUBAHÁMORI terve a Hortobágyi Deportálások Emlékhelye pályázatán

A hortobágyi deportálások 1950-1953 között történtek a kommunista diktatúra alatt, minden jogi alapot nélkülöző határozatokkal több ezer család kitelepítését rendelték el. Kortól-nemtől függetlenül mindenkit a hortobágyi kényszermunkatáborokba hurcoltak el. A terrorról és megaláztatásokról nem sok szó esett eddig, a tervezett emlékhely egy régi társadalmi adósságot fog pótolni.

Az építészek szerint a hortobágyi kényszerkitelepítések története nem egy lezárt társadalmi esemény, hanem olyan jelenség, amelynek máig élő üzenete van: arról szól, hogy a mindenkori társadalom hogyan viselkedik azon tagjaival, akikre valamilyen szempontból nincsen szüksége. Ehhez konkrét építészeti szerkezetek tartoznak: vidéki szegénysorok tákolt házai, háborúk vagy a klímakatasztrófa elől menekülők sátortáborai, romok, elhagyatott épületek, ólak, katonai struktúrák, zsúfolt lakóházak, nejlonok, távoli szanatóriumok, hajózási konténerek.

Az emlékhely építészeti kialakítására adott provokatív terv egy ilyen elemet használ: egy menekülttáborhoz hasonló katonai konténervárost alakít ki egy tagolatlan kukoricamező kellős közepén. Az emberi életkörülményekhez nem méltó építmények használata mindig csak kényszermegoldás lehet, amely csupán a segítségnyújtás látszatát kelti – nem valódi empátiáról szól, csak a probléma látszatkezeléséről. A GUBAHÁMORI célja, hogy megmutassák azt, hogy ugyanaz a szerkezet, amelyet az embertelenség elfedésére használunk, alkalmas lehet arra is, hogy a társadalmi emlékezés és a súlyos sérelmek feldolgozásának helye legyen. A hortobágyi deportálások emlékezete nem az épület esztétikájában rejlik, hanem abban a programstruktúrában, amelyet az épület befogad.

A pályamű részletei:

PREAMBULUM

Emberek, akikre nincsen szükség

A társadalom számára nemkívánatos embereket mindig olyan helyekre száműzzük, amelyek nincsenek a szemünk előtt. Így van ez a városi szegénységgel (lásd városrehabilitáció, dzsentrifikáció, amelynek következtében emberek tömegei élnek a lehetőségek nélküli vidéki zsákfalvak szegénysorain), így volt ez a hortobágyi deportáltak esetében (ki az alföldi pusztába, a semmibe, ólakba, zsúfolt lakóhelyekre), így van ez a valamilyen betegségben szenvedő emberekkel (vastüdő szanatóriumokban felejtett emberek, rákos betegek megbélyegzése), és így van ez a háborúk és klímakatasztrófák elől menekülők esetében is Európában (sátras menekülttáborok, konténervárosok).

Szerkezetek az embertelenség elfedésére

Az épített környezetünk minden esetben annak a kultúrának, társadalmi berendezkedésnek a deriváltja, amelyben élünk. A körülöttünk lévő épített környezet nem magától jön létre, nem véletlenek sorozata áll össze egy településszövetté, hanem pontosan az emberi kapcsolatainkat, egymáshoz fűződő viszonyainkat képezi le. Különböző generációk együttlakásáról például teljesen mást gondolt a társadalom a középkorban, a 20. század közepén, a 80-as években, és a mai nap: az együtt élő három generáció, a nagyszülőnek leválasztott hálórész és a nyugdíjasotthonba küldött idősek példájainak során különféle leképezése vizsgálható a témának.

Ugyanezen a módon értelmezhető az is, hogy a többségi társadalom milyen módon bánik azokkal az emberekkel, akikre nincsen szüksége. Milyen az az épített környezet, hogy néz ki a települési szövete, az építmény határolószerkezete, a nyílászárók minősége, a hőszigetelési komfortja annak a helynek, ahova embereket száműzünk. 

Vidéki szegénysorok tákolt házai, sátortáborok, romok, elhagyatott épületek, ólak, katonai struktúrák, zsúfolt lakóházak, nejlonok, hajózási konténerek.

Ezek az épített szerkezetek hasonlóak: lakhatásra mindegyik alkalmatlan, épületszerkezeteik másodlagos, harmadlagos vagy építészeti szempontból minősíthetetlen alapanyagokból készülnek, a legfőbb közös tulajdonságuk azonban az, hogy mindegyik arra szolgál, hogy elfedje azt az embertelenséget, amiben születtek. Nem számít, hogy hol, miben, milyen körülmények között szállásolja el magát a kirekesztett - a társadalom lelkiismeretét kielégíti az a tudat, hogy a lakhatás “megoldott".

A deportálások mai üzenete

Rengeteg, az előzőekben részben fejtegetett példa van arra, amelyek azt mutatják, hogy a hortobágyi kényszerkitelepítések története nem egy lezárt társadalmi esemény, hanem olyan jelenség, amelynek máig élő üzenete van, amely arról szól, hogy a mindenkori társadalom hogyan viselkedik azon tagjaival, akikre valamilyen szempontból nincsen szüksége. 

Éppen ezért úgy gondoljuk, hogy maga az emlékmúzeum sem egy statikus kiállítás kell legyen a fellelhető relikviák bemutatásával, hanem ennél több: a társadalmi jelenség emlékezete kell legyen, és ezáltal egy olyan központ, amely ennek mementót állít, ápolja és védelembe veszi mindazokat, akiket valamilyen szempontból embertelen bánásmód, kirekesztés ér.

A tervezett múzeumépület és táj

A kukoricatábla és a benne elrejtett múzeumépület egy együttesen értelmezendő táji jel, egy természeti és egy épített struktúra összefonódása. Mivel a hortobágyi deportálások nem egy önmagában értelmezendő társadalmi jelenség, hanem az embertelenség és a száműzés tettére alapuló általánosan előforduló motívum, ezért a terv javaslatot tesz egy szintetizált kép alkotására, amely összegzi azoknak az épített szerkezeteknek a tanulságait, amelyek az embertelenség elfedésére jöttek létre.

A felhasznált épületszerkezet a menekülttáborokból, katonai egységekből vagy a  járványhelyzetből ismert hajózási–irodai konténer. A terv építészeti szándéka az, hogy megmutassa, ebből az embertelen szerkezetből is létre lehet hozni egy olyan épületstruktúrát, amely emberségről, segítségről, feldolgozásról szól. A belső terekben ezáltal nem a statikusan kialakított kiállítás, hanem az emberekkel való találkozás, a beszélgetések helyei, s azok a térrészletek lesznek hangsúlyosak, amelyek alkalmat adnak a téma közösségi feldolgozására.

A társadalmi párbeszédet elősegítendő a választott építészeti struktúra provokál.

KAPCSOLÓDÁS A TERMÉSZETI KÖRNYEZETHEZ

Bár a tervezési terület a legutolsó településszerkezeti tervek szerint már belterületnek számít, láthatóan része a települést környező 21. század eleji puszta alföldi tájnak, amelyben szikes puszták, mocsaras vadonok, száraz legelők és mezőgazdasági termelőterületek váltják egymást mozaikosan. Ez nem mindig volt így, az elmúlt három-négyszáz évben az emberi tevékenységek területi növekedésének köszönhetően az egykori fantasztikusan gazdag, biológiailag sokszínű ártéri területekből mára egy, az emberi élelmezési ellátás hátországaként számon tartott, redukált biodiverzitással rendelkező puszta lett.

Ez a puszta azonban még mindig záloga annak az ökológiai rendszer fenntartásának, amelyben élünk, így a terv egyik elsődleges célkitűzése is az, hogy a legcsekélyebb mértékben károsítsa azt a természeti környezetet, amelybe az épület beleágyazódik. 

A fenti indokok miatt az épület nem áll bele a termett talajba, nincsen talajszint alatti alapozási rendszere. Az épület megvalósítása érdekében nincsen szükség a kialakult humusz, valamint a szénmegtartó gyökér- és gyepszint megsemmisítésére, mivel a konténerrendszer felszíni pontalapozása lehetővé teszi azt, hogy a talajszerkezet érintetlen maradjon. A megemelt pontalapok segítségével a konténerek alatt szabadon áramolhatnak a felszíni vizek, s bár a konténerek leárnyékolása miatt a felszíni növényzet elhal, az egyéb élő szervezetek továbbra is folytathatják mozgásukat, munkájukat. Bár jelenleg nem tervezett, de amennyiben az épületet költöztetni kell a jövőben, úgy az eredeti természeti környezet nagyon rövid idő alatt regenerálódni tud.

Jelen terv egészen biztosan nem az elvárt módon elégíti ki a tervezési programban elvártakat, ennek legfőbb okai a Preambulum című fejezetben olvashatóak, azonban a választott épületszerkezeti rendszer (konténer) egyben arra is reagál, hogyan szükséges elképzelni egy új épület és a még be nem épített természeti környezet viszonyát abban a jövőben, amelyben az egyik legfőbb cél a biodiverzitás összeomlásának megakadályozása.

ÉPÍTÉSZETI FORMÁLÁS, ANYAGHASZNÁLAT

A Preambulumban megfogalmazott gondolati koncepció mentén jelen javaslat szerint a Hortobágyi Deportálások Emlékhelyének épülete olyan épített szerkezetekből épül fel, amelyet a mai nap a társadalom arra használ, hogy ideiglenes szállást adjon rászorulóknak, olyan embereknek, akiket valamilyen szempontból nem lát szívesen maga között. Ezek az elemek a hajózási / raktározási konténerek.

Az épület 113 darab ISO 40’ HC (külső méret: 12,192 x 2,438 x 2,896 m) és 66 darab ISO 16’ HC (külső méret: 4,886 x 2,438 x 2,896 m) hőszigetelt hajózási konténerekből épül fel, amelyek biztosítják a 7/2006. (V. 24.) TNM rendeletben előírt közel nulla energiaigényű épületek követelményszintjében előírt rétegrendi hőátbocsátási tényezőket.

Külső megjelenésükben a konténerek maradnak a jellegzetes ideiglenességet sugárzó hajózási / építési konténer esztétikai rendszerében: a jellegzetes vöröses-barna. A külső periméteren egyedül a homlokzatközépen elhelyezkedő ablaknyílások vannak a főbejáratokkal, valamint a gépészeti és irodaegységeknek a külső burkolattal megegyező, abba belesimuló burkolatú bejárati ajtói.

Jelen javaslat nem azonosul a Tervezési programban ajánlott “kilátótorony vagy figyelemfelkeltő magassági elem" kialakításával, mivel annak szimbolikája alapjaiban különbözik a tervezett emlékhelyétől.

A kilátótorony minden esetben a figyelem felkeltésére, önmaga helyzetbe hozására alkalmas építészeti eszköz  - ettől eltérően az az emlékezet és a látogatóknak átadni kívánt személyes tapasztalás, amely a cél nélküli bandukolásról, a cél láthatatlanságáról szól, egy teljesen más építészeti felfogást kíván meg. Ebben az esetben a rendelkezésre álló építészeti eszközök között a bújtatás, a kerengés, a monotonitás áll - ezeket fejezi ki a lapos, repetitív épülettömeg-szerkesztési elv, az épületet körülvevő növényzet, és az abban kialakított útvonalak vonalvezetése.

BELSŐÉPÍTÉSZETI, KIÁLLÍTÁSI ÉS INFOKOMMUNIKÁCIÓS KONCEPCIÓ

A belsőépítészeti kialakítás koncepciója követi az építészeti formálást, és erősíti a kiszakítás, elidegenítés fogalmi körét. A külső téri anyagszerű, a természeti környezetet is felhasználó megjelenéssel ellentétben a belső egy steril, fehér tér, amely utakból és kereszteződésekből áll. A fehér tér kontrasztot képez a belső udvarok színes, természetes világával szemben, erre a feszültségre épül a téri koncepció.

A látogatókat a térben elhelyezett terelőfalak, valamint a belső udvarok tematikája segíti a tájékozódásban. A kötetlen belsőépítészeti kialakítás lehetőséget teremt arra, hogy amennyiben változna az állandó kiállítás felépítése, az épület alkalmas legyen új kiállítási koncepciók befogadására is.

A pályázati terv szerint felépülő épület biztosítja azt, hogy a kiírásban szereplő Kiállítási koncepció meg tudjon valósulni az alaprajzi elrendezés szerint. A javaslat azonban teret enged annak is, hogy a Hortobágyi Deportálások Emlékhelye több legyen, mint egy statikus állandó kiállítás: egy olyan emlékezőhely, egy olyan közösségi központ lehet, amely befogad workshopokat, minikonferenciákat, előadásokat, beszélgetéseket vagy akár filmes eseményeket. Ezek az élő programok azok, amelyek életben tudják tartani a kényszerkitelepítések emlékezetét, és ki tudják alakítani azt a társadalmi védekező mechanizmust, ami által bízhatunk abban, hogy az embertelenség egyre kevesebb formát ölt a jövőben.

GUBAHÁMORI

Szerk.: Hulesch Máté

A tervpályázat eredményéről az alábbi cikkben olvashatnak.