Téglaporos emlékek – A magyar építőmunkás kultúra és sztrájkok töredékes története

A kései kapitalizmus gazdasági-társadalmi-politikai folyamatai gátolják egy átélhető, közösségi, demokratikus és igazságos építészeti kultúra megteremtésének lehetőségét. Az öntudatos, konfliktusvállaló, de szolidaritásra képes és együttműködésen alapuló munkaszervezés elképzeléséhez érdemes meríteni a szervezett munkásmozgalom és -sztrájkok emlékéből. Zsoldos Anna írása.

“Épült ez a város esztendők során. Füttyükben a nemzet lelke benne volt, tégláik fölébe jövőnk fénye folyt."

Az építészet része az építés. Az építők az építészet fizikai létrehozói, így az építész, a megrendelő, a vállalkozó, alvállalkozó és szakágak mellett az ácsmester, a kőművesinas és a segédmunkás is részese az építészet folyamatának. Nevük, identitásuk és az építészet folyamatában betöltött szerepük láthatatlan: mintha nem lennének az építészet alkotási folyamatának részesei. De hát mégis miért? A kérdésemre a választ a múltban próbáltam felderíteni, a 19. század végén és a 20. század első felében kirobbanó sztrájkmozgalomra fókuszálva, az építőmunkások építészetben betöltött szerepét vizsgálva.

Az építőipar a piaci változásoknak mindig erősen kitett iparág volt. A kiegyezés utáni Budapest beépítését nagyrészt magántőke formálta ma is látható képére, Budapest tipikus, bérházas szerkezete telekspekuláción keresztül, a tőke forgatására kifejlesztett bérlői rendszer alapján jött létre. A magánépítkezésekbe befektető tulajdonosoknak legfőbb érdeke a profit, illetve a befektetett pénz visszaforgatása volt. Az adott társadalmi viszonyok között elfogadott volt, hogy egy átlagos építőipari munkás egynapi keresetéből alig futotta egy kiló kenyérre, hogy ágyrajáróként egy vizes pince szalmarakásán volt kénytelen nyugovóra térni, hogy napkeltétől napnyugtáig dolgoztatták, vagy hogy a gangos ház több emelet magas homlokzatán felállított állvány – melyen a mintakönyvek historizáló ornamenseit faragta – két létrából és három deszkából volt összeeszkábálva. Életüket, munkajogaikat nem védelmezte egységesen  állam által szabályozott jog, különböző fajta szerződések és megállapodások voltak érvényben munkáltató és munkás között. Az építőipari munkásság saját munkajogait szakmai tömörülésük, az egységes összépítőipari szakszervezeten – az 1904-ben alapított MÉMOSZ-on (Magyar Építőipari Munkások Országos Szövetsége)  és sztrájkokon – keresztül érte el.

Összebeszélés: sztrájkok és szakszervezetek

A sztrájk fogalmát meghatározni a következőképp lehet: kollektív és szervezett munkabeszüntetés, melynek során a munkavállalók megtagadják a munka elvégzését. Az időleges munkabeszüntetés a munkavállalók egy csoportja vagy a szakszervezet által szervezett direkt akció, melynek során gazdasági és szociális érdekeiket védik, kikényszerítik követeléseiket, vagy ellenállásukat fejezik ki valamivel szemben, ami lehet a munkáltató és az állam is. ( Joó 2013: 6-7.) Magyarországon a legnagyobb sztrájkok a 19. század végétől a 20. század első harmadáig zajlottak le. A sztrájkkultúra joggyakorlása a nagyipari munkásság kialakulásával párhuzamosan alakult ki. A sztrájk hivatalosan nem volt tilos, csak a szervezése, a korabeli szóhasználatban az „összebeszélést" és támogatását tiltották. (Lux 2008:19.) A sztrájkok szervezése a szakszervezetek feladatkörévé vált.[1] Ez a szervezési munka csak „rejtett" módszerekkel történhetett, erre a szakszervezeteken belül külön pénztári alapot szerveztek, ezt nevezték sztrájkalapnak vagy ellenállási alapnak. Ezt a pénzt a gazdasági harc szervezésére, agitációra, segélyre, röplapok nyomtatására költötték. A tagok a járulékot, amely a sztrájkalapba került, formailag a szakszervezeti szaklapok előfizetési díjaként rótták le. ( Lux 2008: 20.)

Az 1884. évi ipartörvénnyel a sztrájk feloszlatására katonaságot, rendőrséget és a csendőrséget is kihívhatták. (Joó 2013: 16.) Az 1898. évi gazdasági munkástörvény a munkáltatót felhatalmazta a munkaszerződés azonnali felmondására, abban az esetben, ha valaki a sztrájk miatt több mint 24 órát elmaradt a szolgálatból.(Joó 2013: 19)  A sztrájkoló munkások tehát nem csak megélhetésüket kockáztatták fellépésükkel, hanem sokszor életüket is. Ráadásul  a sztrájk időtartama alatt, bármily hosszúra is nyúlt az, a sztrájkolók nem kaptak fizetést. Ezt a szakszervezeti sztrájkalapból vagy gyűjtésből próbálták pótolni.

A szakszervezetek a munkások szempontjából olyan döntő jelentőségű kérdésekre próbáltak hatni, mint a munkaközvetítés, munkabér és munkaidő. A szakszervezetek célja a létminimum törvénybe iktatása volt, az árak emelkedéséhez igazodó bérindex-rendszer bevezetése, a bérviták békés elintézésére és a kollektív szerződések megkötését is szorgalmazták, ezzel is csökkentve a munkások kiszolgáltatottságát. A bizalmi rendszer[2] hivatalos és egyetemes elismertetéséért is küzdöttek. ( Lux 2008: 51-52), illetve kiemelt területe volt a szakszervezeti jogérvényesítésnek a munkásság betegség és baleseti ügyeinek intézésébe való bekapcsolódás.

A MÉMOSZ volt az egyik legnagyobb és legerősebb szakszervezet, mind taglétszámát és politikai befolyását tekintve. Ez annak köszönhető, hogy egymásba tömörítette a legtöbb építőipari szakmát. Erejét ebből az összszakmaiságából nyerte, ezt ismerte fel Bokányi Dezső, a MÉMOSZ tömörülését indítványozó szakmunkás és szakszervezeti vezető, és az ő programjának hatására jött létre az egységes építőipari szereplők szövetkezése 1904-ben. (Sipos 1980:48). A szakszervezetiség megjelenése előtt céhes struktúrákból szerveződtek, a szakegyletek működése egy-egy szakmához volt köthető, nagy előrelépést jelentett az egységes és közös érdekérvényesítésre való törekvésük. A baloldali eszme a kezdetektől összeforrt a szakegyletek és -szervezetek megszervezésével és a hazai szociáldemokrácia történetével. A szakszervezetek kollektív tagjai voltak a pártnak, vagyis a Szociáldemokrata Párt tagjai különböző szakszervezetek tagjaiból kerültek ki. Így a szakszervezeteknek erős politikai kapcsolatai és baloldali szellemi és ideológiai beágyazottsága volt. A MÉMOSZ tagsága több politikust, minisztert is adott a 20. század folyamán, akik többsége maga is építőipari munkásként kezdte pályáját.[3]

A szakszervezetek kommunikációs felületeit a saját szaklapjaik jelentették, mely a kapcsolattartás és információcsere eszközeként szolgált. A szakegyletek törekedtek a kellő rendszerességű és növekvő példányszámú megjelenésre. A MÉMOSZ saját lapja Építőmunkás címen 1896-ban indult. A lap gyűlésekről, jogmódosulásokról  szóló ismeretterjesztő cikkeket, szakszervezeti híreket, felhívásokat, viccoldalt, panaszoldalt, külföldi híreket, sztrájkhíreket, technikai ismertetőket, építészettörténeti és ideológiatörténeti cikkeket közölt, minden év május elsején különszámmal, a MÉMOSZ tagság saját verseivel a címlapon.

A szakszervezetek nem csak érdekvédelmi és önsegélyező szervezetként voltak jelen, hanem oktatási, szabadidős és kulturális intézményként is. A szakszervezetbe való belépés egyben a szellemi életbe való becsatlakozás igényét is jelentette: képzéseket és tanfolyamokat szerveztek. A munkások magukat tudatos, a  jogaikkal tisztában levő és azokért kiálló, tájékozott és a baloldali irodalomban jártas munkavállalókká kívánták formálni.( Lux 2008: 12.) Az információátadás, tudásmegosztás és szervezkedés fontos helyszínei voltak a sorra nyíló szakszervezeti székházak, melyek kultúrközpontként és gyülekezőhelyként szolgáltak a tagoknak, és könyvtárat, színpadot, bálteremet, ebédlőt, sőt szállást is nyújtottak. Az építőmunkások szakszervezetének 1908 és 1909 között épült az első székháza a Dembinszky utca és a Dózsa György út sarkán. Az épület Messinger (Medgyes) Alajos műépítész terve szerint épült meg, különös véletlen, hogy valójában ma is egy Messinger épület ad otthont a MÉMOSZ jogutódjának, a Szakszervezetek Házában, a Benczúr utca 45 alatt. 

A MÉMOSZ székházának megépülte előtt a sztrájkokat ún. sztrájktanyákon szervezték és ülték. Az építőmunkások sztrájktanyája hagyományosan a Trieszti Nőhöz címzett vendéglő kerthelyisége volt, mely ma is létezik Trófea étteremként az Erzsébet királyné útja 5. szám alatt. A sztrájktanyán született több, a kor híres nótáira, műdalainak dallamára írt, több mozgalmi dal is.

Az építőmunkások sztrájkjai

A 19. század végén és 20. század elején Budapest építkezései beindultak és rengeteg munkaerőt szívtak fel. Az építőiparban dolgozók körülményei mai szemmel elviselhetetlenek voltak, hiszen az építőipari munka idénymunka volt, az építkezés az időjárás, az évszakok körülményeihez igazodott. A több hónapos munkanélküliség az építőmunkásokat sújtotta, akik gyakran ingázó életmódot folytattak. Napfelkeltétől napnyugtáig tartott a munkaidő, ezt a 11-12 órát szerették volna lecsökkenteni 9 és fél órára, illetve magasabb bért szerettek volna kiharcolni. Az építőipari munkások a céhes hagyományaikból eredendően is szervezettebbek voltak, mint az egyéb iparágak, később pedig politikai becsatornázottságuk lévén eredményesen vették fel a harcot a kapitalista építőiparral szemben.[4] A legtöbb sztrájkuk mégsem diadallal végződött, hanem csak részengedményekkel vagy teljes felszámolással. Az első nagyobb szervezett sztrájkok hetekig tartottak, több vidéki városból csatlakoztak és egyszerre tették le a szerszámot, így leállítva az építkezéseket Magyarország-szerte.[5] Sztrájkjaik évről évre ismétlődtek az építési szezonban, tavasztól őszig. Már a legkorábbi ismert megmozdulások is – az 1880-as évektől a századfordulóig — az egyes szakegyletek, mint az ács, vagy kőműves egyletek bér, munkaidő javítására irányultak. A szervezkedés első állomásaként még a céhes viszonyok között létrejövő, 1823-as debreceni ácslegények bérmozgalmára szoktak hivatkozni (Sipos 1980: 7, Palotás 1965: 14). Egy bírói végzés maradt fent az esetről,  mely így szól: „Üssenek az incattusokra mint lázadókra 24-24 pálczát; egyszersmind pedig intődnek az incattusok, hogy magukat a Céh rendtartásához tartsák." (Palotás 1965:14.) Legtöbbször a mesterrel vagy a munkaadóval szemben az építkezéseken robbantak ki a konfliktusok, de a sztrájkokat megelőzően sokszor folytattak tárgyalásokat a munkaadókkal, és csak azután tették le a munkát, ha megtagadták kéréseiket.[6] Sztrájkjaik szervezettek voltak és kezdettől fogva egyleteiken és szakszervezeteiken keresztül folytak, de életre hívóik az építőmunkás hierarchia alsóbb rétegeiből, a legkiszolgáltatotabbak közül kerültek ki.

Az építkezés munkaszervezése szak-, betanított és segédmunka kategóriái szerint épült fel. Az építkezés rangsorában a szakmunkások pl.: az ács, asztalos, bádogos, kőfaragó, kőműves stb. álltak tudásuk szerint magasabb szakértelmi és kereseti szinten, utána jött a betanított munkás, aki az állványozó, cserepező, kövező, kubikos feladatokat végezte és legvégül a segédmunkások, akik a legnehezebb, olyan szakértelmet nem kívánó fizikai munkákat végezték, mint anyagmozgatás, habarcskészítés, malterhordás. Sokan vidéki földmunkásként, szakképesítés nélkül kerültek fel Budapest vagy más vidéki nagyváros építkezéseire, és idénymunkát vállaltak, majd visszatértek agrártevékenységükhöz. A nők szintén szakképzetlen munkásként vállaltak idénymunkát, de legtöbb esetben nem képezhették tovább magukat.