Torockó tíz éve
Furu Árpád előadása a torockói műemlékvédelmi program első évtizedéről.
Csütörtökönként tartják az Épületrekonstrukció és menedzsment c. tantárgy (BME Építészkar, Építéskivitelezési tanszék) előadásait, amelyek a témát illusztrálják meghívott előadók szereplésével. Legutóbb Torockó falu rekonstrukciós munkálatainak első tíz évéről tartott előadást Furu Árpád építész, a program vezetője.
A települést földrajzi kontextusban, történelmi hátterével együtt mutatta be az előadó, a középkori kezdetektől a vasbányászathoz köthető fénykoron keresztül a huszadik századi hanyatlásig és újjáéledésig. A Kárpát-medence legjobb minőségű vasércét bányászták itt, ennek megfelelően viszonylag tehetős jobbágyság élt a faluban, akik kiváltságokért harcolva a XVIII. század elején véres összecsapásban maradtak alul a helyet birtokló Torockai családdal szemben. Ennek az eseménynek állít emléket a hagyományosan „jobbágypiros” színűre festett torockói ablakkeret.
A vasnak köszönhető viszonylagos jólét következménye a „kiskapitalizmus jobbágyszínekben”, ami itt kialakul, verősgazdákkal, hideg- és melegkovácsokkal, kereskedőkkel. Az unitárius iskola jelenléte eredményezi azt a különös jelenséget, hogy a „feliratkedvelő” torockói jobbágy latinul kommunikál az utókorral.
A telepített falu több építészeti kuriózummal is büszkélkedhet a vörös ablakkeret mellett. Itt áll a Kárpát-medence legrégebbi, eredeti helyén megőrzött, datálható parasztháza 1668-ból, továbbá a legrégebbi felülcsapós kerékmalom 1752-ből.
A főtér épületállományát az 1840-es tűzvész után, kb. húsz éves időintervallumon belül építették. Ennek köszönhető a szász építészeti modellt adoptáló házak egységes megjelenése, a fehér festés unitárius hatás. Az épített örökség mellett jelentős anyagot képez a házak berendezése, a jellegzetes zöld alapon színes festésű bútorok. A torockói temetőben sajátos temetkezési forma alakult ki, maga a barlangszerű sír ugyanis egy függőleges akna aljából nyílik.
Szinte városias, eklektikus építészet jellemzi a XX. sz. eleji Torockót, ahol közvilágítás, csatornázás, cukrászda, patika, bank, postahivatal, szálloda van. A felszíni jólét mögül ekkor már hiányzik a gazdasági erő, ugyanis modernizálás híján gazdaságtalanná válik a vasérc kitermelése. A falu „téli álomba” zuhan, az I. Világháború a nagy elvándorlás kezdetét jelöli. Ennek tudható be, hogy az épületállomány épségben megmaradt.
Túlélve a Ceauşescu-féle falurombolási kampányt, a rendszerváltás után Torockó is építkezés, barkácsolás színhelyévé válik. Dr. Román András (ICOMOS) és a kolozsvári műemlékvédelmi szakemberek az értékvesztést megakadályozni hivatott programba kezdenek a Transylvania Trust alapítvány égisze alatt. Testreszabott szerződéseket kötnek az egyes házak tulajdonosaival, akik vállalják, hogy az értékleltárban foglaltakon nem változtatnak, vagy ha mégis, akkor szakember bevonásával, továbbá gondoskodnak az állagmegóvásról. Mindezek fejében egy tizenharmadik havi fizetésnek megfelelő összeget kapnak évente, amelynek előteremtéséről a budapesti V. kerület gondoskodik, mint Torockó testvérvárosa.
Egyidejűleg megindul a rekonstrukciós munka, az elsőként felújított orvosi rendelő elnyeri a helybéliek tetszését. Természetesen hagyományos anyagok és technológiák alkalmazásával folytatják a felújításokat, a vakolás körül „cement-mész háború” dúl (a mész mostanra sem győzedelmeskedett, de jelentős fölénybe került). Szeretnék elérni, hogy a tulajdonosok reflexszerűen évente kimeszeljék a házaikat, mint régen.
Azt a bizonyos legrégebbi parasztházat először helyreállíthatatlannak ítélték, de a bonchidai Bánffy-kastélyban működő műemlékvédelmi szakmunkásképző angol mestereivel összefogva sikerült megoldani a problémát. Védőtetőt húztak a ház fölé, és csak a ténylegesen cserélendő elemeket pótolták a boronafalban. Ily módon a fal hasasodását is sikerült megőrizni, a ház pedig sikeresen átvészelte az első telet.
A háttértörténetekben megelevenedik a falu népe, vakolatzabáló kecskékkel, a háztulajdonosok ilyen-olyan stiklijeivel. A közösségi szellem szerepét példázza annak a gazdának az esete, aki első alkalommal kutyát uszított az udvarra belépő mérnökre, de később odasomfordált megkérdezni: „és kik írták alá a szerződést?”. Aláírta ő is.
Külön programot képez a kapuk helyreállítása, ezzel kapcsolatban Furu Árpád szerint eleinte nem is a szakemberek képességeivel, hanem a hozzáállásukkal volt baj. A rekonstrukciós tevékenység újabban a nem műemlék épületekre is kiterjed, főleg a fekvő hármasablakok cseréjét és a falfestést érinti.
A sikerek mellett kudarcokról is beszámolt az előadó, néhány épületet lebontottak vagy összedőlt, helyenként a műemléki környezet károsodott pl. garázs építésére szóló engedély birtokában felhúzott panzió megjelenése által.
Mezőgazdasági termelés csak a szomszédos Torockószentgyörgyön működik, így a falu egyetlen komoly jövedelemforrása a faluturizmus, amely komoly veszélyforrás is lehet, ha azt vesszük, hogy nagyobb bevételeket eredményez, mint a támogatás, amit a műemlékvédelem adhat. Ezért már tilalomrendszerrel is védik a házakat, az állami hatóság pedig a torockói szakemberekre támaszkodik az engedélyek kiadásában. Az új épületeket sajnos nem tudják saját hatáskörben terveztetni, a tervek betartásának hatékony ellenőrzése ugyancsak nem megoldott.
Általában véve az erdélyi falvak gazdag műemlékállományával kapcsolatban nem túl bíztatóak a kilátások: eltűnt az épületekkel analóg hagyományos életmód, a megőrzésük lehetősége így erősen kérdéses.
Az előadás felfogható volt könyvbemutatóként is, ugyanis az eddig végzett, 1999-ben Europa Nostra-díjjal kitüntetett munkáról háromnyelvű könyv jelent meg Műemlékvédelem Torockón címmel, a kolozsvári Utilitas kiadó gondozásában (szerző: Furu Árpád, ISBN 973-9377-42-4).
Török Tamás
következő előadás: 2006. november 23. 13:00, a téma: Nagybánya (az előadássorozat programja itt)
