Újra természetes kapcsolatban a Dunával - Csonti Miklós terve a Széchenyi tér átalakítására
Csonti Miklós vajdasági születésű, a kanadai University of Waterloo egyetem magyar származású diákja diplomamunkájaként a BME-n a budapesti Széchenyi tér (az egykori Roosevelt tér) revitalizációját készítette el. A Magyarországon töltött hónapok alatt részt vett a BME mesterképzésén, alaposan megvizsgálta a kiszemelt területet, majd nagyívű koncepciót vázolt fel a közlekedés átszervezésére, a városlakók és a Duna kapcsolatának újrafogalmazására – vízparti nádassal, kutakkal, stégekkel, időszakos piaccal és elegáns pihenő-lépcsősorral.
A modern kor kényelme a Dunának a város fenntartásában betöltött szerepét absztrakt fogalommá változtatta. Míg a városlakók csapból engednek vizet, bevásárlóközpontban vesznek halat, a szennyvizet pedig a lefolyóba öntik, addig a vízpart nem látható, elhagyott, a folyó szerepét pedig alig veszik figyelembe a város fenntartása érdekében. Helyette csupán pompája és nagysága miatt tisztelik a Dunát, amely különleges látványt nyújt a vele kérkedő városnak.
A Széchenyi István teret választottam diplomamunkám témájául, amelyben kísérletet tettem a jelenlegi eltorzult állapot helyreállítására, Budapest lakóinak egy olyan helyet teremtve, amely határozottan megmutathatja a folyó szerepét a város életében. Tervem mindezt három nagyon egyszerű, átfogó stratégiai pont mentén kívánja megvalósítani. Ezek a következők:
1. A folyó könnyű megközelíthetőségének biztosítása
2. Lehetőség nyújtás a folyó közvetlen használatára
3. A folyó adottságainak láthatóvá tétele a használó közösség számára
Az első pont teljesülését a tér körüli különböző közlekedési eszközök „kibékítésével" lehetne elérni. Akár gyalogos, akár autós vagy kötöttpályás közlekedésről van szó, olyan teret kell kijelölni mindegyik számára, amely a kereszteződések nélküli, folyamatos mozgást teszi lehetővé. Bár a gyalogosforgalom élvezne előnyt, az autós és a kötöttpályás közlekedés számára is előnnyel járna ez a kompromisszum.
A gépjárműforgalom csillapításához meg kell szüntetni a közúti összeköttetést az alsó rakparttal. Az autósokat arra kell ösztönözni, hogy az alsó rakpartot vagy déli irányban az Erzsébet-hídnál, vagy északra a Kossuth térnél hagyják el. Ez jelentősen csökkentené a térre zúduló forgalmat, lehetőséget teremtve arra, hogy megváltoztassuk az utak jelenlegi, alapvetően a gépjárműforgalmat kiszolgáló elrendezését. Emellett viszont a mai körforgalom méretét is jócskán lehetne csökkenteni és áthelyezni a tér délkeleti sarkába – így a gépjárműforgalom döntő része a tér keleti szélére szorulna vissza. Ez a beavatkozás azt eredményezné, hogy a teret középen kettévágná a Lánchídra vezető, Pest és Buda folyamatos összekötetését szolgáló útvonal.
Bár első pillantásra ez a széles út durva beavatkozásnak tűnik, mégis különleges lehetőséget kínál a fennmaradó közlekedési módok „összebékítésére". A Dunát szegélyező villamosvonal egy földalatti - a part vonalától visszahúzott - alagútba ereszkedhet le a tér mindkét végénél, így a két egymáshoz közeli, meglévő megálló eltűnhet a felszínről. Ehelyett a tervemben egy központi elhelyezkedésű villamos-megállót javasoltam, amelyhez egy földalatti átjárónak is kapcsolódnia kell, amelyet nem csak a megállóba igyekvők, hanem azok a gyalogosok is biztonságosan használhatják, akik a teret keresztező úton szeretnének gyorsan átjutni. Ez a koncepció kompakt és hatékony megoldást, valamint zavartalan utazást kínál bármely közlekedési eszközzel.
Miután feloldottuk a különböző közlekedési eszközök közötti konfliktust, a folyó könnyű megközelíthetőségének biztostása már jóval egyszerűbb feladatnak tűnik. Tervem meghatározó elemét képezi a lágyan ívelő, hatalmas lépcsősor, amely ezt az igényt határozottan és kényelmesen oldja meg. A villamos- és autóforgalmat maga alá rejtve áramló és vonzó levezetést képez az ide érkező gyalogosok számára. Ezzel egyszerűbbé válik a folyó megközelítése és végre megvalósulhat a Dunához vezető kapu.
A második stratégiai pontot - a folyó közvetlen használatát biztosító lehetőségek megteremtését - többféleképpen kielégíthetjük. Az alsó rakpart hosszában elhelyezett tíz dombocska csúcsán álló kútból az ide látogatók iható vizet húzhatnak, miközben újra vizuális kapcsolatuk lehet a folyóval. A kézi erővel kinyert víz aztán többféle célra használható, például ivásra, frissítőként egy forró nyári napon, főzésre a széles körben elterjedt halászléfőző versenyeken, vagy akár mosásra és a közösségi események után a terület tisztítására is. A víz megszerzése azonnali, frissítő jutalommal szolgál, a befektetett energia pedig közvetlen kapcsolatba hozza az embereket a víz forrásával – a folyóval.
Koncepcióm a folyó közvetlen használatára is javaslatokat ad, például a Lánchíd hídfője alatt-mellett felállított, a meglévő lépcsőkhöz lehorgonyzott, a vízszint mozgásait követő, U alakú úszó stégek akár horgászhelyként is kitűnően működhetnek. Tovább gazdagíthatja a kínálatot a tervemben szereplő korcsolyázó- és szánkózóhely, amely az alsó rakpartot töltheti meg élettel a téli hónapokban is.
A harmadik pont a folyó kínálta adottságok láthatóvá tételéről szól a használó közösség számára; ez elsősorban úgy valósítható meg, hogy a látogatókat emlékeztetjük rá: tudtukon kívül mekkora mértékben használják ki a folyót napi szinten. Tervemben az erre vonatkozó legtisztább gesztus a két csatornanyílás, amelyeket a híd egyik oldalán a lépcsőbe ágyaztam. A tér csapadékvíz-elvezetésének térszint alatti, láthatatlan csőhálózattal történő megoldása helyett ez az elképzelés világosan megmutatja a folyónak a város csatornarendszerében betöltött fő gyűjtő-szerepét. Az összegyűjtött esővíz így közvetlenül az alsó rakpartra és onnan a folyóba kerül, mindenki számára jól láthatóan.
A harmadik stratégiai pontban megfogalmazottak kielégítésére újabb lehetőséget kínál a folyóparti piac. Számos város esetében azt láthatjuk, hogy a Dunát elsősorban közlekedési folyosóként használják. Bár sokaknak örömet okoz egy-egy sétahajózás a folyón, a Dunáról az embereknek nem a vásárlás, a bevásárlóközpont jut az eszébe. A tervezett piac az ide látogatókat a folyó egyik lényeges, ősi szerepére emlékeztetné, amit a szükségleti- és luxuscikkek szállításában betölt a maga 3000 km-es folyosóján. Két átvételi pontot képzeltem el az ingázó termelők számára, az M0-s körgyűrű és a folyó északi és déli kereszteződénél. Innen kis csónakokon hozhatják be áruikat a Széchenyi István térre, elkerülve a város túlterhelt útjait. Az ideáramló termékek özöne az emberek eszébe juttathatná azt, hogy a folyó egy felbecsülhetetlen forrás – nem csak a város pompájának és nagyságának meghatározó eleme, hanem a várost tápláló fő ütőér is egyben.
A fentebb vázolt három fő stratégiai pontban megfogalmazottak mellett a tervem a folyó néhány évente előforduló nagyobb, időszakos áradását is figyelembe veszi. Az alsó rakpartot eredetileg arra tervezték, hogy árvizek idején ellenálljon és keretet biztosítson a megnövekedett víztömeg számára. Áradások alkalmával víz alá kerülnek a Dunát szegélyező út- és villamosvonalak, a város pedig ezek lezárására kényszerül, az emberek pedig ilyenkor birtokba veszik ezeket a szakaszok, sürgetve a rakpartok sürgető újjáélesztésének igényét. Az árhullám levonultával az utakat és a villamosvonalakat újra megnyitják, az emberek pedig eltűnnek. Ezért vissza kell adni a Dunának egy részt a rakpartok megépítése által elvesztett területéből, újra természetes jellegűvé változtatva egy szakaszt. Tervemben erre tettem kísérletet, az alsó rakpartra mesterséges nádas-szigetek és bozótosok telepítésével, amelyre aztán az áradások alkalmával folyamatosan újabb és újabb üledékrétegek rakódhatnak, amelyek életre keltik a vízpart ezen szakaszát, természetes oázist teremtve a város beton- és aszfaltrengetegében.
Csonti Miklós angol nyelvű leírását fordította: Garai Péter
