Utca helyett lakhatás

Elsősorban a társadalom felelőssége, miként bánik hajléktalanjaival. A politikának büntetés helyett ösztönző keretrendszereket kellene biztosítania, a formatervezők és az építészek pedig innovatív minőségi lehetőségekkel nagyban segíthetik ezt a folyamatot. Mindez nagyfokú komplexitást, hosszú távú megoldásban való gondolkodást igényel. Bán Dávid írása.

Ha tetszik, ha nem, a hajléktalanság az elmúlt évszázadokban a nagyvárosok velejárója lett. Fedél nélküli vándorok, koldusok sok-sok generáció óta velünk élnek és főleg a városokban találhatnak maguknak az élethez szükséges támogatást, segítséget, forrásokat, védelmet. Európában már a kora középkortól kezdve valamilyen módon szabályozni kívánták a fedél nélküliek életét, ám ezt sokáig leginkább kényszerítő intézkedésekkel, büntetéssel, megbélyegzéssel érték el. Angliában az 1381-es parasztfelkelést követően olyan törvényeket vezettek be, amelyek a vagabundok életét korlátozták, adott esetben büntették. A 16. században ugyanakkor egyszerre voltak érvényben a szigorodó, a fedél nélkülieket kriminalizáló törvények és az állami akarat arra, hogy büntetés helyett segítséget, valamilyen formájú szálláshelyet biztosítsanak számukra. A 19. század második felétől a hajléktalanság egyre komolyabb mértéket öltött Európa és Amerikai nagyvárosaiban, a századfordulót hatalmas lecsúszott és elszegényedett rétegek élték meg Párizsban, Londonban, New Yorkban. A 20. század történelmi viharai, háborúi és gazdasági hullámzása szintén nem kedvezett a társadalmi felzárkózásnak, a városok egyre nagyobb tömegszállásokkal, melegedőkkel, népkonyhákkal próbáltak valamelyest úrrá lenni a nehézségeken.

Az 1960-70-es években Európa nyugati felében – hiszen a szocialista blokkban a hajléktalanság problémáját az ideológia a szőnyeg alá söpörte – és az óceánon túl a társadalomkutatók egyre erőteljesebb nyomására a városvezetők is kezdtek rájönni arra, hogy a korábban használt, tömeges elszállásolások csak felületi kezelést nyújtanak, a hosszú távú megoldást az „empowerment”, azaz az egyén azon készségének fejlesztése biztosíthat, amely lehetővé teszi, hogy hatékony döntéseket tudjon hozni. Az egyének, csoportok és/vagy közösségek arra irányuló törekvése, hogy úrrá legyenek a körülményeiken és elérjék céljaikat, s ezáltal maximálisan tudjanak élni az életminőségük javítására kínálkozó lehetőségekkel. Mára egyre több város igyekszik hosszabb távú megoldások megvalósításába fogni, olyanba, ami az egyéneket segíti a társadalomba való visszaintegrálódásba, célt és értelmet ad számukra.

Mindehhez igen sok kreatív formatervezési és építészeti megoldást is próbál kidolgozni számos civil szervezet, humanitárius építész, építő, kivitelező, segítő. Ők, a legtöbb helyen már a városvezetéssel egyetértésben, társadalmi támogatottsággal nem eltüntetni próbálják a hajléktalanságot, hanem megtalálni az eszközt az abból való kilábalásra, az élet újrakezdésére. A karhatalom helyett lehetőségeket kínálnak az utcán élők számára, hiszen a hajléktalanság nem bűn, hanem egy állapot, a nagyváros kényszerű velejárója.

A hajléktalanság első terepe az utca, a szabad ég alatt való lét. A kreatív ötletek első lépésben az alapvető segítségnyújtásban szeretnének valami elfogadható, működő, gyorsan alkalmazható, védelemre nyújtó megoldást biztosítani. Ahogy sok éven keresztül láthattuk például Párizsban, a hidak alatt megbújóknak a Vöröskereszt és civil szervezetek egységes sátrakat osztottak ki ideiglenes védelemként. Amerikai építészhallgatók újrahasznosított kartonból készítettek könnyen szállítható, pillanatok alatt felállítható, bizonyos mértékű védelmet és intimitást biztosító, „origami” sátrakat. A szerkezetek oly könnyűek és kisméretűre összehajthatóak, hogy azt a rászorulók napközben könnyen magukkal vihetik, így ideiglenes hajlékukat biztonságban tudhatják. Az origami kartonsátrakat két évvel ezelőtt Brüsszelben is alkalmazni kezdték, így azokat csak éjszakára kell felállítani, napközben összehajthatóak és nem zavarják az utcaképet.

Ahogy a társadalomkutatók és érintettek bevonásával megszületett számos terv is kiemeli, a legfontosabb tendencia a mobilitás, olyan – rövid vagy hosszú távú – ideiglenes védelem létrehozása, amely gyorsan felállítható és lebontható, felhasználója pedig könnyen magával viheti napközbeni mozgására. Lehet az akár egy origami szerűen összehajtott, csőszerű képződmény hőszigetelő aljkialakítással, mindezt kerekekkel ellátva, esetleg hátizsákba elhelyezve könnyen szállíthatjuk. Kaliforniai építészhallgatók komoly irodákkal közösen megvalósított „homeless projektjükben” különböző innovatív megoldásokkal álltak elő az olcsón kivitelezhető, praktikus és időtálló mobil építmények létrehozására.

Hosszú távon azonban ennél komplexebb megoldást kell keresni és találni a társadalomból kiszorult utcán élők felemelésére, az életük újraindítására való bevonásukba. Néhány napja a hazai sajtóban is láthattunk egy rövid összefoglalót arról, hogy az ötmilliós Finnországban az 1980-as években az utcán élő nagyjából még 20.000 fedél nélküli ember számára mára hogyan biztosítottak lehetőséget az újrakezdésre. Egy kormányzati, önkormányzati, civil összefogású program keretében jóformán mindenki számára akad olyan, minimális költségű, alapkomfortú bérlakás, ahol a lehetőséggel együtt a felelősséget is megkapják a beköltözők. A rendszeres életvitelre való visszavezetésbe pedig nem a rendőri zaklatás, hanem a szociális munkások nyújtanak segítséget. A modell – amelynek elindításához kétségtelenül 170 millió eurót, azaz egy fél Puskás Stadionnyi összeget kellett bele beleölni a költségvetésből – sikeresnek tűnik: Helsinkiben ma elég összesen 50 ágyat fenntartani a hajléktalanszállókon, és azok kihasználtsága így is igen alacsony.

A cseh DAM.architekti tervei alapján még 2011-ben adták át Prágában azt a szociális bérlakás tömböt, amely a műfajából adódó egyszerűségre, de azon túl szinte már a nyersességre törekszik, mégis egy finoman kidolgozott építészeti koncepció mentén jött létre. A kisköltségvetésű és kisméretű lakásokat masszív, de olcsón elérhető alapanyagokból építették, moduláris rendszerben. A külső burkolatot üvegszálas betonlapokkal borították, a Le Corbusier lakógépébe használt megoldásokra emlékeztető egységek benapozását a nagyméretű ablakok biztosítják. Az egységek mintegy téglánként történő kisebb-nagyobb elmozgatásával gépészeti megoldások nélkül, természetes módon juthatnak fényhez és levegőztetéshez. A lakásokhoz közösségi tereket és egy beltéri sportpályát is csatoltak.

A szlovák fővároshoz közvetlenül kapcsolódó Szencen a fiatal építészekből álló Nine Architects iroda kapott megbízást egy praktikus, alapvetően kis alapterületű lakásokat magába foglaló szociális bérház tervezésére. A rossz telekadottságokat kihasználva mindenképpen igyekeztek olyan, ikonikus épületet emelni, amely a benne elhelyezett emberek és családok számára is egyfajta identitást nyújthat, a városka életében pedig olyan színfoltot jelenthet, amiről az arra járók nem a nyomorra és nehézségre asszociálhatnak, hanem pozitív élményt kaphatnak. A házak itt is, akárcsak Prágában és Finnországban, a megszokott bérházakhoz képest modulárisabbak, illetve nagyobb hangsúlyt kapnak a közösségi terek is, ahol adott esetben a szociális munkások nyújthatnak támogatást a csoportnak.

Ennek egy példája a Pozsonyban, civil kezdeményezésből létrehozott mintakert, ahol szellemi vagy testi fogyatékosságuk miatt hajléktalanná vált emberek konyhakertet építhetnek maguknak szociális munkások és civil segítők közreműködésével. A hajléktalanszállóról így kimozduló emberek célt, rendszeres elfoglaltságok találhattak, amellyel felelősség is jár. De az eredmény kézzelfogható, mivel a szállás konyháján az ő terményeiket is felszolgálják.

A hajléktalanság tehát egy olyan jelenség, amelyet csak komplex módon, hosszú távú, az érintettek, társadalomkutatók, urbanisták bevonásával elkészített tervek alapján lehet megoldani. Magyarországon pedig hiába söpörjük a szőnyeg alá a kérdést, a szegénység jelen van és a veszélyeztetettek rétege sem csökken. A büntetés helyett lehetőséget kell biztosítani, motivációt a kilábalásra, amelyhez az építészet is hozzájárul a maga minőségi kereteivel.

Bán Dávid