Bogyó Virág kalandjátszóterekkel foglalkozó cikksorozata harmadik részében Lengyelország felé kalauzolja az olvasókat. A lublini Rezerwat Dzikich Dzieci (Vad Gyerekek Rezervátuma) megalapításáról és a játszótér működéséről Michał Głos és Rafał Sadownik mesél.
Ez a harmadik interjú a kalandjátszóterekről[1] szóló sorozatban. Az első interjúban Carolina Sidon beszélt az első csehországi kalandjátszótér pilot tapasztalatairól. A második interjú a német rendszerrel foglalkozott Jérôme Fink, a berlini Kolle 37 kalandjátszótér munkatársának 12 éves tapasztalatain keresztül. A most következő interjúban Michał Głossal és Rafał Sadownikkal Lengyelország első és egyetlen kalandjátszóterének első hét évéről fogok beszélgetni.
Tegyünk egy kis időutazást 2017 augusztusába. Rafał, elmesélnéd, hogyan kezdődött minden? Hogyan találkoztál először a kalandjátszóterek koncepciójával, és mik voltak az ezt követő lépések – hogyan nézett ki az ötlettől a megvalósításig vezető út?
Rafał: Filozófia és kulturális tanulmányaim során kezdtem el érdeklődni az emberi közösségek egyetemes vonása, a ludikus tevékenységek (ludikus = játékos) iránt. Johan Huizinga Homo Ludens című műve meghatározó olvasmány lett számomra. Huizinga a ludikusságot mint a kultúra forrását mutatja be, ami áthatja annak minden területét. Az emberi vallások, hitek, rituálék, ünnepek, politika, háború, sport, kultúra és művészet mind-mind ludikus jellegűek. Ugyanakkor a ludikusság láthatatlan, a tudatalattiba szorított, a gyerekeknek tulajdonított és komolytalan, céltalan – tehát értelmetlen.
A kultúrtörténet iránti érdeklődésem tudatosította bennem, hogy mi, lengyelek milyen drámai változásokat kellett, hogy átéljünk. A 18. század végétől 1945-ig tartó viharos történelmi időszak alatt megtapasztaltuk a háborúk kataklizmáit, az ország felosztását, a tömeges migrációt. Mindezek következtében, megfosztva identitásunktól, társadalomként elvesztettük a folytonosságot hagyományos kultúránkkal. Ezt az űrt töltötte be az új hivatalos kultúra, amely nagyrészt messiásmítoszra, szenvedéstörténetre és szabadságharcra épült. Ebből született meg az új Lengyelország egységes identitása, ami mellőz mindenfajta komolytalanságot és játékosságot. „Nem illik viccelődni és szórakozni, amikor mindenki sír…"
Ezért próbálok tanulmányaim óta harcolni mindenért, ami játékos. A diplomámat a játék és a szórakozás filozófiai lényegének szenteltem, létrehoztam és évekig vezettem a Carnaval Sztukmistrzów cirkusz- és szabadtéri művészeti fesztivált, Lengyelország legnagyobb ilyen típusú rendezvényét, országos második helyezett lettem a palántában (lengyel hagyományos labdajáték), 2017-ben pedig feleségemmel és barátaimmal együtt megnyitottuk az első lengyelországi kalandjátszóteret, a Rezerwatot.
Miközben a diplomamunkámon dolgoztam, rábukkantam egy, az egyik nagy-britanniai kalandjátszótéren készült fotóra – posztapokaliptikus hely, ahol piszkos gyerekek játszanak törött deszkadarabbal egy sáros pocsolyában. Sok évvel később, amikor a fiam általános iskolába ment, szembesültem azzal igazán, hogy mennyire megváltozott a világ és a gyermekkor. Rájöttem, hogy az ő korában én olyan voltam, mint a gyerekek a képen. A 80-as évek végén minket mindenütt „kalandjátszóterek" vettek körül. Elhagyott építkezések, régi viskók, tizenhetedik századi városi erődítmények, üres gyárak, fák, víz, tűz – mindez a mindennapjainkat jelentette. E megszokott, végtelen téren túl gyermekkorunkat a (különórák nélküli) szabadidő és szabadság alakították.
A Rezerwat ebből a szabadság, idő, lehetőségek és kaland utáni vágyakozásból született – mindabból, amit számunkra a játék jelent. Szülőként lenyűgözött a gondolat, hogy olyan tereket hozzunk létre, ahol a gyerekeknek lehetőségük van mindezeket megtapasztalni.
Olyan, mint egy játéktábla, ami végtelen számú játékot tesz lehetővé – a kapun belépve a játék világába jutunk. Ebben a mágikus körben az idő másképp folyik, és más szabályok érvényesek. Mintha egy másik dimenzió szakadna ki a világból, a felnőttek valóságából.
Most, hogy alaposan rendbe tettük azt a valóságot, ahol semmi sem történik a felnőttek tudta nélkül, a kötelességünk a gyermeki játék és kultúra „rezervátumainak" megteremtése.
Hogyan sajátítottátok el a módszertant?
Rafał: Amikor úgy döntöttünk, hogy megnyitjuk a Rezerwatot, tudtuk, hogy Lengyelországban, ahol senki sem ismeri a kalandjátszótér elképzelést, ez számos téren kihívást rejt majd: jogi, biztonsági, társadalmi és politikai szempontból. Tudtuk, hogy komoly támogatásra van szükségünk. Kapcsolatba léptem Paul Hockerrel a London Play-től, és tanácsadást kértem. Paul összehozott Max Mueller playworkerrel (játéksegítő), a London Play Design alapítójával, és így kezdődött minden.
Megszerveztük a látogatását, kérdésekkel bombáztuk. Érkezésére várva elkezdtük a munkát: megtaláltuk a helyet, beszereztük az eszközöket, faanyagot, mindenféle loose parts elemet – bútorokat, régi bicikliket, tv-t, mosógépeket, autógumikat. Körbejártuk a városi roncstelepeket, és még egy régi Mercedest is szereztünk. Nagyon intenzív időszak volt, tele észbontó pillanatokkal.
Megállapodtunk abban, hogy Max egy ötnapos playworker-tréninget tart nekünk, és tanácsadóként végigkísér minket a játszótér megnyitásának első napjaiban. Tudása, jelenléte és támogatása felbecsülhetetlen értékű volt. Természetesen minden tőle tanultat adaptálnunk kellett, bizonyos területeken pedig saját megoldásokat, módszereket fejlesztettünk.
Előtte egyikünk sem járt kalandjátszótéren. Csak egy idealista képünk volt a kalandjátszóterekről: titkos helyek, vad növényzet, lassan, a gyerekek tempójában létrehozott kaotikus építmények. Amikor 2019-ben Londonba utaztam, és bejártam a város kalandjátszótereit, az általunk tapasztalt hiányosságokat (fix, fedett épület, technikai felszereltség vagy a nagy szerkezetek hiánya) kezdtem előnyként felfogni.
A semmiből való építkezésnek megvan az a varázsa, hogy korlátok nélkül, szabadon teremtheted meg a valóságot.
Hiába nagyon átfogó és fejlett a például a brit kalandjátszótér-hálózat, lehetetlen lenne azt alkalmazni a lengyel kontextusra. Úgy gondolom, esetünkben a minták ismeretének hiánya és a rendelkezésünkre álló eszközök szűkössége jó irányba vitte a dolgokat; szabadságot adott ahhoz, hogy a dolgokat a saját közösségünk igényei, vágyai szerint formáljuk.
Mesélnétek egy kicsit a helyszínről, azokról a konkrét sajátosságokról, amikre reagálnotok kellett?
Rafał: Lublin Lengyelország 8. legnagyobb városa, mintegy 330.000 lakossal a legnagyobb város a Visztula keleti partján. A kultúra, a történelmi örökség és az egyetemek fontos elemei a város identitásának és turizmusra épülő gazdaságának.
A Rezerwat első helyszíne, egy téglafallal elkerített, kihasználatlan egyházi földterület volt – egy titkos oázis, gyakorlatilag a város központjában, mindössze 400 méterre az Óvárosi kaputól és a Városházától. A területet a következőképp osztottuk fel: kijelöltünk egy kis focipálya méretű szabad területet a kisgyermekes családok (7 év alatti gyerekekkel) számára; információs pult gyanánt beszereztük egy K-67-es moduláris kioszkot[2]; felállítottunk egy mongol jurtasátort, amely műhelyeknek, koncerteknek és egyéb tevékenységeknek szolgál fedett térként, valamint vihar esetén menedékként. A családi zóna területén egy közösségi zöldségeskertet, egy sárkonyhát, egy barkácsműhelyt valamint egy csendes pihenőövezetet is kialakítottunk.
A terület többi részét magas bozót, csalán, bokrok és fák borították, itt helyezkedett el egy kis tó is, amiről idővel kiderült; tele van élettel: halakkal, békákkal, rovarokkal és férgekkel.
Egy idő után arra is rájöttünk, hogy a területet egy rókacsalád lakja, egyik évben pedig egy borz is élt az egyik lyukban. A hely olyan volt, mint egy tipikus közép-európai erdő – néhány száz méterre a városközponttól. Ezt a részt jelöltük ki kalandjátszótérnek, amit a 7 év feletti gyerekek használhattak. (A lengyel jogszabályok szerint a gyerekek hétéves kortól önállóan, felnőtt felügyelete nélkül közlekedhetnek illetvetve tartózkodhatnak közterületen.) A helyszín nagy értéke a természet vadsága és a fejlesztések hiánya volt (leszámítva a családi zónát, amely sok évvel korábban játszótérként szolgált). A legtöbb gyermek számára ez volt az esély arra, hogy életében először önálló legyen, felfedezzen, hogy átverekedje magát a csalánon, fára másszon, és titkos bunkert vagy kunyhót építsen.
Hét év. Elég hosszú idő. Hogyan tudjátok fenntarthatóan működtetni a helyszínt? Miből történik a finanszírozás?
Rafał: Az első évben, 2017-ben részben a Nemzeti Kulturális Központ forrásaiból finanszíroztuk a kalandjátszóteret (szabadtéri workshopok és gyerekfoglalkozások címen). Ugyanebből a költségvetésből tudtuk meghívni Max Muellert, hogy playworker képzést tartson, valamint szerszámokat és alapanyagokat – főként faanyagot – vásároltunk. Sok ember bevonásának, kapcsolatainknak és a hírverésnek köszönhetően sok dolgot és eszközt sikerült ingyen vagy partnerségi megállapodások keretében beszereznünk. Forrásaink egy részéből sikerült finanszírozni az augusztusban 3 héten át ott dolgozó playworkerek munkáját. Összesen 824 gyermeket és 1471 látogatást regisztráltunk. Ezzel egyidejűleg kampányt folytattunk, amelyben arra ösztönöztünk minden felnőttet és gyermeket, hogy a közösségi költségvetésen[3] szavazzanak a Rezerwatra.
Projektünk széles körben visszhangra talált, nagy érdeklődést váltott ki a helyi és az országos médiában. Mindez hozzájárult ahhoz, hogy a közösségi költségvetésen a legtöbb szavazatot kaptuk a nem infrastrukturális fejlesztésre irányuló tervek közül. A kapott támogatás lehetővé tette számunkra a projekt fejlesztését és a Rezerwat 4 hónapon át tartó üzemeltetését 2018 júniusától szeptemberig. A következő 4 évben is indultunk a közösségi költségvetésen, és népszerűsítő kampányt folytattunk, ami főként a játszóteret látogató szülőkkel és gyerekekkel folytatott beszélgetésekből, valamint a honlapon és a közösségi médiában megosztott, szavazásra buzdító posztokból állt. A lakosok szavazatainak köszönhetően összesen 5 egymást követő évben kaptunk támogatást a következő évi működésre.
A megnyitása óta eltelt 6 év alatt a Rezerwat, mint független kezdeményezés, hatalmas társadalmi támogatottságra tett szert, és Lengyelország-szerte népszerűvé vált. Azonban a kalandjátszóterek esetében az egyéves periódusokban való működés komoly korlátokat teremt. Megnehezíti a munkatársak megtartását, éves toborzást és képzést tesz szükségessé. A tartós finanszírozás garanciájának hiánya megakadályozza az egy évnél hosszabb ingatlanbérleti szerződések megkötését, ami viszont az infrastruktúra építésének és lebontásának éves költségeit eredményezi, valamint kiteszi a projektet annak a veszélynek, hogy új helyszínt kell keresnie – ami egy kalandjátszótér esetében hatalmas kihívást jelent.
2018 óta következetesen próbáljuk a rezervátumot állandó kulturális tevékenységként a városi költségvetésbe beágyazni (a Lublini Kulturális Központ alintézményeként), ugyanakkor tárgyalásokat folytatunk a városvezetéssel egy állandó helyszín kijelöléséről. Hosszú évek és számos fordulat után 2024-ben a polgármester egy, a Rusałka parkban található önkormányzati telket bocsát a rendelkezésünkre 3 éves időtartamra, a korábbi helyszíntől nagyjából 200 méterre. 2023 óta pedig a városháza külön céltámogatás formájában finanszírozza a Rezerwatot. Sajnos ez még mindig csak egyéves időszakokra szól, és körülbelül 2 hónapnyi intenzív működést tesz lehetővé. Továbbra is azon dolgozunk, hogy a Rezerwat az év összes napján, állandó helyszínen üzemelhessen.
Michał, 5 éve dolgozol a kalandjátszótéren. Mi a te történeted? Mi volt a legemlékezetesebb pillanat, amit ez idő alatt átéltél?
Michał: Volt egy időszak az életemben, amikor holtpontra jutottam szakmailag. A racionálisan választott mérnöki képzésem nem kecsegtetett elegendő kihívással, és az egyéb érdeklődési köreim, mint a fotózás, a slacklining vagy a lakóautók és erdei kabinok iránti rajongás kezdett eluralkodni rajtam. A különböző szenvedélyeim mind valamilyen módon a természethez kapcsolódtak. Azon gondolkodtam, hogyan ötvözzem és tegyem megélhetésemmé ezeket?
A Rezerwatról 2018 táján hallottam először. 2019 nyarán merült fel bennem a gondolat, hogy csatlakozzak, de ekkor még csak homályos képem volt arról, hogyan is működik az egész. Rafałlal már legalább 10 éve ismertük egymást, amikor egy fesztiválon összefutottunk. Megkértem, hogy osszon meg velem néhány részletet, ő pedig csak annyit mondott: „Oké, itt egy szórólap, és ha tetszik, gyere! Néhány nap múlva tanfolyamot tartunk!" A tanfolyam ingyenes volt, de cserébe a következő két héten a játszótéren kellett dolgoznom. A munkánk sok olyan területet tartalmazott, amit már ismertem – műszaki munkák vagy karbantartás – és minden tevékenységben volt helye a kreativitásnak. Ezután a nyár hátralévő részére „kezdő playworkerként" felvettek a Rezerwatra. Egy ideig csak nyári munka volt számomra, de két év elteltével elkezdtem teljes állásban dolgozni a Lublini Kulturális Központnál (a Rezerwat anyaintézménye) más, egész éven át tartó gyerekprogramokon – remélve, hogy a további években is újra megnyithatjuk a játszóteret.
A kalandjátszótér üzemeltetése jelenleg öt-hat hónapnyi szabadtéri munkát jelent, beleértve a nyáriszünet előtti előkészítő, és a szezon utáni tereprendező munkálatokat. Ezek mindig nagyon kiteljesítő időszakok számomra.
Rafał: Az elmúlt évek tapasztalatai és a fiatalokkal végzett munka alapján látom, hogy mennyire kellenek az olyan helyszínek, mint a kalandjátszóterek. Az én generációm ugyan még megtapasztalta a szabadságot, amit a kültéri nem-vezetett (vagy felügyelt) játék jelent, de közben az intézmények és az azokat képviselő felnőttek közel korlátlan hatalmából eredő erőszakot is. Senkit nem érdekelt a véleményünk, és talán generációként ezért is mentünk át az erőszakos lázadás és számos norma áthágásának korszakán. Az időközben lezajlott technológiai és társadalmi változások azt eredményezik, hogy a gyerekeink nemzedéke már nem rendelkezik hasonló szabadsággal, ugyanakkor a méltóságuk és jogaik intézmények általi tiszteletben tartása még mindig rendkívül sok kívánnivalót hagy maga után.
Michał: Ezért olyan fontosak ma a kalandjátszóterek. A kalandjátszóterek célja, hogy lehetőséget teremtsenek a fiataloknak, hogy környezetüket maguk formálják, élményeket szerezzenek, felelősséget tanuljanak és hogy más választási lehetőségük is legyen, mint a mai mainstream kultúra kockázatmentes játéktevékenységei.[4] A kalandjátszóterek működési modellje valódi részvételen, a gyerekek elfogadásán alapul. Intézményi erőszaktól mentes helyként biztonságot nyújtanak, lehetővé teszik a gyermekek számára, hogy megtapasztaljanak kölcsönös tiszteleten alapuló kapcsolatokat. A kalandjátszóterekre járó gyerekek nagyobb valószínűséggel vesznek részt a helyi közösségek életében, önállóbbak, ellenállóbbak és felkészültebbek a kortárs világ kihívásaival és fenyegetéseivel szemben.
Mindig azok a legemlékezetesebb pillanatok, amikor a gyerekekben meglátod ezt a változást. Amikor ügyes építő válik azokból, akik előtte sose fogtak szöget vagy kalapácsot. Amikor ők építik a legjobb kunyhókat, a legstabilabb hajókat, és maguk is mentorokká válnak más gyerekek számára!
Bogyó Virág
Rafał Sadownik építész és várostervező mérnök, filozófia és európai kulturális tanulmányokat végzett, valamint testnevelő tanár. A Carnaval Sztukmistrzów, az Urban Highline Fesztivál és egyéb rendezvények szervezője. A kultúra, a gyermekbarát városok és az építészeti akadálymentesítés szakértője. Lengyelország első kalandjátszóterének, a Rezerwat Dzikich Dzieci-nek az alapítója és projektmanagere.
Michał Głos okleveles play worker, 2019 óta a Rezerwat Dzikich Dzieci munkatársa. A pedagógiai munka mellett fő feladatai közé tartozik a technikai koordináció, a logisztika és a karbantartás.
A Rezerwat Dzikich Dzieci honlapja: http://rezerwatdzikichdzieci.pl
További hasonló tartalmak Bogyó Virág és Madácsi Flóra szabad játék tematikájú instagram csatornáján: @szabad_a_játék
Lábjegyzet:
[1] Kalandjátszótér: olyan felügyelt „játszótér", amit gyerekek építenek. Az eredeti koncepció Carl Theodor Sørensen dán tájépítésztől ered. 1943-ban az ő elgondolásából született az első kalandjátszótér a koppenhágai Emdrupban. Az ötlet azóta a világ számos országában elterjedt; Nagy-Britanniától kezdve, az Egyesült Államokon keresztül Japánig működnek ma is kalandjátszóterek.
[2] 1966-ban Jugoszláviában tervezte Saša Mächtig szlovén építész. K-67-es moduláris kioszk a legtöbb posztkommunista országban ismert, a 80-as években és a 90-es évek elején a kisvállalkozások szimbóluma volt.
[3] A közösségi költségvetés a Lublin város önkormányzatának projektje, amelyben a város lakosai által benyújtott ötletek kerülnek szavazás elé. Minden lublini lakos életkortól függetlenül szavazhat, a legtöbb szavazatot kapott projektek kapnak támogatást.
[4] Nem először merül fel az interjúk során a kockázat fogalma. A kockázat nem egyenlő a veszéllyel, ami mindenképp negatív fogalom. A kockázatot a gyerekek megtanulják mérlegelni, kezelni. A kockázatokkal való megküzdés hozzájárul egészséges testtudatuk kialakításához, képességeik és korlátaik ismeretéhez. Azt pedig, hogy hosszútávon mi jelent nagyobb veszélyt – a digitalizált, túlféltett gyerekkor vagy egy sáros cipő – számos kortárs irodalom taglalja. Ezzel a témával foglalkozik Jonathan Haidt, 2024-ben megjelent és azóta bestsellerré vált könyve, A szorongó generáció is. A könyvet és a témát Horváth Bence ismertette Aki szerint mindentől túlvédjük a gyerekeinket, kivéve amitől igazán kéne című 444.hu-n megjelent cikkében.
