A GUBAHÁMORI építészei arra voltak kíváncsiak, milyen párhuzamok vannak a saját praxisukban is jelenlévő spekulatív építészet és más tudományterületek vagy művészeti ágak között, ezért egy beszélgetésre invitálták Berecz Diána kulturális és vizuális antropológust, Demeter László erdőökológust és Sirokai Mátyás költőt, zenészt. A Spekulatív valóságok cikksorozat mai részében e beszélgetés leiratát olvashatják.
Az építészetről való gondolkodásunk egy olyan irányba mozdult el, aminek kifejtéséhez a klasszikus mérnöki tudományterületeken túl a társadalomtudományokban vagy valamilyen művészeti ágban dolgozókat vonunk be segítségül, legyen szó egy saját magunknak, vagy egy pályázaton felvetett gondolatról. A spekulatív megközelítésű projektjeink legtöbbjében is ez történt.
Kapcsolódva a Spekulatív valóságok cikksorozathoz, egy beszélgetés leiratát közöljük, amelyet olyan emberekkel folytattunk, akik a spekulációval, fikcióval, forgatókönyvek alkotásával sokszor mint munkaeszközzel dolgoznak – kíváncsiak voltunk, hogy milyen kapcsolódási pontjai vannak a spekulatív építészetnek az irodalommal, az ökológiai rendszerek vagy emberi közösségek megismerésével.
Hámori Péter: Az 1960-as évek egy olyan nagy korszak volt az építészetben, amikor a spekulatív tervezés a szakmai diskurzus erős részét képezte, többek között az Archigram és a Superstudio radikális, neofuturista munkáival. Ebben a második világháború utáni periódusban az irodalomban is jelentős mozgások történtek: létrejött a nouveau roman, vagy a háború utáni sokkból táplálkozóan az egzisztencializmus új hulláma.
Hatvan évvel később, ma, újra felfedezhető valamilyen elmozdulás mindkét területen: az építészetben erősen kezd megjelenni egy újfajta spekulatív építészet, az irodalomban pedig a sci-fi, cli-fi vagy egyéb spekulatív műfajok integrálása. Mi lehet közös a két időszakban?
Sirokai Mátyás: Több párhuzam is felfedezhető, de már az elején érdemes számolni azzal, hogy végeredményben a párhuzamok felvázolása is a spekuláció műfajába tartozik. Azért tartom ezt fontosnak említeni, mert egyrészt egyfajta spirális logika megfigyelhető a korszakok egymásutánjában – tehát, hogy működik valamiféle körkörösség az eseményekben, de a spirál más és más szintjén jutunk a körforgás hasonló pontjára (és egyáltalán nem feltétlenül egy magasabb szinten) –, másrészt viszont nem igazán van biztosíték arra, hogy ez a fajta ráismerés az események ismétlődéséből következik, nem pedig a mi ismétlődés utáni igényünkből. Ha ezeket a kételyeket hajlandóak vagyunk fenntartani, akkor azt látjuk, hogy a fenyegetettség érzése (‘60-as évek elsősorban: atom-apokalipszis, napjaink elsősorban: klímahelyzet) mindenképp közös elem a két korszak között, amire a spekulatív műfajok elrettentő példákat, menekülési utakat és esetlegesen megoldásokat is kínálhatnak. Nemrég olvastam Octavia E. Butler nagyszerű Földmag-duológiáját, egy alapvetően klíma tematikájú sci-fit, ami egyfajta túlélési kézikönyvként is forgatható az elsivatagosodó vidékek káoszba fulladt társadalmában. Felkavaró könyv, mégis, amellett, hogy ragyogó műalkotás, gyakorlati szempontból is kifejezetten hasznosnak éreztem az olvasását.
A vészharang kongása egy ideje tisztán hallatszik, de a körkörös gondolkodás talán tudat alatt is megnyugtatólag hat az emberekre – "nem jött el az atomháború sem, megússzuk valahogy a klímaválságot is". Csakhogy erre semmi biztosíték nincs, és itt utalnék vissza a párhuzamosságokkal kapcsolatos kezdeti felvetésre: számomra valószínűbbnek tűnik, hogy a gondolkodásunk struktúrájából fakad az ilyesfajta mintázatok felismerése, nem pedig a dolgok természetéből. Más szóval, valójában a káoszban próbálunk rendszert látni, mert a zűrzavar nehezen elviselhető számunkra. Például ezekből az öntudatlan gondolati struktúrákból is segíthet kilépni a spekulatív fikció, mondjuk azzal, hogy rávilágít ezek fonákjára, vagy épp alternatív gondolkodásmódokat elültetve bennünk.
Sirokai Mátyás
Költő, zenész, szerkesztő. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem ütőhangszer szakán diplomázott, több mint tíz irodalmi blog és a FISZ könyvek szerkesztője. Kötetei: Pohárutca (2008), A beat tanúinak könyve (2013), A káprázatbeliekhez (2015), Lomboldal (2020). Utóbbi három könyvéért 2020-ban Füst Milán-díjat kapott. Verseit angol, német, francia, holland, cseh, román, szlovák, szlovén, lengyel és bolgár nyelvekre fordították.
Guba Sándor: A strukturáltság iránti igény és a káosz rendszerezése igazi tudományos kihívás is egyben. Ha a klímaváltozásból adódó fenyegetettség felől közelítek, akkor elsők között merül fel az ökológiatudomány szerepe és kiállása, azonban azt gondolhatjuk, hogy a tudomány csakis a valósággal, a tényekkel dolgozik. Létezik-e a spekuláció műfaja az ökológiában? A leíró, analizáló megközelítés mellett mennyire van ennek helye, és mikor kerülnek előtérbe a fikciós projektek?
Demeter László: Az én gondolkodásmódomat és ökológiai kutatói szemléletemet alapvetően nem a spekulatív gondolkodás jellemzi, de nem idegen tőlem. Magamat igyekszem arra kondicionálni, hogy a valóság mentén próbáljak meg fegyelmezett szcenáriókat vagy modelleket építeni. Gyakran belefutok viszont abba, hogy mivel annyira korlátolt, ideológiák és paradigmák által vezérelt a tudás és a tudományos megközelítés maga, hogy az, hogy a valóságot tényleg látom-e, többnyire illúzió marad.
Van azonban spekulatív állapota is a tudományos feldolgozásnak: ha egy olyan idegen rendszerbe, tájba, életközösség típusba – nevezzük egyelőre ökoszisztémának – érkezem, amiről fogalmam sincs, hogy milyen természetű, akkor megengedem, hogy a szellemem szabadon építsen fel történeteket, ösztönös elméleteket. Az számomra is nyilvánvaló, hogy ezek nem feltétlen megalapozottak, innen viszont tudok már úgy dolgozni, hogy megvizsgálom, hogy a spekulációban megjelenő mintázatok közül melyik ténylegesen reális, mely folyamatok láthatóak, és melyek nem. Ha kellően sok időt töltök el egy alig ismert tájban, akkor a folyamatosan tesztelt spekulációk halmazából kirajzolódik, hogy valójában mit érdemes elmondani arról a rendszerről.
De hasonlóan spekulatív például az a kérdés is, hogyan nézett ki egy táj és annak életközössége a jégkorszakban, vagy hogy fog kinézni a következő jégkorszakban. Sok táj esetében alig tudunk mondani valamit annak múltjáról, de a jövőbeni állapotairól még kevesebbet. Az intuíciónkra alapozva – gyakran más tájakban tapasztaltakból merítkezve –, ötletek és megérzések alapján tudjuk ezeket a rendszereket elképzelni, és így tudunk aztán tovább építkezni.
GS: Ezeket inkább a hipotézis kategóriába sorolnám.
DL: Nagyon vékony a jég, azt emelném ki, hogy míg egy hipotézis elég erősen a meglévő tudásra épül, a spekuláció nem, vagy csak nagyon-nagyon bizonytalanra. Emellett utóbbi nemcsak a jelenre fókuszál, hanem adott esetben a múltra vagy jövőre is irányulhat. A jégkorszaki példánál maradva, azt, hogy ma hogyan képzeljük el a Kárpát-medence élővilágának huszonkétezer évvel ezelőtti képét, nagyban befolyásolja, hogy a jelenlegi narratívát hogyan mesélték el nekünk, mondjuk az egyetemen. Ha közelebbről megnézzük ezt a narratívát, azt találhatjuk, hogy gyakran ma is a hatvan-hetven évvel ezelőtt, bizonytalan tudásra épített, erősen spekulatív elképzeléseket ismételgetjük.
Demeter László
Erdőökológus, tájváltozás és erdőhöz kapcsolódó hagyományos ökológiai tudás kutató. A Pécsi Tudományegyetem Biológiai és Sportbiológiai Doktori Iskolájának doktorjelöltje és az ÖK Ökológiai és Botanikai Intézetének tudományos segédmunkatársa. 2013 óta végez kutatásokat a Kárpát-medence síksági tölgyeseiben és az azokat gazdálkodó közösségekben, Ukrajnában, Romániában, Szerbiában és Magyarországon.
GS: A kultúrantropológia, ha jól gondoljuk, kőkemény fikció nélküli tudományág, legalábbis abban a tekintetben, hogy a közösségek megismerését csakis helyszíni munkával lehet elérni. Kijelenthetjük, hogy a ‘social theory’ az akadémiai vonal, a ‘speculative fiction’ pedig inkább a tudományos közegen kívüli gondolkodásra jellemző? Vagy van átjárás a két típusú gondolkodás között? A spekulatív fikció használható-e szakmai eredményként, vagy az megmarad az irodalom keretein belül?
Berecz Diána: Hogyha a kulturális antropológia tudományterületét nézem, az egy megengedő társadalomtudomány olyan értelemben, hogy sok egyéb tudományterület megközelítésével és módszertanával is dolgozik, például a posztmodern és kritikai irodalomtudomány irányzataival (egyébként a spekulatív antropológia külön területként is létezik).
Nyilván nekünk társadalomtudósoknak is van egy módszertani keretünk, amiben dolgozunk, amiben az úgymond objektívhez közelebb álló valóságokhoz tartozóan vannak elképzeléseink, illetve kutatási módszereink. A legtöbb társadalmi jelenség vagy probléma szubjektív narratívák összességeként is értelmezhető, ezektől eltérő narratívák és lehetőségek érzékelése közelebb áll a spekulatív valóságokhoz.
Eggyel konkrétabban fogalmazva, például nemcsak folyamatok leírásával és problémák feltárásával foglalkozunk, hanem sokszor a feltárása alatt álló, feltárt problémákra reagálva be is avatkozunk, a dolgok átalakítására is kísérletet teszünk, alkalmazott és akcióorientált kutatási és érdekérvényesítési módszerekkel. Azt gondolom, hogy az ilyen típusú folyamatnak van egy nagyon erős spekulatív vonatkozása. Ennek természetesen megvan a logikai alapja: ha valaki azt gondolja, hogy valamin változtatni kell, akkor a változtatáshoz valamilyen, a jövőben elérendő jobbító alakító cél lebeg előtte. Ha például egy egyenlőtlenségben egy egyenlőbb helyzetet akarunk kialakítani, akkor annak van egy jövő víziója, egy spekulatív jövőképe.
Hogy kinek a nézőpontjából kiindulva és pontosan mi felé halad majd egy ilyen akcióorientált folyamat, annak az én értelmezésemben van egy spekulatív fikciós része, éppen ezért ezeket nagyon kritikusan kell vizsgálnom a saját munkámban. Fontosnak gondolom, hogy a spekulatív elképzelések kutatási-alkotási folyamatban betöltött helyét folyamatosan vizsgálom a munkafolyamat során, mert nem mindenhol van helye. Van egy személyes érdeklődésem is, hogy ilyen típusú projektekkel foglalkozzunk, a Hétköznapi hiánycikkek projektünk erre egy jó példa. A művészeti alkotófolyamat egy társadalmi probléma tematizálásába való becsatornázásával rengeteg új irány, gondolati tér nyílik meg, ami kifejezetten távol áll a klasszikus tudományos leíró-értelmező hagyományától.
Berecz Diána
Budapesten élő kulturális és vizuális antropológus, a PAD Alapítványt vezeti 2016 óta. Környezeti igazságossághoz kapcsolódó témák feltérképezésén dolgozik különböző folyamat- és közösségi alapú kutatási és művészeti módszerekkel, illetve a feltárt problémák kreatív intervenciókon keresztüli megváltoztatásán. Független társadalomtudósként vízgazdálkodási és térségi éghajlatváltozást kutató projektek hazai és nemzetközi munkáiban vesz részt.
GS: A spekulatív építészeti projektek esetében a történetmesélés egy gyakran használt eszköz azért, hogy a projektek érthetővé, átadhatóvá váljanak – vagyis az irodalom egyik eszközét kezdi el sajátos környezetben használni az építészet. Az irodalom esetében látsz-e hasonló tendenciát, aktivizálódnak-e más területek eszközei? Nálad megfigyelhető-e ilyen, a zene vagy a mozgáskultúra beférkőzik-e a költészetedbe?
SM: Tendenciáról talán túlzás lenne beszélni, azt viszont üdítőnek érzem, hogy az alapvetően konzervatívnak tartott szépirodalomban is vannak erre példák. A számomra legizgalmasabb szerzők egyik ismérve, hogy nehezen kategorizálhatóak, az általad említett határátlépések pedig jellemzően ehhez vezetnek. Mindig együtt jár egyfajta kockázattal az egymástól távolinak tartott területek összekapcsolása, de nagyon termékeny tud lenni. A közelmúltból például épp az építészettel, de legalábbis az urbanisztikával játszó regény Dunajcsik Mátyás Vízivárosa, aminek a varázsát szerintem épp a fiktív és a valós építészeti múlt elegyítése adja.
Nálam mindkét terület (zene és mozgáskultúra) az életmódom miatt is mélyen meghatározó, mert jelenleg az időm jelentős részében ezekkel foglalkozom, de van az irodalommal való összekapcsolásuknak egy rétege, ami különösen foglalkoztat. Motívumokat viszonylag könnyen fel lehet használni más területekről, de lehet-e mondjuk olyan verset írni, aminek a logikája zenei, nem pedig nyelvi? És olyat, ami segít az olvasónak, hogy a testtudatosság állapotába kerüljön? Ki lehet-e lépni a nyelvvel a nyelven túlra? Ez persze kicsit elvontan hangzik így, a gyakorlatban egyfajta belső szinesztéziáról, érzéki élményről van szó.
GS: Mátyástól is kiolvasható a perspektívaváltás, határátlépés termékeny szerepe, amely amúgy a spekulatív projektek egyik legkarakteresebb eszköze. László, ahogy korábban említetted, a kutató egy rendszeren kívül álló személy, aki leíró módon dolgozza fel a témát. Tudsz esetleg mondani olyan projektet, amelyben a perspektívaváltás mégis megjelenik nálatok?
DL: A mi kutatócsoportunkat nem nevezném egy klasszikus ökológiai kutatócsoportnak, mert egyáltalán nem kutatunk olyan klasszikus ökológiai témákat mostanában, mint a biodiverzitás és a produkció vagy funkció kapcsolata, sokkal inkább a tájváltozás érdekel bennünket és az azt meghatározó különféle tényezők. Mi úgy akarjuk megérteni a tájat és annak változását, hogy nemcsak a tudományos szemléletmódot használjuk, hanem a helyi közösségek tudását, percepcióját is. A nyugati típusú tudományos megismerés módszertárán kívül meg tudjuk jeleníteni, és elfogadottá tudjuk tenni azt, hogy létezik egy másfajta megismerési metodika is, amivel a valóságot ábrázolni tudjuk, ami egy elég markáns perspektívaváltás volt az elmúlt húsz-huszonöt évben.
A mi kutatócsoportunkban próbáljuk a terepi, tudományos módszereket és a helyi hagyományos tudás szemléletét alkalmazva szervezni a kutatói munkánkat és megérteni a tájban zajló folyamatokat. Nagyon nehéz kilépni abból a szerepből, hogy mi mint külső, leíró típusú kutatók vagyunk jelen, megérkezünk egy közösségbe és nem kérdezünk, hanem hagyjuk, hogy azok a folyamatok, amelyek a közösségben zajlanak, ahogy ők szemlélik a folyamatokat, maguktól megnyilvánuljanak – ami amúgy egy nagyon jó antropológiai módszer. Ha úgy érkezünk meg egy tájba, hogy van egy-két hipotézisünk és néhány kutatási kérdésünk, akkor azzal erősen „beskatulyázhatjuk" a tájat és még olyanba is belefuthatunk, hogy a helyi közösségektől csak ezekhez a hipotézisekhez gyűjtünk adatokat, tudást – nem mellesleg, ez ebben a formában etikátlan is. A gyakorlatban úgy tudjuk előtérbe helyezni a helyi percepciókra épülő narratívákat, ha például egy erdei sétára hívunk egy pásztort és csak annyit kérünk tőle, hogy mutassa meg nekünk, amit ebben az erdőben érdemes megnézni. Vagy azt kérdezzük, hogy mit érdemes tudni az adott erdőről. És a továbbiakban hagyjuk, hogy ő alakítsa a terepi szemlélődés folyamatát. Szóval, próbálunk minél többet ilyen típusú módszerekből alkalmazni egy komplexebb ökológiai megismerés érdekében, de néha eléggé korlátoltak vagyunk, mert klasszikus tudományos alapú neveltetésünk van. Mi ebben szocializálódtunk.
HP: Diána, van egy hosszútávú munkátok, amit a tatabányai Mésztelepen végeztek: a helyi szegregált lakóközösség környezeti érzékenységére, lakóközösségi viszonyaira, a közszolgáltatásokhoz való hozzáférésére fókuszálva vagytok jelen helyben és nyújtotok szakmai támogatást és együttműködési lehetőségeket az önkormányzatnak, munkaadóknak, közszolgáltatóknak, helyi civil szervezeteknek. Mennyiben más munkamódszereket használtok, mint Lászlóék? A kutatás irányítói vagytok, vagy inkább megfigyelők?
BD: A résztvevő megfigyelés egy klasszikus antropológiai vizsgálati módszer arra, hogy érzékeljük a perspektívák sokféleségét, és minden történéssel abban a pillanatban találkozzunk az adott rendszeren belül, amikor az éppen létrejön. Minél hosszabb vizsgálatokban vagyunk benne, annál pontosabb helyzetképet kaphatunk az adott problémáról, rendszerről, egy adott közösségről. A tatabányai munkánk esetében különböző módszerekkel dolgozunk. Nagyon fontos számunkra, hogy azok az alternatív narratívák, perspektívák megjelenjenek – itt alapvetően a kisebbségi nézőpontból látható kérdésekre gondolok –, amivel a mainstream társadalmi diskurzusban kevésbé találkozunk. Ezeknek az alternatív narratíváknak a kutatása nekünk ezekután szintén fontos része a munkánknak, ez látható például a korábban említett Hétköznapi hiánycikkekben is, amiből ki tudom emelni példának a női nézőpontok alulreprezentáltságát a közszolgáltatási fejlesztésekben vagy a környezeti problémák érzékelésében. Teljesen másként alakul ki egy alternatív településrészi jövőkép női szemszögből például a közterülethasználat témájában.
Ezeknek az eltérő, sokszor nyilván alulreprezentált látásmódoknak az összegyűjtése, hangosítása, láthatóvá tétele a feladatunk. Bízunk benne, hogy az, aki tervezőként, döntéshozóként megnézi a kiállítást, elolvassa a katalógusát, később árnyaltabban nyúl településfejlesztési javaslatokhoz, de nyilván ez egy hosszútávú és aprólékos munka.
HP: A beszélgetés elején említett Archigram csoport egy olyan társulás volt, amelynek, bár egyetlen háza sem épült, spekulatív munkái jelentős hatással voltak a társadalmi gondolkodásra, városrészek működési mechanizmusaira, más tervezők munkáira. Ebből gondolom, hogy a spekuláció egy nagyon fontos kommunikációs eszköz is tud lenni, amennyiben célt ér – ez viszont teljesen félre is tud menni. Találkoztál ilyen problémával a művészeti projektek kapcsán? Mindig át tud menni az üzenet, vagy van, hogy ennek a befogadása célt téveszthet?
BD: Ez biztos, hogy nagyon fontos szempont. Kulcsfontosságú, hogy mennyire a valóság vagy a vélt valósághoz közeli spekulációról van szó. Minél kevesebbet tud valaki egy adott társadalmi problémáról és az ahhoz kapcsolódó életmódról – például, hogy mondjuk milyen közszolgáltatáshiányos körülmények között élni –, annál nagyobb teret kap arra, hogy ítélkezzen. Amikor olyan gyakorlatokat gyűjtöttünk, amelyek a közszolgáltatási hiányosságokra adott egyéni megküzdési módokat szemlézik, többször találkoztunk olyan leleményes megoldásokkal, hogy azok a helyzet ismerete nélkül inkább egy művészeti munkának, mint problémamegoldási gyakorlatnak tűntek. Általános feltételezés az, hogy egyes gyakorlatok kitalációk, vagy mondjuk illegálisnak címkézett beavatkozások, ezért azok bemutatása nem megengedhető.
Az egy mindenkori kérdés, hogy a spekulatív megközelítésből kiinduló kommunikációnak hol van a helye a vélt vagy valós normalitásban. Számunkra az például egy alapszempont, hogy ezt mindig kutatási témától függően, kisközösségen belül, kontrolláltan használjuk. Ez egy nagyon jó szemléletformáló, kommunikációs és művészeti eszköz, de maradhat csak szimplán kutatási módszer. De onnantól kezdve, hogy egy projekt nagyobb nyilvánosságot kap, mindig az az első kérdés, hogy az adott közösség, az adott probléma szempontjából nyerünk-e bármit is a spekuláció szélesebb körű megjelenítésével. Ha azt érezzük, hogy sokkal veszélyesebbé és problematikusabbá tesszük az amúgy is többségi társadalmi ítéleteivel terhelt jelenséget, akkor ezek nem kerülnek nyilvánosságra.
Egy példa a közkútról szerzett víz kreatív használata, és annak a felhasználásának megítélése a köztudatban, hogy mi számít "vízpazarlásnak", mert a vízzel kapcsolatos alapszükségletek ellátásáról van egy leegyszerűsített képünk. Ha valaki egy felfújható kis medencébe ereszt vizet egy szegregátumban azt kívülről könnyen éri ítélet, hogy pazarol, és a kútelzárások sem a temető melletti közkutakat érintik általában forróság idején, hanem a szegregátumokat, pedig ilyen értelemben a temetői karbantartások egyéni vízellátása sem tekinthető alapszükségletnek.
HP: Kommunikáció kapcsán felmerül még, hogy az ökológiai válság problémakörének befogadása elég szélsőséges: klímaszorongástól kezdve a proaktív, egyéni megmozdulásokig minden van. Kérdés, hogy mennyire irányítható ez a kommunikáció. Kiknek lehet ebben aktív szerepe? A humángeográfusoktól az építészekig nagyon sokan beszélnek, de mivel az ökológia válságáról beszélünk, ezért az ökológusok is mélyen érintettek kell legyenek ebben a munkában. Találkozhatunk-e trendekkel, műfaji sajátosságokkal? Beleáll-e ebbe a szakma, vagy a kommunikációs stratégiát mások alakítják?
DL: A legmarkánsabb kommunikációs trend az ökológia szakmáján belül még mindig az ijesztgető típusú valóságfeltárás, a klímakatasztrófa tudatosítása és mindenféle egyéb, szorongást előidéző módszer.
HP: Nem alakult még ki a pozitív jövőkép iskolája?
DL: Magyarországon még nem feltétlenül, máshol a világon vannak példák.
HP: Tudsz erre példát mondani?
DL: A positive conservation vagy conservation optimism egy létező irány, amely nem arra hívja fel a figyelmet, hogy a világ fajainak kilencven százaléka elveszett, hanem inkább arra, hogy a tíz százaléka megmaradt. Magyarországon az olyan kezdetű mondatot, hogy "A biológiai sokféleség csökkenése tovább zajlik, és úgy tűnik, hogy a létező nemzeti parkjaink sem tudják ezt megállítani …" itt zártuk volna le tíz évvel ezelőtt. Ma már viszont többen folytatják azzal, hogy "… ha nem hoztunk volna létre tíz nemzeti parkot az elmúlt negyven évben, akkor a pusztulás mértéke sokkal nagyobb lett volna". Bár csírájában már létezik ez a fajta pozitív hozzáállás, még mindig a károkozás sulykolása a meghatározó, ami viszont már kezd erősen kontraproduktív lenni.
Az embereknek teljesen elege van abból, hogy már megint jönnek az ökológusok és azt mondják, hogy tönkretettük a környezetünket. Ha meghallja egy erdész azt a szót, hogy ökológus, akkor nem feltétlen egy kedves vendég jut eszébe. Ugyanez a problémája egy vidéki gazdálkodónak is: a természetvédelmi őr hallatán az az ember fog eszébe jutni, aki már megint valmilyen Natura 2000 terület vagy uniós természetvédelmi politika miatt meg akarja neki tiltani, hogy ezt és azt csinálja. Ez nem jó, ez nem segít megoldani az ökológiai válságot.
Nekem az egyetlen nagyobb spekulatív projektem a The Sacred Species a Velencei Biennálé Lengyel Pavilonjának kiállításán, amit azóta is ízlelgetek – mi az amit létrehoztunk, milyen kommunikációs csatornákon milyen a fogadtatása. Azt gondolom, hogy az a projekt egyik erőssége, hogy úgy alkottunk egy spekulatív történetet, hogy ha szigorúan ökológusként szemlélem az egyes elemeit, a történet fonalát, a rendszerszintű relációkat, akkor igazából nehéz eldönteni, hogy ez tényleg spekuláció-e vagy sem. Nem azt tárja elénk, hogy tönkretettünk valamit, hanem azt, hogy ha szentté avatva kiemelünk egy természeti entitást, az mennyire meg tudja változtatni a teljes narratívát.
Ha kitekintek a nyugat-európai perspektívánkból, akkor ehhez hasonló történetek ténylegesen léteznek olyan közép-ázsiai vagy dél-amerikai közösségekben, ahol a természet egyes elemeit szentként kezelik, ezáltal teljesen másként kapcsolódnak a velük együtt élő természeti környezethez. Úgy gondolom, hogy ha egy nyitott, nyugat-európai gondolkodáskörben élő ember áll ezzel a projekttel szemben, akkor rádöbbenhet arra, hogy ha ezt a kapcsolódást sikerül átértelmezni, akkor talán az ökológiai válság kontextusa is kibillenne valamerre. A lényeg az, hogy ehhez hasonló, újszerű projektek kapcsán el tudjon gondolkodni a szemlélődő a saját maga és a természet relációin. Mennyi teret vagyok hajlandó átengedni a természetnek? Mennyire vagyok hajlandó közelebb engedni magamhoz a természetit?
HP: Hadd kapaszkodjak bele a kapcsolódás témakörébe! A humánökológusok szerint az ökológiai válságra adható egyetlen válaszunk a piaci alapú fogyasztói kultúra elhagyása, és az újrakapcsolódás kultúrájának megteremtése. Újrakapcsolódás más emberekkel, más élőlényekkel, vagy a transzcendenssel.
Mátyás, az utolsó három köteted (A beat tanúinak könyve, A káprázatbeliekhez, Lomboldal) mintha mind az újrakapcsolódás történeteit mesélné el, mindegyik más fókusszal. Ez egyfajta tematizáló, "történetmesélő" szerepkör: egy olyan vágyott emberi, élőlényi állapotról beszélsz, amelyet sokan megfogalmazni sem tudnak, csak a hiányát érzik – ez tudatos szerepvállalás a részedről? Milyen belső motivációk irányítanak, tekinthetjük-e ezt valamilyen missziónak a részedről?
SM: Nemrég hallottam valahol, hogy nagyobb esélye van annak, hogy összeomlik a jelenlegi civilizációnk, mint annak, hogy el tudjunk szakadni a kapitalizmustól. Én eszkatologikus beállítottságú szerző vagyok, gyerekkorom óta érzem a "végső dolgok bűvöletét", emiatt elsősorban alkati sajátosság, nem pedig tudatos döntés, hogy rezonálok a problémákra. Nem tartom valószínűnek, hogy az általad említett újrakapcsolódás napjaink emberiségével megtörténjen, annál is inkább, mert a technológia egészen másfelé terel bennünket. Érzésem szerint átmeneti állapotban vagyunk, és nagyon sok dolgot hátra kell majd hagynunk ahhoz, hogy valami új szülessen. Hogy mit fogunk hátrahagyni, és mi az, amit tovább viszünk, az szerintem pillanatnyilag nem tudható, mert különböző forgatókönyvek versenyeznek egymással. Az újrakapcsolódás csak egyénenként, belső indíttatásra történik meg, ez nem olyasmi, amire rá lehet venni az embereket. Az ízét viszont meg lehet érezni egy-egy műalkotásból is, és aki fogékony rá, máshol is keresni fogja.
HP: Diána, te rengeteg emberrel és közösséggel találkozol, az újrakapcsolódás emberekhez, közösségekhez, természeti környezethez vagy valláshoz előkerül mint közösségi igény? Találkozol ezzel valamilyen szinten a munkák során, vagy ez csak egy társadalomtudományos tézis, de még nem jelenik meg a közösségek szintjén?
BD: Vannak olyan munkáink, amiben kifejezetten a kapcsolódások lehetőségeit vizsgáljuk. A szabadonbalaton, ami egy ökológiai-kulturális platform, erősen erre a reconnection-re, újrahúzásokra fókuszál, és itt látjuk, hogy például a Balaton és térségének vonatkozásában maximálisan látszik az újrakapcsolódás igénye.
Abszolút érzem azt a problematikát, távolságot is, amit László említett a kutató és a kutatási területén kívül eső szereplőkkel való együttműködések kapcsán. Nyilván a hazai közegben sok kutató számára egy művészeti együttműködés nehezen elképzelhetőnek, olykor feleslegesnek, vagy nagyon bonyolult dolognak tűnik. Az ökológiai kihívásokkal kapcsolatos interdiszciplináris együttműködések során, ahol sokszor próbálunk egy művészeti válasszal vagy egy tudománykommunikációtól valamennyire távolabb eső kulturális praxissal reagálni, gyakran megjelennek az egyéni nehezen kapcsolódások.
Mondok egy példát: ha valaki lemegy a Balatonhoz, akkor azt gyönyörűnek és természetesnek találja. Ha egy vízépítőmérnök megy le a Balatonhoz, akkor ő el tudja mondani, hogyan működik a tó, milyen tereptárgyak határozzák meg, hogyan van beállítva a víz szintje, milyen szinten kiépített a part, a partvonalon pontosan hol helyezkedik el a partvédőmű – ennek az egésznek az a tanulsága, hogy egy laikus szemlélő természetes vagy természetközeli érzetet társít egy egyébként ember által alakított, menedzselt és agyonszabályozott ökológiai rendszerhez. Nincs meg a valósághoz való kapcsolat, ami alapján tudatosíthatnánk magunkban a határokat, saját magunk aktivitását, a folyamatokba történő beavatkozásunk mértékét. A visszakapcsolódásnak az első lépése ez a tudatosítás kell, hogy legyen – annak a tudatosítása, hogy milyen mértékben, milyen szinten nyúltunk bele folyamatokba. A kapcsolatunk olyan természeti jelenségekhez is, mint egy tó, a Balaton, újraértelmezést igényelnek.
A szektorokon átívelő kutatói és művészeti projektjeinkkel mi ezeket az újraértelmezéseket próbáljuk meg létrehozni, és a következő két évben még nagyobb léptékben, még elmélyültebben foglalkozunk majd ezzel.
GS: A spekulatív fikció új irányvonalat képvisel a fiatal magyar költészetben és regényírásban is. Mesélnél nekünk erről? Miben más a spekulatív fikció a sima fikciótól, és miben más a science / climate fictiontől?
SM: Minden irányvonal kijelölése egyben leegyszerűsítés is, és végső soron csupán a művek címkézhetőségét segíti elő. Ez alapvetően tudományos hozzáállás, ami véleményem szerint kevéssé alkalmazható műalkotásoknál, mert ezek érdekességét épp organikus egyediségük adja. Ez a kérdés felmerül más területeken is, mert átfogalmazva így hangzik: látjuk-e még a címkéktől magukat a dolgokat, miután rájuk ragasztottuk őket? Hajlamosak vagyunk kategóriákban gondolkodni, és ha valakiben, tegyük fel, egyszer az rögzült, hogy nem jön be neki a sci-fi vagy a fantasy, akkor az ezeken a polcokon sorakozó könyveket nem nyitja ki, hogy beleolvasson, így sosem jut el olyan remek szerzőkhöz, mint mondjuk Dan Simmons vagy épp Moskát Anita, pedig ők a tehetségükkel szétfeszítik a műfaji határokat.
De nem akarom megkerülni sem a kérdést, mert a spekulatív fikció megnevezésben épp az a jó, hogy még nem rögzültek a határai, inkább egy esernyőszerű fogalom, mint pontos kritériumokkal rendelkező kategória. És itt jön képbe a nyelv egy másik funkciója, amikor nem lehatárolja, hanem kitágítja a horizontot, vagyis amikor a még nem létező dolgokra irányul.
GS: Zárásként még szeretném, ha kitérnénk a storytelling eszközére, ami korábban már előkerült a beszélgetésben. Az építészeti spekuláció a műfajából adódóan használja, az irodalomban is egyértelműen jelen van. Mi a viszonya a tudományos közegnek a történetmeséléshez?
DL: Van egy olyan tudományos trend, hogy csak úgy lehet eladni egy kutatást, ha a kutatási eredmények be vannak csomagolva egy szép kerek történetbe. Egy ilyen kerek sztori sokkal hamarabb átmegy a publikációs szűrőkön. Előbb publikálják, ezért a kutató igyekszik olyan témát keresni, vagy úgy kerekíteni a mondanivalóját, hogy az vonzó, figyelemfelhívó, jól elmondható kerek történet legyen, mert ez az elvárás. Én elsősorban ezt itt élem meg.
Másrészt, kicsit abban szenvedünk mi is, mint kívülről nézve a történészek: azt várják tőlünk, hogy a természetről egy jól érthető, kerek sztorit mondjunk el – ami természetesen kompakt és megalapozott is. A legtöbb rendszerről végtelenül hiányos az ismeretünk, viszont valamilyen sztorit el kell mondani. Az ökoszisztéma fogalma például egy ilyen történet: valamikor a negyvenes-hatvanas években az ökológiatudomány és a világ abban a paradigmában vergődött, hogy széthullott a természet, de ez a természet képes arra, hogy regenerálódjon, vagy egy idilli, stabil állapotba visszatérjen. Ekkor született meg az ökoszisztéma-szemlélet, aminek veleje az, hogy a természet képes kiheverni a kívülről érkező zavarást, és létre tud jönni egy harmonikus, egészséges élő közeg, amely újra meg újra meg tud újulni. Ha közelebbről megnézzük az ökoszisztéma-elmélet teljes képét, akkor azt tapasztaljuk, hogy ennek számos lába nincsen alátámasztva, például évtizedekig keresték a stabil, kiegyensúlyozott állapotot, de alig találtak az egyensúlyi állapotra példákat. Az ökoszisztéma elmélet számomra abszolút egy ilyen kikerekített, jól elmesélhető történet. Ennek ellenére valahogy mégis olyan gyökeret vert az ökológiai gondolkodásban, hogy nemcsak az ökológusoknak mond valamit a fogalom, hanem a társadalom bármely rétegében találsz olyat, akinek van valamilyen képzete erről, tud hozzá gondolatokat társítani.
BD: Ehhez abszolút tudok csatlakozni, a jelenséggel kapcsolatban rengeteg szemléletváltási feladatunk van. Van egyrészt az elemi kerek történet igényünk, amitől a jelenség egyszerűvé és közérthetővé válik számunkra. Ezeknek az egyszerű igazságoknak az összessége egy nagy, egyszerű, harmonikus eredményt ad – a kutatási bizonytalanságokról, a vizsgálat eredményeinek vakfoltjairól, ismeretlen tényezőiről, bizonytalanságáról tudományos publikációkban beszélni szinte tabu. Amit megbeszélsz a barátaiddal, a munkatársaiddal, kutatótársaiddal, például azt, hogy bizonyos társadalmi folyamatoknál azt se tudjuk, hogy mi történik, miközben ez a nemtudás önmagában nagyon fontos, az sokszor nem publikálható. Nemcsak azért, hogy ne csinálj magadból hülyét, de a tudományterületet se járasd le azzal, hogy nem kerek a történet – számomra viszont innentől érdekes az egész.
Egy konkrét példa az egészség fogalmának megjelenése az ökológiai rendszerekről szóló hétköznapi értelmezésben. Az "egészséges ökoszisztéma", ami mondjuk az emberi test egészséges működésének analógiájaként fel-fel bukkan, értelmezhető-e bármilyen paraméter szempontjából egy tó esetében, kezdve ott, hogy hol határoljuk le a tavat? Milyen paraméterek szerint, mihez viszonyítva mondjuk valamire, hogy az egészséges, és hogyan lehet erről antropomorfizálást minimalizálva kommunikálni úgy, hogy a történet kikerekítése ne menjen épp az összefüggések megértésének kárára?
Ez számomra egy izgalmas, sok spekulatív elemet tartalmazó munkafolyamat, hogy olyan dolgokat kommunikáljunk kulturális kontextusban, amik nem biztosak vagy egyszerűen megérthetőek. Ez elképesztően nagy szemléletváltást igényel munkacsoporton belül is, mert mindannyiunknak megvan a kerek sztorira való igénye.
A rendszer komplexitásának megértése önmagában spekuláció. Egy közösségileg elfogadott spekuláció a végeredmény, és arra mondjuk azt, hogy ez az!, ez az, amit mi erről gondolunk, ez a valóság, és egész kerek.
Guba Sándor, Hámori Péter
A cikk Spekulatív valóságok című sorozatunk része. A sorozat további részei itt érhetőek el. A cikksorozat támogatója az NKA. Sorozatszerkesztő: Hulesch Máté
