Város-díszlet: Omnipolis Budapest

A külföldi néző számos filmben láthatja Budapest ismert és kevésbe ikonikus épületeit, de a cselekmény miatt általában Párizzsal, Berlinnel vagy Moszkvával azonosítja azokat. A magyar főváros építészeti sokszínűsége jól eladható filmes díszleteknek, de ritkán jelenik meg benne maga Budapest. Bán Dávid írása.

Még valamikor az 1990-es évek közepén a Magyar Televízió egy este levetítette az Útlevél a halálba (Passport to Murder) című, nem túl mély nyomot hagyó amerikai TV filmet, amely előtt Kovács P. József szigorú hangon közölte a nézőkkel, hogy a most látható thrillert csak felnőtt nézőknek ajánlják. Majd elkezdődött a sablonos történet, a Park Avenue-i úrilány álomútra indul Párizsba, de egy gyanús idegen kezdi követni és kiderül, hogy a csomagjába valami szuper titkos kütyüt csempésztek, amit az illetéktelen főgonoszok mindenképpen meg szeretnék kaparintani. Ahogy a cselekmény átkerült Európába, hőseink megérkeznek a „párizsi” repülőtérre, hirtelen felcsillant a szemünk és egymásra néztünk: „Te, nem Bálint András volt a vámos a reptéri jelenetben?” Majd Roissy helyett Ferihegy és számunkra innen vált egyre izgalmasabbá az amúgy igen laposnak indult film. A történet helyett azt lestük, hogy szereplőink mely „párizsi” helyszínekre jutnak még el. Rögtön egyértelművé vált, hogy a film oroszlánrészét Budapesten, jó néhány hazai színész közreműködésével forgatták. Az egészben csak az volt a kínosan szórakoztató, hogy mennyire izzadtságszagúan igyekeznek belénk sulykolni: Párizsban járunk ám! A Lánchídon átmenő, nyitott tetejű autóban hőseink akkor még felhőtlenül élvezték az utazást, majd a kamera turisztikai katalógusba illő módon felsvenkel a Budai Várra, ekkor valamelyik utazó szájából, magyar szinkronnal elhangzik: „Jaj, de szép ez a Párizs”.

Az amúgy sem túl fajsúlyos film itt végleg hitelét vesztette a hazai nézők számára, majd a Halászbástyáról a „több tízméteres szakadék” felett csüngő hősnő küzdelme már végképp komédiát csinált a thrillerből. Pedig a filmek hitelességéhez jóformán annyira hozzátartozik a pontosan megtervezett, végiggondolt látvány, mint maga a történet és a színészi játék. A nemrég hatalmas sikerrel futott amerikai-angol koprodukcióban elkészült Csernobil sorozat lelkes kritikusai épp azt emelik ki, hogy a Szvetlana Alekszijevics által írt Csernobili ima című dokumentarista riportregény alapján készült produkció készítő messzemenően igyekeztek ügyelni a látványi elemek legapróbb részleteire is. A sokszor a volt Szovjetunió vagy a szocialista blokk ócskapiacairól összeválogatott ruhák és kellékek, na és persze az atomerőmű vezérlőtermének jól rekonstruált stúdiódíszlete mellett próbálták a legmegfelelőbb épített környezetet megtalálni a külső jelenetekhez. Kijev és Vilnius egyes lakótelepeiből némi számítógépes effektek segítségével még a terepet legjobban ismerő szakértők elismerését is kivívva gyúrták át Pripjaty városává vagy Moszkvává. Még a játékfilmekhez képest, de sorozatok esetében főleg szokatlan pontosságot Craig Mazin, a produkció alkotója azzal magyarázta, hogy az elmesélt és személyes sorsokra felépített pontos narratíva mélységét mindenképpen hiteles vizuális világgal kellett alátámasztani, hiszen e nélkül a történet és az üzenet súlyát vesztette volna.

A helyszínek, az épületek által teremtett világok persze akkor leghitelesebbek, amikor magukat adják. Ha a Mission Impossible főhősei prágai utcákon kergetik egymást, akkor azt valóban Prága utcáiban vették fel. Budapest, mint mindig is közkedvelt filmes helyszín azonban leginkább csak díszletként szolgál más városokhoz. Sajnálatos látni, hogy a számos itt forgó külföldi produkció, amiknek alkotói nem győzik hangsúlyozni, hogy mennyire jól lehet forgatni a magyar fővárosban, milyen felkészült helyi stáb segít a munkában, de leginkább, hogy a fantasztikus építészeti örökség milyen rugalmasan „használható fel”, az esetek legnagyobb többségében csak idegen díszletként és nem magáért használják a várost. Így egy könnyed mozdulattal kívánják elhitetni az alapvetően erre egyáltalán nem érzékeny – vagy a helyszínt egyáltalán nem ismerő – nézőkkel, hogy Párizsban, Rómában, Berlinben, Amszterdamban, Moszkvában járunk, noha csak az Andrássy úton, a Józsefvárosban, vagy a Várban forog a kamera.

 A városok ilyen jellegű „csalása” persze nem szokatlan, hiszen például Párizsban igencsak nehézkes és költséges külső helyszínre forgatási engedélyhez jutni, így ott csak a legszükségesebb időt tölti a stáb, az időigényes munkát vagy mesterségesen megépített díszletek közé helyezik át, de még jobb megoldás egy idegen „hasonló” helyszín kiválasztása. A város díszletek sokszor csak egy-egy hangulatot kívánnak átadni, egyfajta semleges hátteret nyújtani. A képsorok közé pedig időnként bevágnak néhány ikonikus épület külsőt, amik segítségével a néző el tudja helyezni a cselekmény helyszínét, majd a „lusta szem” a további képsorok már elhiszi, hogy valóban Párizsban járunk. Persze, mivel az imént villant fel az Eiffel-torony a háttérben. Erre még a bevezetőben említett harmatos produkció is ügyelt: az Astoria szállóból kilépő vendéget a Rákóczi út túloldalán már a párizsi Opera látványa fogadta.

Budapest rendszeresen szerepel a filmvásznon, de legritkább esetben Budapestként, amit persze sajnálunk, hiszen a tényleg kiemelkedő építészet örökségünket nem nevén nevezve láthatjuk viszont, az érdeklődő néző így más városokkal köti egybe a magyar főváros látványát. Vannak a szemünkben már bántó, vagy komikus igénytelenséggel erőltetetett városképek – lásd a már említett Útlevél a halálba filmet –, de máskor az ikonikusabb épületek kihagyásával, egyfajta hangulati hátteret adnak Budapest házai. Steven Spielberg például valóban igen omnipolis módon hasznosította Budapestet a München című filmjében. Az 1972-es olimpián arab terroristák által elrabolt és a balul sikerült túszmentési akció következtében lemészárolt izraeli sportolók haláláért az agytrösztök levadászására induló Moszad ügynökök rendszeresen bukkannak fel az Andrássy úton és az Opera, vagy a Madách tér környéki mellékutcákban, de a nézők szemében ekkor ők hol Párizsban, Amszterdamban, Londonban, vagy Rómában járnak. A Népstadion egyes részleteit pedig jól eladták a müncheni olimpiai stadionnak. Spielberg és Janusz Kaminski operatőr azonban ügyelt arra, hogy Budapest ne túl erős karakterisztikával jelenjen meg a filmben, ezért általában közeli képekkel, esti jelenetekkel és sejtelmes megvilágítással operálva feledtette el a nézővel, hogy igazából nagyjából pár háztömbnyi területen belül utaztunk néhány ezer kilométert. Az épületek, mint díszletek nem zavaróak, maga a történet is átsegít minket azon, hogy túlságosan leragadjunk a háttér részletein, amit egyébként a kellékesek nagy műgonddal igyekeztek minden városra – és magára a hetvenes évekre – átformálni.

Noha az építészeti párhuzam nem igazán vonható a leginkább mészkővel burkolt és franciaerkélyes nagy ablakokkal épült lakóházakkal tűzdelt Párizs és Budapest közé, a látványtervezők mégis előszeretettel költöztetik ide a francia fővárost. George Simenon mélabús, pipázó nyomozójának, Maigret-nek a figuráját többször is próbálták egy-egy filmsorozat erejéig megeleveníteni, több-kevesebb sikerrel. Ezekből két produkció is úgy gondolta, hogy Budapestből és környékéből lehetne ideális díszletet alkotni az 1930-1960-as évek Párizsához. A Michael Gambon címszereplésével 1992-1993-ban elkészült sorozat szintén alapvetően csak sötétben eleveníti meg a fővárost, egyik fő helyszínnek, a legendás Quai des Orfèvres-en található rendőr-főkapitányságnak pedig a Műegyetem adott otthont. Mind rendezésben, mind a helyszínek megelevenítésében sikeresebbnek mondatható azonban az ITV televíziós társaság gyártásban 2016-2017-ben elkészült négy epizód, amiben a Mr. Bean-ként elhíresült Rowan Atkinson bújik Maigret felügyelő bőrébe, kínosan ügyelve arra, nehogy egy grimasszal, fél mosollyal a nézők a megszokott komikust lássák benne. A rendezés mellett a helyszínek választása is jól sikerült, Szentendrén és Budapesten, főleg a Várnegyed szűk utcáiban forgatott sorozat még úgy is el tudta ragadni a hazai nézőt, hogy közben jól ismert terepen jártunk. Az egykori Néprajzi Múzeum belső udvara jól szolgát rendőr-főkapitányságként, a Szabadság téri mélygarázs gyalogos kijárata pedig kellő módon alakult át párizsi metrókijáróvá. Ez utóbbi tér egyébként az Alan Parker rendezte Evita megaprodukcióban, 22 egyéb budapesti helyszínnel, így a Szent István Bazilika külsejével együtt alakult át Buenos Airessé.

Több produkció azzal a nem túl hízelgő felütéssel választja Budapestet helyszínül: a város és építészeti öröksége kellőképpen megkopott, jól eladható a sötét 1950-1970-es évek Kelet-Európai díszletének. A 2001-ben bemutatott Kémjátszma (Spy Game) az 1970-es évek Kelet-Berlinjét találta meg Budapesten, annyira sem ügyelve a részletekre, hogy Robert Redford és Brad Pitt a 47-es villamossal döcög át a Szabadság hídon Pestre az alul hömpölygő elegánsan széles Duna és a mögötte impozánsa feltárulkozó Gellért-hegy előterében: noha Berlinben sem hegy, sem jelentős folyam. Az élethűség hatását elintézték általában annyival, hogy egy lerobbant, kockaköves utcába mindig befordul egy Trabant. A szintén nagysikerű Homeland sorozat utolsó részeiben Budapest Moszkvaként szerepel: főhőseink az Andrássy úton, a Keleti pályaudvaron és az Országos Széchenyi Könyvtár erkélyein üldözik egymást.  A készítők nem igazán ügyeltek a részletekre: az utcákon megmaradtak a latin betűs feliratok, az autókon a magyar rendszámok, éles szemű rajongók még az aktuális parlamenti választás kampányplakátjait is kiszúrták. Igaz, mondják, a sorozatok esetében rövidebb a gyártási idő, kevésbé fogékonyak a részletekre, de ezt az állítást – ahogy Inkei Bence is kifejti a 24.hu oldalon – az utóbbi idők sorozatkészítő tendenciái kezdik megcáfolni. Szerinte a Reklámőrültek (Mad Men) sorozat nagyfokú hitelességre törekedő látványvilága egy olyan irányt indított el, amelyben a készítők már nem elégszenek meg azzal, hogy elég, ha jelzésérték szerűen elhelyezzük a történetet korban és térben, hanem a részletekbe menően próbálnak a hitelességre törekedni. Még olyan esetben is, mint a Csernobil, amely sorozat nézőinek legnagyobb hányada számára valószínűleg teljesen ismeretlen az 1980-as évek közepi szovjet hétköznapok látványvilága. 

A mi Budapestünk azonban megmarad nekünk, a hazai filmeseknek Budapestjének. Külföldi produkciók csak ritkán mutatják meg a magyar fővárost annak, ami (a becsület kedvéért egy apró példaként álljon itt A kém [Spy] 2015-ös blődli vígjáték, amelyben a kémnővé avanzsált CIA irodai aktatologató valóban Budapestre érkezett és a Lánchídra néző szobát kapta meg a Greshamben; de azért gyorsan még a párizsi jeleneteket is leforgatták nálunk). Nyilván hízelgőbb és turisztikai szempontból is szerencsésebb lenne, ha legalább néha magunkat adhatnánk, ha kiemelkedő építészeti értékeink nem csak más városokhoz, vagy orosz apokalipszishez (lásd Z világháború [World War Z]) szolgálna hamis díszletként. A forgatókönyveket persze nem mi írjuk, a témakeresést sem mi végezzük, de a külföldi produkciókat idevonzó filmes lobbi ebbe az irányba is tehetne lépéseket.

Bán Dávid