Városléptékű modernista kísérlet? Jól sikerült iparváros? A salgótarjáni városközpont megértési kísérlete, I. rész
Salgótarján építészeti szempontból magas színvonalú, modern városközponttal rendelkező egykori iparváros, melynek története rávilágít azokra az – akár más modern épületekre, városokra is érvényes – ellentmondásokra, melyek miatt a város modern főtere szellemiségében nem élte túl az idő múlását. Pszota Dalma tanulmányának első részében a Főtér kialakulásának történetét mutatja be.
Az alább olvasható tanulmány alapját a 2022-ben megvédett diplomamunkám adta, mellyel ahhoz a diskurzushoz szerettem volna hozzájárulni, amely az államszocialista időszak modern építészetének sorsával és mai értékelésével foglalkozik. A tanulmány fókuszában Salgótarján áll: igyekeztem körüljárni, hogy milyen politikai, esztétikai és társadalomtörténeti jelenségek alakították a városközpontot megépítésétől kezdve a rendszerváltásig és azon túl is.
Az államszocializmus építészetéről való gondolkodás aktualitását adja, hogy a korszak épületanyaga mostanában éri el azt a kort, amikor már a rekonstrukcióra és/vagy megőrzésre kell gondolni, miközben a történeti feldolgozás is zajlik még. Ezzel párhuzamosan még életben van az a fiatalabb generáció, akik a szocialista városok és a hazai későmodern építészet születésénél bábáskodtak, így első kézből tudnak beszámolni a korszakról. Ez nem pusztán a szakma által eddig feltérképezetlen történeti adalékok szempontjából fontos, hanem évtizedes társadalmi traumák feldolgozásához is közelebb kerülhetünk általa, a modern építészet "megszelídülhet", szerethetővé válhat; és talán az elmúlt években egyre élénkebben tapasztalható elbontási kedv is visszaszorulhat.
Salgótarján építészeti szempontból magas színvonalú, modern városközponttal rendelkező egykori iparváros, melynek története rávilágít azokra az – akár más modern épületekre, városokra is érvényes – ellentmondásokra, melyek miatt a város modern főtere szellemiségében nem élte túl az idő múlását.
Írásom első felében a salgótarjáni főtér megépítésének történetét tekintem át röviden, kiemelve a fontosabb eseményeket. Írásom második felében pedig megvizsgálom az államszocializmus építészetének – azon belül is Salgótarján főterének – sajátos örökség-státuszát, és arra a kérdésre keresem a választ, működik-e, működhet-e a jelenben egy ilyen szellemi hagyatékkal bíró városi tér.
A salgótarjáni főtér rövid története
Salgótarján Nógrád megye északkeleti részén, a szlovák határtól néhány kilométerre helyezkedik el a Salgó és a Tarján patak által határolt Y-alakú völgyben, mely már a középkor óta lakott. A kialakuló településszerkezetet nagyban meghatározta a vidék domborzata, a falusias település a 19. században a kőszénbányászatnak és a vasműnek köszönhetően nőtt és városiasodott, később pedig megnyitott az (öblös)üveggyár, a vasöntöde és a gépgyár is. A falusias szerkezet egészen az 1950-es évekig fennmaradt, noha a 19. század utolsó évtizedeitől kezdve, eltérő ütemben bár, de folyamatosan fejlődött, urbanizálódott a település, különösen azután, hogy 1922-ben városi rangra emelték.[1] Ettől kezdve folyamatosan volt arra igény, hogy urbanisztikai szempontból rendezzék Salgótarján városképét.
Miután 1950-ben Salgótarján lett Nógrád megye székhelye, lakossága egyre gyarapodott és sürgetővé vált, hogy a város (szemben a korábbi, polgári arculatú megyeszékhellyel, Balassagyarmattal) korszerű szocialista munkásvárossá váljon. Ez nemcsak a növekvő lakosságot szolgáló kezdeményezés volt, hanem presztízskérdés, hiszen iparvárosként a városnak a szocializmus élő mintapéldájává kellett válnia. Adott volt egy elavult beépítésekkel és a földrajzi adottságai miatt korlátozott fejlesztési lehetőségekkel bíró városmag, hiszen a város észak-déli irányú, völgybe ékelt fekvését is figyelembe kellett venni a tervezés során. Bár a város kimaradt az 1950-es évek első nagy városrendezési hullámából, már ebben az évtizedben is születtek tervek a város méltó központjának kialakítására.
Egy kisebb településrendezési kísérlet és több folyamatosan alakuló rendezési terv megvitatását követően 1959-re született meg a végső döntés a városközpont teljes átalakításáról. A korábbi főtér a maival átellenben, a Rákóczi út másik oldalán helyezkedett el, alacsony beépítésekkel, szökőkúttal és némiképp provinciális hangulattal.[2]
A ma is ismert főteret (korábban Petőfi tér, átépítését követően Tanácsköztársaság tér, ma Főtér) a Karancs Szálló, a József Attila Művelődési Központ, a Pécskő Áruház és az Erkélyházként is ismert 13-as számú lakóház együttese határozza meg, sajátos millieu value-t képezve a főtér környezetével, a város tágabban értelmezett központjában. A szocialista várost a főtere képviselte, ezért a legfontosabb épületeket – lehetőleg monumentális kivitelben – itt helyezték el. Ezek az épületek határozták meg a város karakterét és (vélt vagy valós) identitását. Az 1950-1960-as évek fordulóján Salgótarján kiváló terepet jelentett a Skandináviát is megjárt modern építészek számára, hiszen az eredeti városszövetből (előnytelen adottságai miatt) keveset kellett megtartani. Mindehhez pedig a korszakban szinte egyedülálló módon engedélyt és elegendő anyagi támogatást – kvázi szabad kezet – kaptak a pártvezetéstől.
Magyar Géza, a LAKÓTERV munkatársa 1962-ben készítette el a főtér módosított beépítési tervét, melybe a tér kialakításában szintén jelentős szerepet játszó Jánossy Györgyöt (Karancs Szálló) és Szrogh Györgyöt (József Attila Művelődési Ház) is bevonta. A téren kialakított nyolcemeletes házakat a szükségszerűen elbontott, egyszintes lakásanyag pótlása és a városközpont kiemelt helyzetének vizuális kijelölése indokolta. Jánossy György engedélyt kapott arra, hogy a főtér terveit megváltoztassa, az épülettömegeket átrendezze. A salgótarjáni szállodaépítésre a Belkereskedelmi Minisztérium döntése alapján került sor a városban, markánsan meghatározva a szállóval a főtér későbbi arculatát.[3] A korszakban szokatlan módon "felső" támogatással figyelmen kívül hagyhatták az akkori vidéki városokban kötelező sztenderdet a 3-5 emelet magas főtéri beépítéseket illetően, így a lakhatás mennyiségét is kedvezőbbé tették a 8 szintes épületek elhelyezésével. A főteret 1967-es hivatalos átadásától kezdve a rendszerváltásig Tanácsköztársaság térnek hívták.
A Karancs Szálló 1964-re készült el, hétemeletes, robosztus tömbje 84 szobát foglalt magába. Alagútzsalus technológiával épült és kívülről nyersbeton borítást kapott, ezzel az első nyersbeton borítású épület lett Magyarországon. Ennek gyakorlati oka Salgótarján szennyezett levegője (is) volt, az épület elkoszolódását igyekeztek kivédeni ezzel a brutalista gesztussal. Az építész Jánossy szerint a Szálló beton borítására és brutalitására az akkori építőipar állapota is magyarázatot jelent: az építőipar a második világháborút és a szocreál[4] éveket követő "eldurvulásához" a tervezőnek is alkalmazkodnia kellett. A betonfelületen látható erős árnyékok eltüntetik a hibákat, így van ez a Karancs Szálló markáns erkélyeinél is.[5]
Az épület meghatározta Salgótarján belvárosának képét: hozzáigazították a tér többi elemét, "várost teremtett maga köré"[6]; nemcsak plasztikusságával és tekintélyes méretével, hanem kulturális jelentőségével is várost szervezett maga köré a Szálló. Hogy a Karancs és a Művelődési Ház közötti kapcsolatot még hangsúlyosabbá tegyék, úgynevezett lepénnyel kapcsolták össze a két épületet.
A József Attila Művelődési Házat Szrogh György tervezte 1962-ben (a Karancs Szálló után), 1966-ban készült el. Ez az épület reprezentálja a nagybetűs kultúrát a város főterén: építésének nem titkolt célja volt, hogy a városban addig szétszórtan megtalálható kulturális funkciókat magába sűrítse, így itt kapott helyet a 650 férőhelyes színházterem, a 70 000 kötetes könyvtár, könyvesbolt, a Képcsarnok Vállalat üzlethelyisége, szakkörök és egyéb kulturális rendezvények számára alkalmas kisebb előadótermek. Az épület monumentalitása a főtér többi eleméhez illeszkedett, noha a ház magassága jóval alacsonyabb a környező épületekénél. A kubus felső szintjén hatalmas üvegfelületen árad be a fény az épületbe, kapcsolatot teremtve a belülről szemlélő számára a külvilággal.
A főtér következő épülete a teret délről záró, Magyar Géza tervezte 8 szintes, 6 szekciós és 6 lépcsőházas vasbetonvázas lakóház, másnéven Erkélyház. A tér épületei között ez a "kakukktojás", hiszen funkcióját tekintve nem a szórakoztatás és a kultúra szolgálatában áll, hanem lakóház, mely dél felől zárja le a tér struktúráját és központi lakhatást biztosít a városban tapasztalható lakásínségre reagálva. Az erkélyház megtöri a főtér reprezentatív, monumentalizáló funkcióját, és fellép azzal az igénnyel, hogy a ház magával hozza lakóinak vitalitását a térre, ezzel téve élőbbé, otthonosabbá azt. A 80 lakást tartalmazó, 1963 és 1965 között épülő lakóházat lépcsőházanként adták át, az egyedi tervezésű erkélyház prototípusból pedig még három épült a következő évtizedben. A ház előregyártott és sokszorosított elemekből készült, megfelelt tehát a gazdaságos szocialista építészet elvének. Az épület teljes szélességében végigfutó erkélysor meghatározza az épület karakterét: az épület osztásai és tömegei mintha óriás geometrikus elemekből épülnének fel. Magyar Géza Salgótarján látképének fontos alakítója volt, az Erkélyházon kívül még több más köz- és lakóépület is hozzá köthető.
Az új főtér utolsó eleme a Finta József által tervezett lépcsőzetesen emelkedő Pécskő Áruház (1. számú üzletház) volt, melyet 1968-ban adtak át, korát megelőzően szolgáltatások széles skáláját felvonultatva. A főtér átadására még korábban, 1967. november 7-én került sor, ekkor leplezték le Somogyi József máig a téren látható Felszabadulás emlékművét is. A Pécskő Áruház annak az igénynek tett eleget, hogy a városszerte szétszóródott vagy az átépítések miatt lebontott kereskedelmi egységeket, üzleteket összefogja. Ebben a nem túl nagy méretű, átjáró folyosókkal gazdagított épületben gyógyszertártól az Ibusz irodáig számos üzlet helyet kapott, a ma ismert plázák egyfajta kicsi, szocialista előképeként. A Pécskő utca felől a Tanácsköztársaság térre közeledve csökken az épület magassága és tömege is, majd egyszintes nyúlványként végződik, kinyitva a teret a főtér irányába.
Az új főtér és környezete hamarosan széles körben elnyerte a szakma tetszését: 1968-ban megkapta a Magyar Urbanisztikai Társaság első városi Hild János–díját.
Pogány Frigyes a Salgótarján új városközpontja című könyvében elfogultan fogalmazott az új városközponttal kapcsolatban, dicsérte az épületek atmoszférateremtő erejét, és az új építészetben a megújuló társadalom képét is üdvözölte.[7] Elemzésében szembekerül az elavult és az új, a város főtere egyáltalán nem kap kritikát, a fejlődésbe – és áttételesen az új társadalomba – vetett hit töretlen. Pogány említi még a tér nyílt építészeti struktúráit is, mely a modernista városépítészetnek azt az igényét elégíti ki, hogy a jövőre gondolva lehetőséget hagyjon a struktúra további bővítésére. Ideája szerint ezáltal elkerülhetővé válik a tér töredezetté, idejétmúlttá válása[8] és valahogyan azt az illúziót kelti, hogy a város most már örökké korszerű lesz és integrálódik majd a mindenkori városszövetbe. A tanulmány második felében ennek az ideának a kritikáját és a főtér utóéletét vizsgálom majd meg.
Pszota Dalma
Szerk.: Hulesch Máté
[1] A salgótarjáni Dornyay Béla Múzeum online kiállítása a városközpont átépítéséről, Letöltve: 2022.03.15. https://betonfalakharmoniaja.hu/salgotarjan-tortenete/
[2] Lásd bővebben: Prakfalvi Endre, "Salgótarján. A Kádár-kor városépítésének paradigmája?" in Urbs – Magyar Várostörténeti Évkönyv 6., (Budapest, 2011),155-156.o
[3] Az elsőre talán indokolatlannak tűnő szállodaépítés igényét magyarázza a szocialista országok utazási irodáinak 1957-ben, Karlovy Vary-ban rendezett konferenciája, ahol a keleti blokk gazdasági fellendülését a kapitalista államokból ideáramló turistáktól remélték, arról nem is beszélve, hogy ezzel egyidejűleg a szocialista berendezkedés önreprezentációs igényének is eleget tettek.
[4] A szocreál vagy szocialista realizmus az építészetben kb. 1948 és 1955 között volt jelen (elsősorban diskurzus és vitacikkek formájában), célja a formájában nemzeti (leginkább klasszicista), tartalmában szocialista építészeti nyelv megtalálása volt, pl. Szrogh György csepeli rendőrkapitánysága, 1952-1953.
[5] Ferkai András (szerk.), Jánossy György építőművész, Budapest: 6Bt, 2000, 26.o.
[6] Dévényi Tamás építész a Karancs Szállóról: Ferkai (szerk.), Jánossy György építőművész, 126.o.
[7] Pogány Frigyes. Salgótarján új városközpontja. Budapest: Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1973.
[8] Pogány, Salgótarján új városközpontja,14.o.
