Városok metamorfózisa/4—6

4/ Ifjú titánok, ha kommunikálni kezdenek; 5/ diverzitás és nem szegregáció; 6/ zöld nagyváros: lehetetlen!

4/ Ifjú titánok, ha kommunikálni kezdenek

Megdöbbentő volt számomra az a sok friss gondolat és benyomás, ami egyszerű, bár szakbarbárság felé hajló turistaként ért Londonban. Az az óriási merészség, ahogyan a világörökség látványképvédelmi övezetébe tolakodnak olyan térfalak és tömegek, amelyek ahelyett, hogy igazolnák értéket óvó félelmeimet, inkább felszabadítanak könnyedségükkel, progresszivitásukkal, modernségükkel. Vannak közöttük építészeti és téralakítási viccek, amelyekről ha lekopott az újdonság varázsa, akkor mélyebb értelmű szobrokká válnak, vagy idejétmúltságuk ösztönzi átalakításra és további poéngyártásra az alkotó embert. És vannak köztük nem sikerültek, amiket valószínűleg lerombol majd az idő. A próbálkozások melléktermékei. De vannak köztük - és valahogy ezek vannak többen - olyan épülettömegek, amelyek, bár még alig fejezték be őket, az új város szimbólumává váltak.

Ilyenkor a klasszikus példa, a párizsi Eiffel-torony jut az eszembe. Az a konstrukció, amely ideiglenességre terveztetett, pusztán egy világkiállítás kedvéért, és az a torony, amit a kifinomult ízlésű párizsi polgár a pokolba kívánt. Az "öreg hölgy" túlélve a kezdeti ellenszenvet, ma Párizs első számú szimbóluma. Úgy ahogyan Londonnak a Big Ben. Vagy Budapestnek a . na várjunk csak, mi is? Inkább több minden, mint semmi sem. A Halászbástya? A Parlament? A Hősök tere? A vár? A Szabadság-szobor? Megnyugodhatunk, van elég. Vagy mégsem? Ha megfigyeljük kicsit jobban az európai metropoliszokat, már elbizonytalanodunk. Mert míg "szimbólumgazdag" fővárosunkban kizárólag a múlt idő dominál, addig sok helyen (és ez alól például az oly takaros és történelmi Prága sem kivétel) a jelen, sőt a jövő idő is szerephez jut.

Lenyűgözött Londonban az a könnyedség, ahogyan a Tower hét évszázaddal ezelőtti tornyai között ki mer bukkanni egy hatalmas "dínótojás" vagy "fenyőtoboz" vagy még ki tudja, minek nevezik a nevesincs, még kész sincs irodaépület, ami egy új organikus szerkezeti csoda a londoni sziluettben, s máris a modern London elsőszámú szimbóluma lett. Az őt befogadó téren márványba vésve álnak körülötte a műkritikusok, közírók lelkes vagy kritikus szavai. Az épület inspirálta közbeszéd, amely metakommunikációt folytat a "nép"-pel. Ahogyan a londoni gyaloghíd is megteszi ezt a maga high-tech vonalával festve újabb tónusokat a történeti belváros látképébe. De említhetném még a Tower bridge mellett magasodó új polgármesteri hivatalt is, vagy a millennium tiszteltére ideiglenesen emelt, és 2005-ben lebontásra tervezett óriáskereket, a London Eye-t. (Nem vagyok róla meggyőződve, hogy a szerkezet nem jut az Eiffel sorsára.)

Visszatérve Budapestre, kicsit elgondolkodtam. Hogy is van ez nálunk a Lehel téri piaccal? Vagy az Andrássy úton a pengefallal? Vagy éppen a Millenáris Parkkal?

5/ diverzitás és nem szegregáció

Londonban három tucat különféle nemzetiségnek van területileg is többé-kevésbé lehatárolható "negyede", ami néhol néhány utcára korlátozódik, néhol jelentősebb kiterjedésű területre, egész negyedre nő, aminek saját utcaképe, közigazgatása, kórháza, közösségi építményei vannak. Az útikönyvek szerint - némi túlzással - Londonban egy nap alatt több embertípussal találkozhatsz, mint a nemzetköziségéről híresebb New Yorkban egy hónap alatt. Ezek mellett a "negyedek" mellett számos olyan térbeli egység van, amely valamilyen szempontból specializált, lakói összetételét, a negyed szolgáltatásait, munkahelyeit tekintve. Elég csak, ha mondjuk Wimbledonra, Docklandra, Greenich Village-re, Notting Hill-re vagy éppen Westminsterre utalok, hogy tudjuk, miről van szó.

De - és ez a lényeg - néhánynapos ismerkedés után nekem nem tűnt úgy, hogy a negyedek közötti különbségek olyan jelentős mértékű falakat emelnének a londoniak közé, mint a budapestiek közé. London valahogy nem oszlik el Budára és Pestre, XII. kerületre és VIII. kerületre, Solymárra és Vecsésre. Nem úgy és nem annyira, ahogyan ez "Nagy Budapest" esetében van. A kulcsot a titok nyitjához abban látom, hogy a londoni egységek sokkal nagyobb önállósággal bírnak saját életük szervezésében, mint a budapesti kerületek. Ennek köszönhetően járják a saját szabályaik, kultúrájuk, meggyőződésük szerinti útjukat, egymással koordinációban, de nem alárendeltségi viszonyban. A kerületi adók különbözők - bár magyar szemmel mindenütt magasak -, az önkormányzat elhatározására van bízva mértékük, akik mint az ingatlanpiac szereplői kínálják az adóért cserébe a csak a helyi polgárt megillető ilyen-olyan szolgáltatásaikat. Többek között a legtöbb kerület rengeteget tesz a tömegsportért, és az ennek kereteit megteremtő létesítményfejlesztését, közpark hálózat fenntartásért.

Mindezek következtében a középkori, királyi hatalomra szerveződött London lassan szétesik kisebb egységeire, úthálózatában, városszövetében nem követi tovább a sugaras struktúrákat (sőt hogy őszinte legyek, szinte sehol nem láttam a városban olyan monumentális sugaras szerkezeteket) mint Budapesten. Ennek a decentralizációs folyamatnak az a következménye, hogy Londonnal nem lehet betelni. Aki a központot keresi, az lemarad a helyi ízekről, amelyeket csak a külön fejlődött "negyedek" adhatnak meg neki nemcsak építészeti és térszervezési másságukkal, de kulturális kínálatukkal is. London befogadó, elfogadó és cseppet sem olyan nagyon arisztokrata, ahogyan a sztereotípiáinkban szerepel. És Budapest?....

6/ zöld nagyváros: lehetetlen!

Érdekes jelenségeket tapasztaltam London utcáit járva. A levegő érezhetően tisztább, továbbmegyek: egyenesen jó! Bár mondjuk a Picadilly-n vagy az Oxford Streeten meg-megcsapott a benzingőz, nyomát sem találtam a híres londoni szmognak. Ez a szénfűtéssel szinte teljesen eltűnt, és helyét még nem vette át az autóforgalomnak köszönhető Los Angeles típusú szmog. Ugyanis ahogyan az egész városhálózat, úgy a zöldfelületek, parkok rendszere is decentralizálódik, részben köszönhetően a hatalmas füves területeket igénylő focinak, krikettnek, golfnak, lovaspólónak.

Képzeljünk el egy nagyvárost, mi több, egy európai metropoliszt, ahol lovastúra-útvonalak vannak a belvárosban - nem kis derültségünkre még külön forgalmi lámpával is felszerelve a zebrákon -; egy olyan várost, ahol a parkokban vadkacsák, mókusok, pelikánok, dámszarvasok járkálnak a járókelők között, ahol a forgalmi rendőr gyalog, kerékpáron vagy lóval közlekedik, ahol a gyerekek fociznak a gyepen, ahol az irodai alkalmazottak délidőben egy tó partján költik el ebédjüket. Képzeljünk el egy metropoliszt, ahol a belvárosi lakóterületeken lévő terek középpontjában nem közműrengeteg, forgalmas kereszteződés, vagy monumentális térburkolat áll, hanem egy olyan elkerített lakókert, ahová csak a tér lakóinak van kulcsa. Képzeljünk el egy nagyvárost, ahol ezeket az osztatlan közös magántulajdonban lévő lakókerteket, tömbbelsőket társadalmi munkában, vagy a közös költségből erre is fordítva szakcégekkel tartják fenn - sok esetben több száz éve.

Képzeljünk el egy olyan nagyvárost, ahol nem használják parkolási célra az út menti fasorok zöldfelületeit, vagy a közkerteket, mert azok egytől egyik gondosan elkerítettek. Képzeljünk el egy nagyvárost, ahol bár alig akad családi ház, túlnyomó többségében a lakóházak nem érik el a három-négy szintet még a belvárosban sem, szinte minden lakóház rendelkezik valamilyen zöldfelülettel, ne adj isten vízfelülettel (ha csak jelzésszerűen is), és a lakóépületek nem nőnek a fáknál magasabbra. Ha valaki nekem azt mondja, létezik ilyen nagyváros, kinevetem, idealistának, álmodozónak, utópistának bélyegzem. Hogyan lehet, hogy London mégis ilyen?

Bardóczi Sándor
okl. tájépítészmérnök