Térészlelés: a tatai Látássérültek Rehabilitációs Intézete

Falvai Balázs DLA, Nagy Márton DLA, Tatár Balázs és Török Dávid DLA, vagyis a dmb műterem csapata a folyamatos sötétségben élők téri bizonytalanságából, a téri határok észlelésének hiányából, a kontraszt nélküli világ pozitív jelenlétének megtalálásából merített ihletet, amikor a tatai látássérülteknek készülő épületet tervezték.  

2007 októberében nyitották meg New York-ban Anthony Gormley brit szobrászművész „Vakfény" című nagyszabású kiállítását. A tárlat központi installációja egy szoba méretű, sejtelmesen áttetsző üvegfalakkal körbevett tér, melyet egy ultrahangos párologtató segítségével sűrű fehér vízköddel töltöttek meg. Az üvegfalon át a köddel telített fénylő közegbe lépő látogató elveszti minden téri kapaszkodóját, tájékozódási pontját. A sűrű ködben jelenlétünk bizonytalanná válik, eltűnnek előlünk a megszokott igazodási pontok, kapaszkodók. Távolságérzetünk elvesztése, a téri határok feloldódása kiszakít bennünket az installáció helyének konkrét valóságából, és elképzelt, álomszerű helyre kalauzol minket. 

A tatai látássérülteknek készülő épület tervezésének kezdetén a látás képessége nélkül állandó sötétségben élők téri bizonytalansága foglalkoztatott minket igazán. A számunkra evidens, látható térbeli határok észlelésének elvesztése a tervezési folyamat meghatározó elemévé vált. Anthony Gormley installációja a folyamatos sötétségben élők, bizonytalan téri világába vezet bennünket. Munkája erős szellemi kiindulási alapot jelentett a tervezési munka kezdetén. A látássérülteknek készülő ház kapcsán az érzékek elvesztéséből adódó kontraszt nélküli világ pozitív jelenlétének megtalálása izgalmas feladat elé állított minket.

Hely

Simon Unwin építész "Analysing Architecture" című könyvében az építészet legfontosabb céljának a helyteremtést jelölte meg. Ebben a teremtő folyamatban az egyik első lépés az építési hellyel, az épített és természetes környezettel való harmonikus kapcsolat létrehozása. A tatai helyszínen járva mindig erősen foglalkoztat a kertvárosi környezet és épületünk kapcsolata. Bár a Deák Ferenc utca felől a rehabilitációs intézet egy kenyérgyár épületével teremt szomszédsági viszonyt, a terület egészét nézve a családi- és sorházas jelleg a meghatározó. Sajátos módon ebben a kertvárosi környezetben a középület jellegű intézet kapcsolódási pontjait nem a szomszédsági viszonyokban, nem térben, hanem időben kell keresni.

Az építési helyszínen a tervezés megkezdésekor egy elhagyatott iskolaépület állt. A ´70-es években született épület több szellemi érdekességgel rendelkezett. Ilyen volt az épületegyüttes udvar köré szervezett jellege, tiszta alaprajzi rendszere, valamint a tantermeket magába foglaló épületszárny félszinteltolásos, többszintes átlátásokkal rendelkező közlekedője. A tervezési folyamat vázlattervi időszaka a meglévő épülettel történő párbeszéd jegyében telt. Az épületegyüttes akadálymentesítési szempontból működésképtelen félszinteltolásos részének elbontása mellett, az öt emeletes kollégiumi épület szerkezetének megtartását javasoltuk.

A hosszas előkészítő munkát végül is elsodorta a politikai lendület, az egyeztetések eredménye az épület teljes bontása lett. A toronyszerű épületrész megőrzésére tett kísérletek természetesen nem múltak el nyomtalanul. Az új intézet szállásrésze a tervváltozatok variálhatósága miatt az elbontott kollégiummal megegyező területen helyezkedik el, hasonló alaprajzi elrendezéssel. Az új együttes - a kertvárosi környezetben kissé magára hagyott - legmagasabb épületrészének legfontosabb kontextuális kapcsolódási pontja ily módon a már elbontott iskolaépület kollégiumi szárnya maradt. 

Az időben változó környezettel sajátos kapcsolatban álló épületről Per Kirkeby dán képzőművész építészeti szobrai jutottak eszembe. Kirkeby téglából épült köztéri alkotásai, a szemlélőben elhagyatott, omladozó épületek képzetét keltik. A kortárs szobrászok által ebben az időben készült minimalista alkotások helynélküliségével szemben Kirkeby szobrai helyközpontúak. Mégpedig egy hely történeti beágyazottságát, banalitását, hétköznapiságát célozzák meg. Ami mégis egyértelműen megkülönbözteti őket a hagyományos értelemben vett köztéri tárgyaktól, az idővel kialakított viszonyuk. Elsa van Wezel állítása szerint, Kirkeby szobrai leginkább az emlékművekhez hasonlatosan az emlékezet helyei, de egy konkrét történeti esemény, tény hiányában ezek az építmények a szobrász saját emlékeinek, egyéni építészeti történetének sűrített lenyomatai. Természetesen ezekben az építészeti szobrokban lévő erő nem annak a folyamatnak az eredménye, amelyben Kirkeby összerendezi saját emlékeit, hanem ahogyan ezek az emlékek kivetülnek egy közösségi térre, egy adott helyen úgy jelennek meg, mint a kollektív emlékezet része. "Ezek a téglaszobrok arról beszélnek, hogy mi együttesen, hogyan kapcsoljuk személyes történetünket a helyhez."² 

Forma

Amikor a minket körülvevő világ észleléséről, érzékeléséről beszélünk, első sorban a látás képességének köszönhető vizuális információk felfogására gondolunk. Konkrét tervezési témánk érdeklődésünket ezzel szemben olyan irányba fordította, ahol a vizuális észlelések háttérbe szorulnak. Az első fontos lépés annak megtalálása volt, hogy milyen eszközökkel tudjuk elősegíteni a túlnyomó részt vak kliensek számára az új ház használatát. Egyik legfontosabb célkitűzésünk olyan környezet biztosítása volt, melyben a látássérültek otthonosan mozoghatnak, biztonságban érezhetik magukat.

A nem látók esetében a tájékozódás legfontosabb eszköze a hallás. Ez első sorban nem a környezeti zajok, ismeretlen vagy éppen ismerős hanghatások megkülönböztetését jelenti, hanem az őket körülvevő tér határainak észlelését a visszaverődő hangrezgések által. Kifinomult hallásuknak köszönhetően a változó téri mélységeket meg tudják különböztetni. Lépteik zaja, a fehér bot keltette kopogó hangok visszaverődése alapján érzékelik az eltérő téri mélységeket. Batár Attila a vakok térérzékelésének szentelt interjújában arról ír, hogy egy kísérlet során vakokat eltérő méretű és arányú helyiségekbe vittek. Mindenki meglepetésére a teljes vaksággal élők a kísérlet során a szobák méreteit 10 %-on belüli eltéréssel meg tudták állapítani.³

Ez azt jelentette számunkra, hogy olyan alaprajzi rendszert kell terveznünk, melyben a tér mélységi változásai képesek elősegíteni a látássérültek épületen belüli tájékozódását. Ezért az épület tervezését a tömör formai elemek és a köztük létrejövő üres terek kettősére alapoztuk. Az alaprajzi struktúra megtalálását a formai elemek méretének pontosítása, valamint a tömör épületrészek és a köztük lévő űr arányának definiálása jelentette. Az első vázlatokon a cellás terek egyértelműen egy központi tér köré szerveződtek. A tömör épületrészek úgy fogták körül ezt a belső teret, mint a tojáshéj a magot. Ebből a külső tömör burokból a térbe türemkedő épülettömegek biztosították a központi tér tagoltságát. A koncepcióterv többszöri egyeztetése során vált nyilvánvalóvá, hogy a vakok számára a központi tér lineáris elrendezése a megfelelő. Mégpedig azért, mert a visszaverődő hangok észlelése okozta mélységi térérzékelés mellet még egy fontos tényező segíti a látássérültek térbeli tájékozódását. Ez nem más, mint az idő múlása. 

Az épületpszichológia térnyerése óta sokak előtt ismert, hogy mindannyiunk a számára ismerős helyekről, téri helyzetekről őriz magában egy sajátos képet. Ebben a képben a számunkra fontos jelzőpontok felerősödnek, míg egyéb jelentéktelennek tűnő részletek teljesen eltűnnek. Ennek a mentális térképnek még sokkal nagyobb jelentősége van a nem látók számára. A látássérültek mozgásuk során emlékezetből felidézik a tárgyak helyét és távolságát az idő függvényében. Haladás közben a tárgyak észlelése segít eligazodni, hogy a tér mely részében tartózkodnak. A különböző térbeli elemek keltette zajok éppúgy hozzájárulnak a tájékozódásukhoz, mint a korábban már kifejtett téri mélységek észlelése. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a tér és az idő elválaszthatatlan számukra.⁴ Az időbeli haladás fontosságának ismeretében épületünk központi tereit lineáris elrendezésben valósítottuk meg. Így a tömbszerű és a nyitott épületrészek mélységi játéka mellett, az időbeli előrejutás tovább segíti a látássérültek tájékozódását az épületben. A lineáris haladást biztosító tömör hosszfal mellett, a közlekedő átellenes oldalát téröblök, kisebb-nagyobb teresedések tagolják. 

Anyagok

"A gondoskodás az élhető terek létrehozásáról, a környezeti komfort alapigénye mögött van. Viszont éppoly fontos a határok kijelölése a természet határtalan terében, mint a természeti elemektől való védelem: míg az első az intellektus igénye, a második a testé."⁵

Az épület belső funkcionális rendszerének megtalálásán kívül a rendelkezésre álló szűkös anyagi lehetőségek mellett nagy gondot fordítottunk az anyaghasználat kidolgozására is. Az épület külső formai megjelenését az alaprajzi rendszerrel szoros összhangban a tömör épületrészek, és a köztük lévő külső terek váltakozásából adódó ritmikusság jellemzi. A földszintes oktatótermek tömbjeit fedett-nyitott foglalkoztató udvarok tagolják. Az előadótermek nagyobb belmagasságot igénylő terei hangsúlyt adnak a bejáratnak, mely az előadótermek és az étkező közötti köztes térből nyílik. A kompozíció leghangsúlyosabb eleme a szállásépület öt szint magas tömbje, mely a horizontális oktatási rész vertikális ellenpólusa. Az egyes épületrészeket a konzolosan túlnyúló tető fogja össze. Ezek a nagyméretű párkányok a belső tér árnyékolása mellett a különálló tömbökre osztott kompozícióban a folytonosságot, a tektonikus egység megteremtését szolgálják. 

Az épület formai megjelenésének fontos eleme az épülettömbök visszafogott anyaghasználata. A homlokzatokon megjelenő burkolatok: a vakolat, a kő és az üveg kontraszt nélkül, szinte egy anyagként jelentkezik. A felületek tompa megjelenése lehetőséget biztosít a fontosabb elemek kiemelésére, a gyengénlátó használók tájékozódásának elősegítése érdekében. A külső és belső burkolatok szempontjából a vakolt épületrészek dominálnak. A vakolat mellett megjelenő lábazati kőburkolat fontos szerepe, hogy az érintéssel, tapintással tájékozódó látássérültek számára elérhető magasságban változatos, tisztítható felületet biztosít. A kőburkolat folyamatosan változó magassága követi az épületrészek hierarchiáját. A burkolat anyagának eltérő minőségű megjelenése finom játékosságot kölcsönöz az épületnek. A napsugarak beesési szögének változása hol teljesen összemossa a burkolt és vakolt felületek határát, hol kontrasztot képez a homlokzatrészek között.

Az épületegyüttesben hangsúlyos a nyílások, üvegtáblák egyedi megjelenése. A tervezés időszakában fontos szempont volt a megfelelő fényviszonyok biztosítása. A látássérült használók szeme a direkt, tükröződő, csillogó fényekre sokkal érzékenyebb mint az átlagembereké. Ezért a természetes fény szükséges beengedése mellett fontos feladat volt a direkt, vakító fénysugarak kiszűrése. A napfény megfelelő tompítása érdekében a látássérültek élettereit olyan üvegszerkezettel láttuk el, mely meggátolja a zavaró fénysugarak bejutását. Az üvegtáblák felületét egyedileg durva szemcséjű kerámiafestékkel vonták be, melyek biztosítják a megfelelő fényviszonyokat az erős napfénynek kitett homlokzatokon. A festett üveglapok felületének szemcsés, tükröződésmentes, durva megjelenése a vakolt felületek hatását keltik. Az árnyékolás mellett különös hangulatot adnak az épület homlokzatainak. A kerti, dél-nyugati homlokzatot szemlélve nehéz nem észrevenni, hogy a szállásépület négyemeletes tömbjét a mozgatható üvegtáblák csukott állapotban tömör, nyílás nélküli, "vak" tömegekké változtatják. 

Török Dávid DLA

1 Anthony Gormley: http://www.antonygormley.com/projects/item-view/id/241

2 vö: Wouter van Acker and Wouter Davidts, If Walls Could Talk: the Brick Sculptures of Per Kirkeby, SAHANZ, Auckland 2014.

3 Batár Attila, Láthatatlan építészet, Ab Ovo,  2005, 275.

4 Uő., 278.

5 Jonathan Middleton, Space, time and van der Laan, https://middletonvanjonker.files.wordpress.com/2012/07/space-time-van-der-laan-web.pdf