THE LINE és a lineáris város problémája

A szaúd-arábiai LINE vonalszerű városterve radikálisan újszerű ötletként lett bemutatva a nagyközönség előtt, mely megújítja azt, ahogy a városról gondolkodunk. Közelebbről megvizsgálva azonban kiderül, semmi újszerű nincs az elképzelésben, számos hasonló koncepciót találhatunk a 20. századból, melyek a mostani terv egyenes ági felmenőinek tekinthetők.

Az elmúlt hetekben bejárta az építészeti világsajtót a THE LINE elnevezésű városkoncepció, egy 200 méter széles, 170 kilométer hosszú vonal Szaúd-Arábia északnyugati részén, mely a szaúdi koronaherceg NEOM projektjének része. A város ötlete másfél évvel ezelőtt indult, most azonban új, látványos koncepcióterveket és videókat hoztak nyilvánosságra, melyek sokakban ámulatot, másokban borzalmat keltettek.

A projektet, mint az urbanizáció következő lépcsőfokát mutatták be, a várostervezés radikálisan új megközelítéseként beállítva azt. Ahogy a koronaherceg stábja által kiadott sajtóközleményben áll:

Valóban ennyire radikálisan új elképzelésről van szó? Vagy ez csupán egy marketingfogás, amivel tőkeerős befektetőket és az innováció szó hallatán lázba jövő közvéleményt igyekeznek a projekt mögé állítani? A következő történeti példák arra igyekeznek rámutatni, hogy ez a sci-fibe illő vízió valójában koránt sem előzmények nélkül való.

Hogy hogyan is fog kinézni a LINE, arról egyelőre csak a közzétett látványtervek és animációk alapján alkothatunk képet, valamint az ezekhez csatolt rövid leírásokból. Amit ezek alapján tudni lehet, hogy a város lényegében két óriási fal közé fog beépülni, melyek az alapstruktúrát – kvázi a vázat – adják; a különböző funkciók ezek között kapnak helyet. A tervek szerint minden szükséges szolgáltatás öt percen belül gyalogosan elérhető lesz az ittlakók számára, egy hipergyors vonat segítségével pedig mindössze 20 perc alatt el lehet majd jutni a város egyik végéből a másikba.

Ami már ebből is látszik, az az, hogy a koncepció számos elemében inspirálódott az 1960-as évektől népszerűvé váló megastruktúrák ötletéből. Reyner Banham építészettörténész Megastructure: Urban Futures of the Recent Past című művében Fumihiko Makit idézve úgy definiálja a megastruktúrát, mint

Banham Le Corbusier 1931-es Fort l’Empereur nevű algériai projektjét nevezi meg a megastruktúrák előképeként: egy végtelenségig meghosszabbítható, óriási lineáris várostervet, melyben a fő szerkezeti struktúra a legkülönbözőbb funkcionális igényeket magába tudja fogadni. Banham gigantikus vasbeton könyvespolchoz hasonlítja a projektet, melynek polcain a lakók saját ízlésüknek tetsző, kétemeletes házakat építhetnek maguknak, melyeknek nem kell Le Corbusier stílusához alkalmazkodni.[2]

A Fort l’Empereur talán az első megastruktúra, de nem ez az első lineárisan növekedni képes városkoncepció. Arturo Soria y Mata már 1882-ben bemutatta a lineáris város koncepcióját, mely a globális urbanizáció elméletének egyik első konkrét tervekre is lefordított feldolgozása. Soria y Mata lineáris városai a meglévő, pontszerű városokat kötötték volna össze, 500 méter széles és bármilyen szükséges hosszúságot elérő dimenziókkal. Mint írta: "Ez lesz a jövő városa, aminek a szélsőséges példái lehetnek Cádizt Szent Pétervárral, vagy Beijinget Brüsszellel [összekötő városok]."[3] Soria y Mata tervében két párhuzamos lakóépületsor húzódik a közlekedésre szánt középtengely mentén, mely utóbbit elsősorban a vasút hivatott ellátni. A lakóövezeten kívül mezőgazdasági területek kapnak helyet, ezeken túl pedig az érintetlen természet. Igaz, hogy mindez csupán horizontális struktúrában oszlik el, a vertikalitás e korai koncepcióban még nem kap szerepet, mégis már itt felfedezhetjük a szaúdi projekt konceptuális gyökereit.

A 20. század folyamán aztán sorra születtek az újabb és újabb urbanisztikai koncepciók, melyek az ember környezete feletti teljes kontroll szándékának tekinthetők. A szaúdi projekt szempontjából leginkább izgalmas az Alan Boutwell és Michael Mitchell nevéhez fűződő, Continuous City (1969) nevet viselő koncepció. A két brit építész elsőként a Ruhr-vidékre helyezte el 10 kilométer hosszú, lábakon álló megastruktúráit, melyek nem szimplán épületek, hanem teljes városok voltak, amelyekkel a tervezők célja a táj teljes újragondolása volt. A következő lépés, mely dimenzióiban leginkább hasonlít a LINE-hoz, léptékében azonban jelentősen meghaladja azt, az egész észak-amerikai kontinenst átszelő struktúra volt, összekötve New Yorkot San Franciscoval. Boutwell és Mitchell azonban még itt sem álltak meg, koncepciójukat bolygónyi léptékre is kiterjesztették egy, az egész Földet körülölelő város formájában. Mindezzel nem a megvalósíthatóság volt a céljuk, hanem a modern építészeti szemléletmód – a teljes emberi környezet megtervezése – végletekig történő kiterjesztése.[4]

Míg Boutwell és Mitchell a mérnöki racionalitás mentén jutott el a planetáris léptékig, az osztrák származású Raimund Abraham költőibb, metafizikus megközelítést követve alkotta meg Imaginary Cities című sorozatát 1961 és 1967 között. Ahogy egy későbbi esszéjében fogalmazott:

Abraham húsz spekulatív városkoncepciót alkot meg a hat év alatt, melyek három kategóriába sorolhatóak: Compact Cities, Linear Cities, Space Cities. Ezek közül jelen esetben értelemszerűen a lineáris városok a relevánsak számunkra, melyek szintén tekinthetőek megastruktúrának: Abraham a linearitást egyfajta rendezőelvként használja, ami meghatározza azt a rendszert, amibe a kisebb egységek bekerülhetnek. A lakóegységek közötti teret különböző infrastrukturális elemek kötik össze: közlekedési hálózatok, vízellátás, energiaellátás stb. Ez a szinte zsigeri, artériaszerű hosszanti mag Abraham azon elképzelését tükrözi, miszerint a város "mechanikus belsőségek oltárainak" rendszere. Az egyik ezek közül a lineáris városok közül a Universal City nevet viseli: Abraham kiindulópontja ezesetben a New Yorki Central Park, képzeletbeli városa ennek szélességével egyezik meg, de hossza a végtelenbe nyúlik.[6]

11/11
Raimund Abraham: Universal City, 1966 – forrás: Sarkis & Barrio 2019, pp. 286-287.

Számos példát lehetne még hozni a lineáris város előképeire, különböző megastruktúra-tervekre – mint Peter Eisenman és Michael Graves 1965-ös Linear City terve – és persze ezek jól ismert kritikáira – mint az Achizoom No-stop City-je, vagy a Superstudio Continuous Monument-je. Érdemesebb azonban lezárásként egy kortárs példával párhuzamba állítani a LINE ötletét, mely kevésbé formai, sokkal inkább konceptuális hasonlóságokat mutat. A LINE dimenzióit részben azzal indokolják meg a projekt weboldalán, hogy így a város minden pontján mindössze pár perc sétára elérhető a természet – a falon túli világ. Így a NEOM régió területén 95%-ban érintetlen maradhat a természet. Hasonló elképzelésre épül Liam Young Planet City projektje, melyet korábban részletesebben is bemutattunk. A szándékosan provokatív koncepció szerint a Föld teljes lakossága elférne egyetlen városban, mely mindössze a bolygó felszínének 0.02%-át foglalná el, 99,98%-ot "visszaadva" a természetnek. Young célja a spekulatív projekttel az, hogy rámutasson, a technológiák rendelkezésre állnak ahhoz, hogy a mainál fenntarthatóbb módon éljünk a bolygón. A LINE is hasonló állításokat fogalmaz meg, a cél itt azonban az, hogy mindez meg is valósuljon. Kérdés, hogy a kilométereken át húzódó üvegfelület vagy a város működéséhez szükséges technológiai apparátus előállítása mennyire fenntartható – hogy csak néhányat említsünk a látványtervek alapján felmerülő problémákból.

Hulesch Máté

[1] Banham, Reyner, Megastructures: Urban Futures of the Recent Past, The Monacelli Press, 2020, p. 14.

[2] Banham 2020, pp. 13-14.

[3] Sarkis, Hasim & Roi Salgueiro Barrio, The World as an Architectural Project, The MIT Press, 2019, p. 22.

[4] Sarkiss & Barrio 2019, pp. 340-349.

[5] Abraham, Raimund, ´Essay by Raimund Abraham´, Design Quarterly, No. 122. 1983. pp. 14-15.

[6] Sarkiss & Barrio 2019, pp. 280-289.