Egy nehezen skatulyázható életmű – Ladislav Žák 120

120 éve született Ladislav Žák, a két világháború közötti közép-európai építészet kiemelkedő alkotója, valamint a tájépítészet, az urbanisztika és a területi tervezés saját korát megelőző, radikális ökológiai elveket hirdető teoretikusa.

Annak ellenére, hogy pályája viszonylag későn indult és nagyjából egy tucat épülete valósult csak meg, az építészt ma a cseh funkcionalizmus egyébként is nagyon erős mezőnyének élvonalában tartják számon, miközben munkásságának jelentősége túlmutat az építészettörténeten, és erősen rezonál jelenünk szociális és környezeti problémáira.

Žák már 24 éves volt, amikor 1924-ben, a prágai Képzőművészeti Akadémia festőszakának elvégzése után beiratkozott az intézmény építészképzésére, ahol Josef Gočár, a húszas évek legjelentősebb cseh építésze és a korszak meghatározó tanár-egyénisége volt a mestere. Az évtized második felében, az ún. rondokubizmus lecsengését követően válik Csehszlovákia félhivatalos építészeti stílusává a funkcionalizmus, és az építészeti oktatás korán nyitottá válik a modernista kísérletezés iránt. Žákra tanulmányai alatt nagy hatással vannak a Klub Architektů (Építészek Klubja) által meghívott külföldi alkotók, köztük Walter Gropius, Le Corbusier és Adolf Loos 1924-25-ben tartott prágai előadásai, 1925-ben pedig az akadémia ösztöndíjával Párizsba utazik megnézni a Modern Dekoratív És Ipari Művészetek Nemzetközi Kiállítását, ahol lenyűgözi a L’Esprit Nouveau pavilonja. Miután 1927-ben megszerzi építész diplomáját, néhány évig vidéki városokban középiskolai rajztanárként működik, emellett bútorokat tervez és elméleti szövegeket jelentet meg. 1930-ban, a gazdasági világválság második évében nyitja meg építészeti irodáját Prágában, és a krízis ellenére hamarosan több megbízáson is dolgozik egyszerre. Az 1929-ben létesült Baba mintatelep területére három villát tervez, amelyek Le Corbusier purista esztétikájának hatását tükrözik és Vladimír Šlapeta építészettörténész szerint a telep legjobb házai közé tartoznak. Žák azonban már ekkor kritikusan viszonyult a villa-építészethez, a mintatelep ötletét értékelve bírálta a családi házas építkezést, és a kollektív házak előnyei mellett érvelt. 

A lakhatás kollektivizálásának eszméje és a minimális lakás koncepciója a cseh funkcionalista építészet balszárnyának központi témái voltak, és Žák a húszas évek végétől cikkekben és kisebb kötetekben foglalkozik a lakhatás szociális reformjával, emellett részt vesz kollektív házakra kiírt pályázatokon és „népi panzió" cím alatt saját reform-koncepcióját is kidolgozza. Ekkor kerül szorosabb kapcsolatba a cseh szürrealizmus vezető alakjával, Karel Teigével, aki a minimális lakás nemzetközi diskurzusának központi szereplője és a tudományos funkcionalizmus, vagyis az egzakt módszereken alapuló, statisztikai felméréseket és természettudományi modelleket hasznosító tervezés propagátora volt. Žák valamennyi kolház-terve, így például a Včela Fogyasztói Szövetkezet pályázatára készült beadványa, megvalósulatlanul maradt, és csupán két átépítése került kivitelre, amelyek közül a nagyobbik a családja tulajdonában álló és saját és felesége lakóhelyeként szolgáló prágai bérház felső három emeletének népi panzióvá való átépítése, ahol emeletenként hat darab egyetlen helyiségből és mosdófülkéből álló lakósejtet alakított ki, három lakásonként közös illemhellyel. 

A mintatelepen felépült házai révén Žák a prágai kulturális elit felkapott építészévé válik, vele tervezteti villáját Martin Frič filmrendező és a korszak cseh színészdívája, Lída Baarová. Legjelentősebb építészeti munkája azonban egy repülőmérnök, Miroslav Hajn számára épült Prága Vysočany nevű városrészében. Az 1932-33 között épült villa jól mutatja, hogy Žák, aki például saját bútorait pihenőgépeknek nevezte és a típustervezés mellett szállt síkra, a tudományos funkcionalizmus helyett valójában továbbra is a poétikus funkcionalizmus és a Corbu-féle purizmus jegyében alkotott. Kenneth Frampton szerint a Hajn-villa bizonyos értelemben a két világháború közti korszak egészének megtestesítője, és gépi esztétikája, így a repülőszárnyakra emlékeztető nyugati terasz vagy a hajóépítészetből kölcsönvett elemek, a házat beszélő építészetté (architecture parlante) avatják. A villát a Teige köréhez tartozó baloldali építészek élesen bírálták, és Žák maga is egy 1934-ben megjelent cikkében saját alkotását a prágai munkásnegyedek szükséglakásaival szembeállítva illusztrálta a lakhatási egyenlőtlenségeket.

A Baar-villa elkészülte után, 1937-ben Žák lényegében felhagyott az építészeti tervezéssel, és a „népi kultúra" tanulmányozása felé fordult. Autón járta a cseh vidéket és egyre több időt töltött a természetben, és monográfusa, Dita Dvořáková szerint gondolkodásában visszatért azokhoz a nosztalgikus és romantikus eszmékhez, amelyekhez festői tanulmányai kezdetén vonzódott. A negyvenes évek elején a népi építészet és a hagyományos mezőgazdasági táj, vagyis a nem építészek által létrehozott emberi környezet, illetve a vidék és város ellentétének vizsgálata nyomán Žák egy egészen sajátos tájtervezési és területrendezési koncepciót alakított ki, amelyet még a német megszállás alatt cikkekben és előadásokon kezdett el népszerűsíteni. Teige buzdítására a háború éveiben egy könyv megírásába fogott, amely 1947-ben Obytná krajina (lakótáj) címmel jelent meg, közben, 1946-ban a Képzőművészeti Akadémia „Táj és kert" szakának docensévé nevezték ki.

Az Obytná krajina és Žák 1945 utáni elméleti munkássága az adott kontextuson belül egészen egyedülálló gondolkodásmódot képvisel. Noha a regionalizmus, a táji értékek megújításának igénye és az átfogó területi tervezés a háború utáni újjáépítésben Európa-szerte elterjedtté váltak, Žák koncepciója a korabeli megközelítéseknél jóval radikálisabb volt, annak különlegességét ezenfelül az is színesíti, hogy elismert modernista tervezőként és egyetemi oktatóként a cseh építész nem egy marginális, eleve konzervatívnak bélyegezhető pozícióból szólalt meg. Žák a terepen szerzett tapasztalatai mellett valószínűleg nagyon sokféle forrásból merített, amelyek között Dvořáková szerint éppúgy szerepelhettek a skandináv országokban és a náci Németországban népszerű, tájvédő-völkisch regionalista elméletek, mint a két világháború közötti, interdiszciplináris megközelítésű cseh természetvédelmi mozgalom folyóirata, a Krása našeho domova (Hazánk szépsége) hasábjain megjelent írások.  

Az Obytná krajina első fele a cseh táj tipológiai elemzését és megújításának eszközeit, a rekultiváció és a renaturalizáció lehetséges módjait járja körül, és lényegében egy új tájépítészeti „stílus" meghonosítása a célja, amely a sajátosan cseh táji elemek mint építőkockák átgondolt alkalmazása által hivatott visszaállítani a cseh táj „természetes szépségét". Noha Žák botanikusokkal és biológusokkal is konzultált, a mű későbbi kommentátorai rámutattak, hogy az általa specifikusan Csehországra jellemzőnek minősített táji elemek egy része valójában Európa számos más helyén is előfordul. A kötet nemcsak a természeti tájjal, hanem a mezőgazdasági táj és az épített környezet kérdéseivel, urbanisztikai és infrastrukturális problémákkal is foglalkozik, és jobbára a települések hagyományos képének megőrzése mellett érvel. Ugyanakkor nem áll meg a megőrzésnél, mint a hasonló eszmék mentén gondolkodó kortársak többsége, hanem a kötet második részében Žák egy általa „pánnaturalista szocializmusnak" nevezett koncepció jegyében az iparvárosok népességének kisebb városokba és falvakba való széttelepítését és általános dezurbanizációt sürget, ami szerinte megszünteti a kapitalista kizsákmányolást és Marx elgondolásával összhangban visszaállítja az emberek „természeti lényegének" megfelelő állapotokat. A megvalósítás sikerét az erős állami beavatkozásban és a társadalmi mérnökség eszközeiben látta biztosítva, ezen belül a tulajdonjog korlátozását, a családi házak és nyaralók kisajátítását, a természeti tájban való építkezés betiltását, nagyarányú bontásokat, egész régiókra kiterjedő renaturalizációt, sőt a népszaporulat korlátozását tartotta célszerűnek. Az általa kiemelt fontosságúnak tartott természetjárás és rekreáció céljából kevésbé értékes területeken népi panziók szolgáltak volna a turizmus igényeit. 

Žák elkötelezett baloldalisága nem akadályozta meg abban, hogy az Obytná krajina oldalain és későbbi cikkeiben bírálja az iparosítás céljait követő szovjet területrendezést. Miközben az állatokról és a növényekről mint elvtársakról írt, akik szerinte szintén rendelkeznek jogokkal, még 1949-ben is élesen kikelt a sávos zónákon alapuló szovjet urbanisztika ellen, amelyet a cseh viszonyokra alkalmazhatatlannak tartott. Ez a kritika végül majdnem egyetemi állásába került, amelyet ugyan megtarthatott, azonban 1959-ig publikációs tilalommal sújtották. A háború utáni egyetlen komolyabb megvalósult munkája a német megszállás alatt lemészárolt és elpusztított közép-csehországi falu, Ležáky tájban elhelyezett, 1946-62 között épült emlékműve, amelyben a megsemmisült házak törmelékekből rekonstruált alaprajzán keresztekkel áthasított gránit-sztéléket helyezett el. Miután a prágai tavasz idején újra publikációs lehetőséghez jutott, írásaiban leginkább a víkendházak és a hatalmas szálloda-komplexumok építése ellen próbált érvelni. Élete végéig előadott a Képzőművészeti Akadémián, 1973-ban, 73 éves korában hunyt el.      

Németh Ádám