Két Clark nevű brit építész a magyar művészettörténetben – Lánchíd 175 I. rész: William Tierney Clark

Jeney András művészettörténész kétrészes cikksorozatával ünnepeljük a Széchényi Lánchíd avatásának 175. évfordulóját.

Nagy-Britannia historizáló építészete csak csekély mértékben hatott a magyarországi historizmusra. A kisszámú kivételek közé tartozik két hasonló nevű brit építész munkássága. Az alábbi tanulmány egy angol alkotó, William Tierney Clark munkásságát mutatja be, fókuszálva az általa tervezett Széchenyi Lánchídra. Az írás a híd átadásának (1849. november 20) kerek, 175 éves évfordulója kapcsán készült.

A brit birodalom, a jelentős súlyának köszönhetően, Európa-szerte az érdeklődés középpontjába került már a 18. század végétől. Az Anglománia, mint progresszív irányzat, Magyarországon is megjelent és kulcsalakja Széchenyi István gróf lett, aki 1815 és 1834 között ötször utazott Angliába.[i] Amikor felismerte a Pest és Buda közötti állandó híd megépítésének szükségességét a brit szigeteken keresett tervezőmérnököt. Több szakember neve is felmerült, de végül az angol William Tierney Clark nyerte el a gróf a bizalmát, és az ő tervrajzait fogadtatta el a diétával.

Clark 1783-ban született a délnyugat angliai Somerset megyében. 12 évesen gyakornoknak szegődött egy malomépítőhöz, majd egy öntödében tanulta ki a vasgyártás mechanikáját. Utóbbi helyen felfigyelt tehetségére egy John Rennie nevű mérnök, aki a londoni Blackfrairs-i cégéhez szerződtette.[ii] Clarknak nem volt építő- illetve építészmérnöki diplomája. Akkoriban ez azonban nem számított hátránynak. Az első mérnöki fakultások az 1830-as évektől kezdtek elterjedni a szigetországban. Sok korabeli brit építész tanonc esetében mindössze az jelentette a képzést, hogy elszegődtek tanulni egy nagy építész irodájába. Azonban ez sem volt követelmény. Például a londoni parlament egyik építésze, a (diplomával nem rendelkező) hírneves A. W. N. Pugin a haszontalannál is rosszabbnak minősítette az ilyen jellegű képzést.[iii]

Clark 1811-től már főmérnök volt a Nyugat Middlesex-i Vízműveknél. Nyolc jelentős építmény megalkotása fűződik nevéhez, alkotott csatornát, mólót, de legfőképpen függőhidakat.[iv] Ifjúkorában még gyermekcipőben járt a lánctechnológiás függőhíd típus. Clark meggyőződése volt, hogy a gyakori fiaskókat a tudásnak és a pénzügyi kereteknek a részleges hiánya okozza.[v]

1824 és 1827 között készült el az első főműve, a londoni régi Hammersmith híd. Ez kiválóan ellenállt az erős szeleknek és az alatta, a Temzén évente megrendezett Cambridge-Oxford egyetemi evezős versenyek nézőseregét is elbírta.[vi] Széchenyi István és Andrássy György grófok szintén le voltak nyűgözve az  építménytől az 1832-es angliai útjukon,[vii] amire a pest-budai hídépítés megszervezésére létrejött Hídegylet megalakulását követően került sor. Sajnálatos módon, ezt a hidat teljesen átépítették Joseph Bazalgette (1819–1891) tervei alapján 1887-ben,[viii] ma már csak régi metszetek és festmények mutatják egykori szépségét.

Az építész második, de az előbbinél jóval kisebb függőhídja Londontól északnyugatra, Marlow településen épült fel szintén a Temze fölött 1829 és 1932 között. Szemben az előbbi híddal, itt, a gyalogosok járdája a pilonok külső oldalára került hasonlóan a későbbi pest-budai hídhoz. Clark marlow-i munkája máig megcsodálható.[ix]

Bár az említett két magyar arisztokratát főleg a régi Hammersmith híd varázsolta el, a pest-budai Lánchíd közvetlen stiláris előzménye Clark egy másik, jóllehet még érettebb alkotása, Shoreham hídja lett az Adur folyó fölött.[x] Ezt Norfolk hercege számára építette 1828 és 1833 között, sajnos, ma már nem áll.

Az építész egy további, máig fennmaradt munkája az a 3,5 kilométer hosszú vasúti alagút, amit a Higham hegybe fúrtak délkelet Angliában 1824-ben. Ezeken kívül alkotott Gravesendben egy öntöttvas mólót 1834-ben,[xi] mely szintén megtekinthető napjainkban is.

Két évvel a magyar grófok szigetországi utazása után, 1834-ben, Clark Pest-Budára látogatott, hogy felmérje a terepet[xii] és azt állította, hogy képes jó minőségű függő lánchidat alkotni, a téli jégzajlások ellenére is. 1837–1838-ban, Clark felkérésére két brit mérnök, John Plews és Samuel Slater tanulmányt készített a magyar híd megvalósíthatóságáról a fő finanszírozó, báró Sina György számára. Ők épp a helyszínen tartózkodtak az 1838-as nagy pesti árvíz alkalmával, így még pontosabban felmérhették a jég pusztító erejét.[xiii]

A pest-budai építkezésnél szükség volt egy másik vezető mérnökre is, aki vállalta, hogy éveken át a helyszínen tartózkodik. Őt Adam Clarknak hívták és a tervezővel szemben, nem angol, hanem skót volt. A munka, a tervezett pilonok és hídfők helyén, hármas vörösfenyő cölöpsorok leverésével kezdődött. Ezt követően a köztük lévő kavicsot kikotorva[xiv] víz alatt is gyorsan kötő, tehát hidraulikus anyagot, úgynevezett románcement habarcsot töltöttek be. Ez a fagynak is kiválóan ellenállt. A románcement egy 1796-os brit találmány, amit Magyarországon első ízben itt alkalmaztak. Nevét arról kapta, hogy hidraulikus jellege miatt hasonlított az ókori rómaiak cementjére.[xv] Nagy fejtörést okozott a két Clarknak, hogy ehhez jó minőségű márgát találjanak. A szakemberek a mai Szerbiában található Beocsin (vagy Belcsény) közelében találtak kiváló lelőhelyet. Valójában sokkal közelebb, számos helyen, például az óbudai Újlakon is volt ilyen kőzet, de ezt akkoriban még nem ismerték. Amikor a beocsini terület tulajdonosa, a péterváradi apát megtudta, hogy az első magyarországi állandó dunai hídhoz szükséges a márga, ingyenesen bocsátotta azt a két Clark rendelkezésére.[xvi] Később, 1855-ben az első románcement gyárunk is Beocsinban nyílt meg, ebben szerepe volt a bezdáni csatornazsilip 1854-es felépítésének is, ami a világ egyik legelső, teljesen ilyen anyagból készült zsilipjének tekinthető.[xvii] A kiegyezés után, a historizáló épülethomlokzatok tagozatai nagyrészt ebből az esőnek is ellenálló cementfajtából készültek. A hídépítéshez a márga sziklákat Pestre szállították, és a Clarkok a mai Tudományos Akadémia akkoriban beépítetlen telkén állíttatták fel a kemencéket az égetésükhöz.[xviii]

A habarcsos rögzítést követően középről kiszivattyúzták a vizet és elhelyezték a Bécsből rendelt acéltömböket. Építészünk, kezdetben minden fémmunkát Angliában tervezett legyártatni, de ez a finanszírozók ellenállásába ütközött. Végül lényegében csak a felfüggesztett kovácsoltvas láncszemek érkeztek onnan, Clark alapos tesztelését követően. A szállítást a Majna-Duna csatornán keresztül szervezte meg.[xix] Clark precizitására jellemző, hogy az 1914–1916-os felújításkor, a restaurátorok tesztelték a láncszemeket és arra jutottak, hogy azok nem használódtak el húzószilárdság szempontjából.[xx]

Clark a Széchenyi Lánchídnak és brit előképeinek a pilonjain egynyílású diadalív motívumot alkalmazott. Már az antik rómaiak kombinálták a győzelmi kapujukat a hídépítészettel.[xxi] A motívumot, a 15. századi Itáliai reneszánszban, Leon Battista Alberti templomhomlokzatokon kezdte szerepeltetni.[xxii] Később, a napóleoni háborúk idején újból önálló építményként jelentkezett végül az olasz reneszánsz 19. századi újjászületése idején sok épületen megjelent. Clarknak két tervváltozata volt, a nem elfogadott, szintén diadalíves plánumon páros oszlopos rendszer lett volna. Clark a két hídfőnél két-két kis vámszedő házat is épített. Ezek a mára elpusztult építmények az angliai vidéki birtokok palladiánus kapuőr lakásait idézték egyúttal még inkább olaszossá tették a híd stílusát.[xxiii]

A pest-budai híd tehát a magyarországi olasz neoreneszánsz stílus első képviselőjének tekinthető, de nem akadt közvetlen követője. Ez a stílus Ybl Miklós 1860–1862 között megalkotott Budai Takarékpénztárán fog ismét felbukkanni, ami már jóval termékenyítőbb hatású épület volt. A stílus igazi berobbanása az 1860–1862 közötti, Tudományos Akadémia tervpályázatát kísérő heves stílusvitához,[xxiv] illetve az épület 1865-ös átadásához köthető. Felvetődik a kérdés, hogy a Lánchíd miért nem indította még el hazánkban az olaszos stílus újjászületését. Véleményem szerint, az okok politika- és gazdaságtörténetiek. 1849-ben, a híd átadásának évében verték le azt a szabadságharcot, amiben szinte a teljes magyarországi társadalom részt vett. Akkoriban senkinek nem volt ahhoz elég pénze, kedve pedig főleg nem hogy olasz neoreneszánsz palotákat építsen.

Clark nemcsak megtervezte a hidat, hanem a kivitelezésbe is beleszólt, bár általában csak évente egyszer látogatott az építkezés helyszínére. Széchenyivel baráti viszonyt ápolt, Adam Clarkkal pedig a munkaszerződésük lejárta után szintén közvetlen hangnemre váltott, sőt részvényeket és pénzt is hagyott rá örökül a végrendeletében.[xxv] Házasságot sohasem kötött.[xxvi] 1852-ben hunyt el, tehát a lánchidunk tekinthető a hattyúdalának, egyben legmonumentálisabb méretű alkotásának. Az akkori világ legnagyobb függesztett lánchidjáról beszélhetünk.

A Széchenyi Lánchídban az ipari forradalom hazájából származó technikai bravúr egyesült az építőművészettel. Clark egy Nagy Britanniában és hazánkban sem eléggé számontartott, de nagy jelentőségű építőmérnök-építőművésznek tekinthető. Magyarországon fogant főműve a legmagasabb mérnöki színvonalon valósult meg és nagyrészt ma is eredeti megjelenését mutatja. A Lánchíd pesti hídfőjénél egy portré-domborműves emléktábla szól az angol építészről, mint ahogy London Hammersmith negyedében is, a folyamparton.

Cikkem hamarosan megjelenő folytatása Adam Clark skót építészről fog szólni, aki mint említettem, az egyik kivitelezője volt a Széchenyi Lánchídnak, illetve ő tervezte a szomszédos Váralagutat is.

/ Jeney András /

Hivatkozások: 

[i] Sisa József: Az angolkert és a kényelmes ház. Brit hatások a 19. századi Magyarországon. In: Ars Hungarica, 29. évf., 1. sz. 2001. 75, 88.

[ii] P. Vaci, Sandor: William Tierney Clark and the Buda-Pesth Chain bridge. ICE, 2011. 109.

[iii] Hill, Rosemary: God’s Architect. Pugin and the Building of Romantic Britain. Penguin Books, London, 2007. 2008. 135–136.

[iv] P. Vaci 2011. i. m. 109.

[v] Hajós Géza (Szerk.): A Széchenyi Lánchíd és Clark Ádám. Városháza, Budapest, 1999. 55.

[vi] Uo. 56.

[vii] William Tierney Clark Memorial Plaque speech delivered at the unveiling on 24th June 2014 in Hammersmith by Sandor Vaci RIBA

[viii] P. Vaci 2011. i. m. 109.

[ix] Uo. 110.

[x] Uo.

[xi] Hajós 1999. i. m. 61.

[xii] P. Vaci, Sandor: The Chain Bridge over the Danube at Budapest, Hungary. ICE, 2014. 100.

[xiii] P. Vaci, Sandor, John Vignoles: The challenge of building the Buda-Pesth Chain Bridge Across the Icebound Danube. ICE, 2013. 150–153.

[xiv] Hajós 1999. i. m. 130.

[xv] Pintér Farkas—Vidovszky István—Weber, Johannes—Bayer, Karol: Mineralogical and microstructural characteristics of historic Roman cement renders from Budapest, Hungary, Journal of Cultural Heritage, 2014. 219.

[xvi] Clark, William Tierney: An Account, with Illustrations, of the Suspension Bridge Across the River Danube: Uniting Pesth with Buda and the Adjacent Country, in the Kingdom of Hungary, Report of William Tierney Clark on the Proposed Bridge at Pest, London, 1852–1853. 42–43.

[xvii] Bereczky Endre – Reichard Ernő: A magyar cementipar története. Szilikátipari Központi Kutató és Tervező Intézet, Budapest, 1970. 25.

[xviii] Uo. 24.

[xix] Hajós 1999. i. m. 132.

[xx] P. Vaci 2014. i. m. 104.

[xxi] Hajós 1999. i. m. 160.

[xxii] Pevsner, Nikolaus: Az európai építészet története. Thames and Hudson Ltd. London 2009, revised edition, Corvina, Budapest, 2014. 104.

[xxiii] P. Vaci 2014. i. m. 105.

[xxiv] Kemény Mária: A Magyar Tudományos Akadémia palotája. Osiris Kiadó, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015. 135.

[xxv] Hajós 1999. i. m. 68–69.

[xxvi] William Tierney Clark Memorial Plaque speech delivered at the unveiling on 24th June 2014 in Hammersmith by Sandor Vaci RIBA

szerk.: Őze Sándor