´56-os magyar építészek: Krivátsy Ádám

Egyrészes kitérő után folytatódik Karácsony Rita ´56-os magyar építészek című sorozatának Amerikában letelepedett váostervezőkről szóló fejezete. Másodikként Krivátsy Ádám emlékszik vissza egyetemi éveire, részvételére a forradalmi harcokban, valamint az Újvilágban szerzett szakmai tapasztalataira.

Az ’56-os építészekről szóló kutatás interjúalanyai közül hárman is – Krivátsy Ádám, Rákos János és Téglás Csaba – városépítészettel kapcsolatos feladatokat kezdtek vállalni az észak-amerikai letelepedést követően. Rákos Jánosról szóló cikkünket itt találják, most pedig Krivátsy Ádám életútját ismerhetik meg. 

A sorozat mostani részében Krivátsy Ádám várostervező építész történeteit olvashatjuk, melyek felidézik az 1948–1952 közötti időszak műegyetemi építészképzését, a kötelező katonaságot, a magyarországi pályakezdő évek nehézségeit és sikereit, a forradalmi szerepvállalást, illetve az újrakezdést az Amerikai Egyesült Államokban.

Az építészt már magyarországi tanulmányai idején is leginkább a városrendezés foglalkoztatta: másodéves korától kezdve rajzolóként dolgozott a Perényi Imre által vezetett Városépítési Tanszéken, ahová aztán a diplomavédést, majd egy év kalandokkal teli építésvezetői tapasztalatszerzést követően tanársegédként tért vissza. 1956 őszén egy ígéretesnek induló karriert hagyott a háta mögött, hiszen akkorra már több tervpályázati elismerés és városrendezési feladat fűződött a nevéhez, így a Fiastyúk utcai lakótelep 1954-es beépítési terve, melyet a BUVÁTI-ban, másodállásban, Mester Árpáddal közösen készített. 

1957-ben egy rövid bécsi kitérővel érkezett meg az Amerikai Egyesült Államokba, ahol a várostervezői pályát folytatta: először I. M. Pei mellett vállalt munkát, majd 1967-ben két kollégájával társulva önálló irodát alapított. Visszaemlékezésében Krivátsy megemlíti a legfontosabb és legérdekesebb tervezési feladatokat, de mindezekről még többet megtudhatunk Osskó Judit 1986-ban San Franciscóban készített riportjából (Arcok és városok – magyar építészek Amerikában, Krivátsy Ádám, rend.: Kútvölgyi Katalin, 1986, MTV), melyben képek, felvételek is kísérik az általuk megálmodott üdülőtelepek, városrészek bemutatását.

Krivátsy Ádám (Krivátsy Szüts Ádám, Budapest, 1930–) visszaemlékezése

_személyes találkozás Budapesten 2016. szeptember 28-án

Építészhallgatóként Budapesten

A műegyetemi évek (1948–1952) meglehetősen viszontagságosak voltak. 1948-ban felvételiztünk, 600 jelentkezőből 90 embert vettek fel, én és egy másik későbbi hallgató nem voltunk a felvettek névsorában. A felvételim azért lehetett sikertelen, mert édesapám nyugatos volt és értelmiségi családból származtam.

Vállaltam közönségszervező munkát is, kulturális tevékenységre ösztökéltem a hallgatókat, évfolyamtársaimnak adtam el jegyeket különböző kulturális megmozdulásokra, operára, színházra, sőt a Mojszejev együttes koncertjére is, ami nem volt könnyű feladat. Orosz együttesről, orosz művészetről akkoriban hallani sem akart senki.

Kevés kivétellel a tanári kar akkor már moszkovita beállítottságú volt. Az orosz nyelvet szinte mindenki szabotálta, én nem, inkább megtanultam oroszul. Volt olyan ismerősünk, aki „hazadolgozta" magát az orosz fogságból, gondoltam, sosem árt, ha az ember beszél egy nyelvet. A többiek is átmentek persze oroszból, de csak épphogy. Félévkor ösztöndíjat kaptam tanulmányi eredményeim alapján. Az ösztöndíjat nem származás alapján adták, hanem ez esetben tényleg a tanulmányi teljesítményt nézték. Az év végén már nem volt kérdés, hogy maradhatok-e. A 90 hallgatóból a 10 legjobb tanuló közé kerültem.

Másodéves koromban érdekes dolog történt: felajánlották, hogy a Városépítési Tanszéken dolgozhatok rajzolóként. Óriási lehetőség volt ez számomra, mert pénzt kereshettem. Heti 24 órát dolgoztam a tanszéken, heti 43 óra volt a tantervi elfoglaltság. Lyukas óráimban beugrottam, dolgoztam egy órát, majd mentem a következő előadásra vagy gyakorlatra. Kb. 60 órás heteim voltak, de akkor még szombaton is volt tanítás. Emellett sportoltam is, a magyar alpesi sícsapat tagja voltam. A Széchenyi-hegyre jártunk futni, ez volt a száraz tréning. Nem volt egy perc szabadideje sem az embernek, de nagyon élveztem ezeket az éveket. Érdekelt, amit tanultunk, volt egy pár inspiráló tanárunk, például Weichinger Károly a Közép Tanszéken, Bardon Alfréd a Rajzi Tanszéken, Hajós Pubi a Matematika Tanszéken. Major Máté kicsit vonalas és unalmas volt, de ő is jól tanította az építészettörténetet. Számomra nem volt annyira szimpatikus Gerendás professzor, de a tárgyat, amit tanított, az épületszerkezettant nagyon fontosnak tartottam. Érdekelt, hogyan állnak meg az épületek és miért. Voltak speciális kurzusok is, amelyeken szó volt építésszervezésről, arról, hogy milyen darukkal dolgozik az ember, mit hogyan lehet beemelni, hogyan tároljuk az építési anyagokat stb.

Pénzünk nem nagyon volt, ha egy nadrágot kellett vennem, akkor egy hónapig nem fizettem be a menzára. Csak annyi pénzem volt, amennyit a Városépítési Tanszéktől kaptam. Nagyon sokat tanultam a városépítési alapelvekről a tanszéken. Összebarátkoztam a kutatókkal, Faragó adjunktus kivételével az adjunktusokkal is. Jankovich lángész volt, bár megbízni nem lehetett benne. Sokat tanultam tőle is. Perényi Imre professzort nagyon intelligensnek tartottam, és úgy láttam, hogy nagyon jól ismerte az embereket, annak ellenére, hogy visszatérő moszkovita volt. (…)

Mikor mostanában jártam az egyetemen, az volt az érzésem, hogy az egyetem zsúfolt, sötét, az 1940-es, 1950-es években máshogy láttam. Akkoriban a sportolókkal voltam egy társaságban. Az egyetem után kötelező katonai szolgálatunk volt, az építészeket utászként képezték ki, persze nem sok utászatot tanultunk, de Szarka szakaszvezető jól megdolgoztatott minket. Rám különösen pikkelt, mert a Honvédben vitorlásversenyeztem, és emiatt a főnökség minden hétvégére kikért, hogy képviseljem a Honvéd színeit a versenyen. A katonai kiképzőhelyről, Palinból péntek este eljöttem, majd Kaposvárott vonatra ültem és másnap reggel jelentkeztem Földváron, hogy a Honvéd színeiben versenyezhessek. Vasárnap este felültem egy éjjeli vonatra és reggel a parancsolvasáson már jelen voltam.

Szarka szakaszvezetőnek nem tetszett, hogy hétfőnként boldogan és energiával telve jelentem meg és vidáman csináltam a feladatokat. Feltett szándéka volt, hogy megtör, emiatt kétszer kellett az akadályokon átmennem. Mikor mindenki fáradt volt, nekem kellett egyedül énekelni, mikor úgy érezte, hogy túlságosan jó a kedvem, rám adta a golyószórót, plusz 15 kilónyi lőszert, hogy a puskámon kívül azt is vigyem. De nem tudtak megtörni. Aztán egyszer csak leszereltek, amit azzal indokoltak, hogy destruálom a többieket, viselkedésem túlságosan kiütközik a közösség magatartásából. Ez azért lehetett, mert nem hagytam magam, ha piszkáltak, márpedig utóbbi gyakran előfordult. Volt, hogy a 10 perces pihenő alatt el kellett futnom a gyakorlótér másik végére a tűző napon, megnézni, hogy ott vagyok-e, majd jelentenem kellett. Visszajöttem, és jelentettem, hogy ott voltam. Erre a szakaszvezető: nem azt kérdeztem, hogy ott volt-e, hanem hogy ott van-e, fusson vissza. Végül őrvezetőként szereltek le, nem lett belőlem hadnagy.

Az első munkák Magyarországon

A többi évfolyamtársam tovább maradt a táborban, nekem pedig döntenem kellett, hogy hol kezdek el dolgozni. Budapestre kerültem a Stadionépítő Vállalathoz építésvezetőnek. Míg a többiek Palinban tanulták, hogy hogyan kell lőni, addig én elfoglalhattam ezt az állást, ahova egyébként pártembereket tettek volna, ha itt lettek volna. Gulyás főépítésvezetővel dolgoztam együtt, a Népstadion edzőépületének építését vezettük közösen. Megtanultam, hogy tervek alapján hogyan is működik az építkezés. Egyben az előregyártás vezetője is voltam, ülésgerendákat gyártattunk – a pilonok közti üléselemeket gerendák formájában tették be –, ehhez leszállították a vasalásokat a helyszínre. Brigádjaim is voltak, kőművesek. Megbízhatatlanok voltak, volt, hogy többször számlázták ugyanazt a munkát, néha egyáltalán nem végezték el a feladatot. Pintér építésvezetőtől megtanultam, hogyan tudok velük szót érteni, hogyan tudom motiválni őket a munkára. A Műegyetemi Építésszervezési Tanszéken ilyesmiről szó sem volt. Az építésvezető segített nekem, én pedig cserébe megoldottam az ő estis, egyetemi statika feladatait. Mikor az egyik mérnök kollégám elment szabadságra, nekem kellett kitűzni helyette körben a rámpákat a figuránsok segítségével. A figuránsok tanítottak meg arra, hogy hova tegyem a teodolitot, és hogy mit hova írjak. Ezt sem tanították az egyetemen.

Az egyik fémgyűjtő napon pedig eltűnt az összes lehajlított vasalásom, mert lefizették az éjjeli őrt és valaki ellopta az összes vasat, majd jó áron eladta a gyűjtőtelepen. Elmentem a telepre, de ott azt mondták, hogy ők már fizettek a vasakért, eszük ágában sincs ingyen visszaadni, ezért ki kellett fizetnem a vasalás árát.

Egy év elteltével, 1953 őszén kaptam egy levelet, amiben arról tájékoztattak, hogy az Építésügyi Minisztériumból áthelyeztek az Oktatásügyibe; jelentkezzek a Városépítési Tanszéken, ott leszek tanársegéd. A tanszékvezető, Perényi Imre intézte el áthelyezésemet. Szerintem ő mindig akart maga mellett tudni valakit a másik oldalról is, olyat, aki nem volt munkás származású. Arra az esetre, ha a kommunista rendszer mégsem szuperálna. Nagyon okos volt, és mindig segített. Külföldi tanulmányi utakra is elmehettem, csak beadtam a kérvényemet és jóváhagyta. 1956-ig voltam a tanszék munkatársa, 1955-től megbíztak a szigorló hallgatók vezetésével.

1953-ban megnyertem egy, a MEZŐTERV által kiírt pályázatot; előregyártott falusi lakóház tervezése volt a feladat, amire 156-an adtak be pályamunkát. Legnagyobb meglepetésemre megkaptam az I. díjat. A fő szempont az volt, hogy a falusi lakóházat különböző ruhákba lehessen öltöztetni, aszerint, hogy az ország mely részén épül: például dunántúli íves tornáca legyen vagy alföldi egyenes, esetleg duplaoszlopos, színes legyen, az oromfala fából vagy téglából készüljön stb. Szem előtt kellett tartani, hogy a lakóház előregyártott legyen és elemeit egy fél tonnás kis teherautón lehessen szállítani a rossz falusi utakon. Dolgoztam korábban Csepelen, így jutott eszembe, hogy pernyebetont használok. Nem hamu vagy salak, hanem pernye az adalékanyag a cementhez, emiatt majdnem olyan erős, mint a salakbeton, de könnyebb és erősebb, mint a hamubeton. Jó szigetelési együtthatói is vannak. A panelekbe beterveztem az összes vezetéket, tehát ahogy a panelek csatlakoztak, úgy lehetett egyszerűen csatlakoztatni a villanyt és a vizet, meg a fűtést. Hagyományos alaprajzú és méretű házak voltak ezek, merőlegesen álltak az utcára, így beleillettek a fogas beépítésű falusi utcaképbe. Be lehetett hajtani mellettük a kapun, hátra lehetett menni a fészerhez. A pályázaton nyert összegből végre megépítettem, amire régóta vágytam: egy vitorlás csillaghajót.

Egy másik pályázaton, a gyöngyösoroszin második díjat kaptam. Ez egy, az VÁTERV által kiírt városrendezési pályázat volt, melynek a település központja volt a témája. Hamarosan az lett az érzésem, hogy nem nehéz pályázatot nyerni, és érdemes pályázni. A jövedelmem az egyetemen 1500 Ft volt fixen. Az egyik külsős korrektor, Kismarty Lechner Gyula felkért arra, hogy dolgozzak az ő műtermében, a BUVÁTI-ban mint „harmadnapos". Ez a harmadnapos állás tulajdonképpen félnapos volt, sokat dolgoztam, de a két állásnak köszönhetően havi 3000 Ft-ot kerestem. 

A forradalom

1956 októberében éppen 14 szigorló hallgató munkáját korrigáltam. Emellett a Sztálin híd pesti és budai hídfője rendezésének pályázatán is dolgoztam. Akkor történtek az események a Bem szobornál és a rádiónál. Úgy éreztem, hogy minden teljesen hiábavaló, nem tudunk orosz tankok ellen harcolni, reménytelen a helyzet, de a Szabad Európa Rádióban azt ígérték, hogy jönnek nyugatról segíteni. Közben dolgoztam a pályázaton, mert határidőnk volt. Csak annyi változott, hogy az utca felőli szobából átvittem a rajzaimat a kert felőli szobába, hogy ha lőnek, nehogy tönkremenjenek a terveim. Két másik tanársegéddel, Heckenast Péterrel és Laboda Zsigmonddal dolgoztunk együtt. Amikor még régebben a Sztálin híd pesti hídfőjére kiírt pályázatot elbírálták, rájöttek, hogy hibát követtek el, mert a Főváros nem mindkét (budai és pesti) hídfőre írta ki a pályázatot. Így aztán 1956-ban egy új pályázatot hirdettek meg, ahol a Sztálin híd mindkét hídfőjéhez kapcsolódó területek városrendezési megoldására kértek javaslatokat.

Azt nem tudom, hogy más pályázók milyen néven adták be pályázatukat, de a mi csoportunk: Heckenast/Laboda/Krivátsy (kor szerint sorolva) csapat javaslatomra az Árpád Híd címszót választotta. Ezzel azt a kockázatot vállaltuk, hogy a többnyire „vonalas" zsűri pályázatunkat meg sem nézi, hanem egyből kiselejtezi. Szerencsére ez nem történt meg. Mint később megtudtam, második díjat kaptunk. Mester Árpád és műterme (Brenner Jánossal) kapta az első díjat. Nem volt hiábavaló igyekezetünk; a 2. díjért kapott jutalmat édesanyámnak tanársegéd kollégáim kifizették. Az ötleteink számítottak a későbbi megvalósításnál is.

 A pályázati terv kidolgozása közben felhívott az egyik hallgatóm, hogy menjek be az egyetemre, mert nálam van a kulcs. (Minden tanársegédnek volt kulcsa a honvédelmi szertárhoz.) A hallgatók le akartak szigorlatozni, és féltek attól, hogy esetleg odalő egy orosz tank és tönkremennek a rajzaik. Nem jártak már a villamosok, a vezetékek a földön voltak, az utcák tele törött üveggel. Bebicikliztem az egyetemre, útközben megálltam a Kálvinon Heckenast Péternél, hogy nem jön-e velem. De neki családja, két kisgyermeke volt már akkor, úgyhogy maradt. Továbbtekertem, odaadtam a kulcsot a fiúknak, akik lehordták a lőszereket és fegyvereket a raktárból. Egy kis teherautóra pakoltunk. Azt mondták, ha már ennyi muníciónk van, csináljunk vele valamit.

Amikor kiderült, hogy nem lesz külső segítség, visszamentem az egyetemre, de már ott voltak az oroszok és valaki ellopta a biciklimet. Volt bátorságom bemenni az orosz parancsnokhoz és tájékoztatni arról, hogy ellopták a kerékpáromat. Mutattam a fényképes, piros tanársegédi igazolványomat. Tudtam annyira oroszul, hogy el tudjam mondani, mi a problémám. Tíz perc múlva megjelent egy orosz katona és hozta Szabó József biciklijét, amit az oroszok rekviráltak. Nem tudtam, hogy ki Szabó József, de akkoriban minden biciklin rajta volt egy 5 x 10 cm-es névtábla az első tengelyen. Hazatekertem az egyetemről, nagyon le voltam törve, nem értünk el semmit, az oroszok nyertek. Én már itt nem maradhattam, osztályidegen voltam, akit a szocialista rendszer kebelére fogadott, és aki ezzel visszaélt.

Nem azért mentem el, mert itt nem tudtam létezni, hanem mert nem akartam, hogy felelősségre vonjanak, amiért a nagy Szovjetunió ellen fegyvert emeltem, és nagyon is emeltem, emeltünk. Még egy tankunk is volt. Egy éjjel őrséget álltam az épület kapuja előtt, mikor nagy csörömpöléssel befordult a térre egy T-34-es harckocsi. Hozzá akartam vágni a kezemben szorongatott Molotov-koktélt, de mielőtt elhajítottam volna, felpattant a tank teteje és kiugrott belőle egy bőrsisakos ember és azt kérdezte: „Hol van a wc? Hoztam nektek egy tankot." Lőni is megtanított, mielőtt elment. Mindezek nem lettek volna jó hatással magyarországi jövőmre nézve.

Menekülés Bécsen át az Amerikai Egyesült Államokba

Svájcba szerettem volna menni, mert ott lakik a családom egy része, erdélyi Kováts-ok, akik a románok elől menekültek még 1918-ban. Hívtak, hogy menjek hozzájuk, de ott nem kaptam volna olyan állást, ami elfogadható lett volna számomra. Úgy álltak hozzám a munkaadók, mintha nem lett volna diplomám, mintha csak rajzoló lennék. Beadtam Bécsben a kérvényemet – a nagybácsikám javasolta, hogy próbáljam meg Amerikát, ha nem tetszik, össze tudok kint gyűjteni annyi pénzt, hogy vissza tudjak jönni és Bécsben még mindig lehetek építész. Bécsben egyébként dolgoztam egy ideig statikusként. Nagybátyám a menekülést követő három napon belül szerzett nekem és a barátaimnak állást. Kérdezte, hogy mi szeretnék lenni, építész vagy statikus? Mi a különbség? – kérdeztem. 1000 schilling. Egy statikus kapott 3000-et, egy építész 2000-et. Mivel ott álltam egy tréningruhában minden vagyonommal: a logarlécemmel és a grafoszommal, úgy döntöttem, hogy a statikát választom.

Hamarosan elfogadták a vízumkérvényemet, és kivittek Amerikába. Nem tudtam angolul; csak németül, olaszul és oroszul beszéltem. New Yorkban hétfőn, szerdán és szombaton jártam az egyik angol tanfolyamra, kedden, csütörtökön és szombaton a másikra. Esténként tanultam angolul, közben állást kerestem. 1957. január 2-án kezdtem el dolgozni.

Az álláskeresésben segítségemre volt az egyik vitorlás kollégám, aki elvitt egy flottagyűlésre, ahová meghívta a csillaghajó kormányosokat, hátha van köztük építész, aki tudna tanácsokat adni. Volt is egy, aki segített abban, hogy hogyan tudnék úgy bemutatkozni az állásinterjún, hogy felvegyenek. Szerencsém volt, mert a New York-i könyvtárban megtalálhatók voltak a Magyar Építőművészet számai. A Fiastyúk utcai lakótelep terve [Magyar Építőművészet 3 (1954) 4–6. 125.; 4 (1955) 1–2. 45–47.; 5 (1956) 4. 112–115.] és a pályázataim szerepeltek a folyóiratban. Farkas Ipollyal készítettünk egy tervet Homorúdra, a Mohácsi-sziget elárasztása után, ez tetszett meg a leendő főnökömnek [A délmagyarországi árvízsújtotta területek újjáépítéséről. Magyar Építőművészet 5 (1956) 9. 263–276]. A Mohácsi-szigetet 1956 kora tavaszán jeges ár öntötte el, főleg mert a Duna alsó szakasza be volt fagyva és nem engedett szabad folyást a rázúduló, jégtáblákkal teli folyónak. Az ár elvonulása után nyilvánvaló lett, hogy ez a jövőben is megtörténhet, ezért az árvízkárosult mohácsi településeket egy magasabb szintre szabad csak újraépíteni.

Emlékezetem szerint a Magyar Építőművészek Szövetsége egy önkéntes csoportot toborzott, hogy az a legtöbbet szenvedett Homorúd települést magasabb szintre tervezze át. Az önkéntes csoport főleg építészekből állt; vezetésére Farkas Ipolyt kérték fel. Engem a Műegyetem Városrendezési Tanszéke delegált a részvételre, így amikor a víz elvonult és a Mohácsi-szigeten már lehetett közlekedni (talán márciusban), mi „kiszálltunk" a helyszínre és munkába fogtunk. Egyesek azon munkálkodtak, hogy a lakosság igényeinek legjobban megfelelő (a jövőben bővíthető) egyedülálló házacskákat tervezzenek, amiket gyorsan és gazdaságosan fel lehet építeni. Nekem az volt a feladatom, hogy egy helyi „kultúrmérnökkel" együttműködve meghatározzam azokat a területeket, amelyek a jövőben minden valószínűség szerint „árvízmentesnek" ígérkeznek. Arra emlékszem, hogy az új utcavezetés tervezésénél még egy meglévő víztorony is fontos szerepet játszott. 

26 évesen már négy tervemet közölte egy elismert szakmai folyóirat. Persze rajzokat is készítettem, tusrajzot, tollrajzot, 6B-s rajzot, akvarellt, hogy bizonyítsam, tudok ábrázolni dolgokat. Így vettek fel egy 100 fős irodába, ahol akkor már hét magyar dolgozott, köztük Botond István, volt évfolyamtársam.

Számomra nem okozott gondot az átállás az amerikai életre. Hogy méterrendszerben vagy másban dolgozik-e az ember, az egy hét nehézséget okoz, aztán hozzá lehet szokni. Különböző szorzószámokat kell csak megjegyezni és utána már automatikusan megy a számolás. Ami mégis nehézséget jelentett, az az volt, hogy nem ismerték el a magyar diplomát. Naivan jelentkeztem a Columbia Egyetemen, hogy szeretnék építészetet tanítani, mert nagyon szerettem oktatni Magyarországon is. Kinevettek, hiszen érvényes diplomám sem volt. Pedig az amerikai diploma szerintem jóval kevesebbet tud, mint a műegyetemi. Bécsben például statikusként dolgozhattam; melyik amerikai építészdiplomával tud valaki vasbetont számolni? Egy évig foglalkoztunk új városok tervezésével is a Perényi-tanszéken. Egy amerikai egyetemen, aki nem várostervezőnek tanul, az nem is hall ilyesmiről. Végül beiratkoztam esti képzésre a Columbia Egyetemre. A mesterdiplomához 64 egység kellett, szerencsére az ún. advanced standing pozícióba kerültem, azt már nem kellett újból bizonyítanom, hogy tudok rajzolni, számolni. Ezért csak kb. 40 egységet kellett felvennem. (…) Közben elvégeztem azt a tanfolyamot, ami az építész vizsgára készített elő, és tanítottam egy olyan egyetemen, ahol engedték. A New York University-n voltam meghívott előadó. Be kellett adnom a tantervet, átnézték és elfogadták. Munkás időszak volt ez is.

Hogy hogyan változott az évek során a szakmai érdeklődésem? A tanítás mindig érdekelt. A Kismarty Lechner-műteremben szanálási terveket készítettünk, Budapest újjáépítésével kapcsolatos terveket. A Fiastyúk utcai lakótelep jó példája ennek. Több mint ezer lakóegységet terveztünk ide, Boros Zoltán és Biczó Katalin tervezték meg az egyes épületeket, én pedig a telepítési tervet a típustervek felhasználásával. Tudtam, hogy melyik lakásban hány szoba van, milyen az alapterület, hogyan csatlakoznak egymáshoz, milyen az épületek szélessége, 11 m 40 cm vagy 10 m 70 cm, hogyan illeszkednek egymáshoz, Z alakú az alaprajz, L alakú vagy egyenes, függőfolyosós vagy egy lépcsőházas az épület. Ezekkel lehetett variálni, ez volt az olcsó. Olyan volt, mintha az ember legóból tervezett volna. Emellett olyan szabályok is voltak, hogy a daru milyen messziről nyúlhat be ahhoz, hogy gazdaságos legyen, hova ne kelljen a darunak vágányt építeni.

Várostervezési feladatok Amerikában

Mikor kikerültem Amerikába, az érdekelt, hogy hogyan lehet újjáalakítani olyan belső városrészeket, amelyek Victor Gruen találmányának, a shopping centernek köszönhetően lerobbantak. A bevásárlóközpont elvonta a pénzt a belvárosi üzletektől, erre senki sem gondolt akkoriban, mikor lelkesen építették a külvárosi forgalmi csomópontoknál a bevásárlóközpontokat. Ha ott elkölt valaki 100 dollárt, akkor a belvárosi utcában már nem fog költeni. Így aztán a belvárosok rossz állapotba kerültek. Eleinte I. M. Pei kínai építésznek dolgoztam, aki William Zeckendorf építésze volt. Zeckendorf számos belváros szanálási tervét készíttette el, úgy éreztem magam, mintha a háború utáni Magyarországot építeném újjá Amerikában. Hamarosan annak lettem a specialistája, hogy hogyan lehet gazdaságilag kifizetődően belvárosokat újjáépíteni.

A Columbia Egyetemen megtanultam azt, hogy mit ér az ingatlan, mikor és hogyan érdemes befektetni a felújításba. Urban Land Economics az angol elnevezése ennek a területnek, leginkább az foglalkoztatott engem, hogy hogyan lehet az elméletet a gyakorlatba átültetni. Mert azért fektet be valaki pénzt újjáépítésekbe, hogy utána többet keressen rajta. Alkalmam volt a Pei-irodában ilyesmivel is foglalkozni. A végén azért kellett eljönnöm onnan, mert megtanultam Pei fejével gondolkozni, és lassan elfelejtettem, hogy én mit gondolok. Persze nehéz volt otthagyni az irodát.

Önálló praxis, oktatás

1961-ben jöttem el Pei-től, elvégeztem az egyetemet és megnősültem. Letettem az építész vizsgát is. Nyitottam egy konzultációs irodát. Első munkám Akaba városközpontjának tervezése volt Jordániába, King Hussein megbízásából. A Columbia Egyetemre is visszakerültem, de immár oktatóként.

A Harvard Egyetemen tartottam egy előadást egy tervezési konferencián, amelyen a Columbia Egyetem dékánja is részt vett. Felajánlottam neki, hogy megmutatom, mi Boston belvárosának újjáépítésénél a koncepció, ugyanis ott is dolgoztam a városrendezési terveken. Körbevittem autóval, közben megkérdezte, hogy miért nem tanítok a Columbia Egyetemen. Mondtam, hogy mert még nem kért meg erre senki, korábban pedig még nem engedtek oktatni. Végül elintézte, hogy taníthassak, meghívott óraadónak, ún. Advanced Urban Design-t tanítottam, ami annyit jelentett, hogy haladó színvonalú városépítés és rendezés. Jórészt a városépítés financiális részéről beszéltem, nem a városi terek arányáról, mint Budapesten Pogány Frigyes. 1965-ben a Columbiától egyszer kölcsönkértek, hogy vezessek egy regionális tervezési munkát Hawaiiban. Családommal odaköltöztem hát „egy évre", amiből kettő lett. A New York-i munkaszellememnek köszönhetően hirtelen minden munkát a cégünk kapott. A konkurencia elvesztette az embereit, és lassanként nálam kezdtek dolgozni.

Az ottani munkám kapcsán figyelt fel munkásságomra a Disney. A Disney egyik igazgatósági tagja egyben a közgazdasági tanácsadóm volt Hawaiiban. Ő javasolta a Disneynek, hogy vegyenek fel engem, mint várostervezőt. Nem akartam nekik tervezni, de meggyőztek, hogy egy városrendezési tervről lenne szó, 27 ezer holdon alakítják ki Disney World-öt Floridában. Alkalmazott semmiképp sem szerettem volna lenni, így két kollégámmal társultunk és 1967-ben megalapítottuk cégünket Hart, Krivatsy, Stubee Architects and Planning Consultants néven. Ezzel kezdetét vette konzultánsi praxisunk, ami a Disneyvel indult és hét új város tervezéséhez vezetett. Hatvan évig dolgoztunk együtt. Nagyon érdekes élete van egy várostervezőnek, mert nem mindig ugyanonnan kapja a megbízást. A Disney 27 ezer holdjából 3500 holdra egy lakótelepet terveztünk mindenféle szolgáltatással. Az volt a Disney-organizáció híre tervezői körökben, hogy nehéz velük együtt dolgozni, mert ők mindent jobban tudnak. Ez így is volt.

Egy másik munkánk alkalmával a világ akkori leggazdagabb emberei közül az egyik, Howard Phillips megbízott minket, hogy tervezzünk neki egy új várost, van 18 négyzetmérföld területe, narancsültetvényekkel és tavakkal teletűzdelve. (…) Egy életre szóló megbízás egy új város tervezése, mert ennyi hektárt beépíteni senkinek sincs kitartása, pénze. Amit pályám során hamar megtanultam, hogy a tervek sosem úgy épülnek meg, ahogy először megtervezi az ember. Közben tájékozódik, megtudja, hogy mik a követelmények, milyen a piac, mik a nehézségek. Állandóan mozgó, változó dolog a tervezési folyamat. Egy családi ház esetében is, ahol például elég annyi, hogy a megbízó meglátogatja – mondjuk – a nagymamát, és ott megtetszik neki a kandalló.

A Phillips-terven évekig dolgoztunk. Közben terveztünk a Florida gáztársaságnak is egy új várost 4500 holdon, amely esetében fő szempont volt, hogy a városon belül egyensúlyban legyen az energiafejlesztés és az energiahasználat. Dél-Kaliforniában City of Irvine volt a munkánk, ennek első fázisa volt Woodbridge, de a város még most is épül. Maláj-honban közigazgatási központot terveztünk, ami egy nagy üdülőhely kiszolgáló városa lett.

Akaba is közös munkánk volt; Arizonában, Scottsdale-től északra terveztünk egy ún. Napvárost (Sun City), ami Carefree közelében épült. Ez nem tévesztendő össze az Arizonában, Phoenixtől nyugatra, Del Webb által épített Sun City nevű nyugdíjas-településsel, azt nem mi terveztük. Az általunk tervezett sivatagi természetvédelmi lakótelep egyik részét Carefree East-nek, másikat Boulders-nek hívják. Ezek a települések az energiagazdaságossági és természetvédelmi normák megtestesítői. Mindkét lakótelepünk Scottsdale-től kb. 50 mérföldnyire északra, Carefree közelében van. Míg a drágábban üzemeltetett Boulders-t reklámozzák, Carefree East-ről csak a Maricopa megyei városrendezési hivatalban található információ.

Az Architectural Record, Progressive Architecture vagy más amerikai folyóiratok nem közöltek le róluk cikkeket, mert mi nem terveztünk semmiféle szenzációs építészeti megoldást. Ha a cégünk által tervezett épületeket szeretnék látni – és van sivatagi is – akkor ajánlom, keressék meg a web honlapunkat Hart Howerton név alatt [https://www.harthowerton.com/]. Cégünk 1967-ben alakult és azóta „stílusunk" nem sokat változott, mert olyan épületeket tervezünk, amelyek úgy illenek bele környezetükbe, „mintha mindig is ott lettek volna."

A Boulders konferencia-központ 1971–72 körül épült, ahol vastag (döngölt, üvegszállal erősített agyag) falak, kis és mély nyílások, egyszerű tömegjáték és a fény és árnyék markáns kontrasztja adja meg az „építészeti" nyelvezet lényegét.

Később szerettek volna megbízni egy újabb település tervezésével. Gyönyörű sivatagi környezetben (Foothill Desert) épült volna a város; emiatt nagyon sok mindent tönkretettek volna az utak építésénél és a csatornázáskor. Ötletemnek köszönhetően azonban megmenekült a különlegesen szép természeti környezet.

Pályám során mindig azok a problémák érdekeltek, amelyek számomra újszerűk voltak, nem akartam mindig ugyanarra a kaptafára készíteni a terveket. (…) Ha én tervezek valamit, arról nem lehet tudni, hogy én terveztem, mert az a fontos, hogy szervesen beleilljék a környezetébe, legyen az városi vagy természetes környezet. Ez a hozzáállásom; nem a saját névjegyemet szurkálom bele a helyszínekbe, hanem arra törekszem, hogy olyat tervezzek, amit nem csak a kliens, de a környezet is megkíván.

Mikor másodszor megnősültem, akkor már nem akartam annyit utazni. Mikor az ember egy nagy cégért felelős, akkor állandóan mindenki a főnökkel akar beszélni, és emiatt nem tudtam annyit otthon lenni. Más vonalon kezdtem el dolgozni, ami szintén nagyon érdekelt, mert az ingatlannal kapcsolatos tudásom, a közgazdasági és városrendezési ismereteim mind érvényesülhettek, Asset Management Consultant lettem. Hogyan kezeljünk ingatlanértéket úgy, hogy az profitábilis és társadalmilag hasznos legyen?

Az Osskó Judit által felvett TV-riportban is hangsúlyoztam, hogy engem úgy neveltek, hogy amit csinálok, az a társadalomnak valamilyen formában hasznára legyen. A privát klienseimet általában rá tudtam beszélni arra, hogy olyat (is) építsenek, ami a közjót szolgálja és a városi, közösségi klienseimet rá tudtam beszélni arra, hogy a projektjük ne csak működjék, hanem valami pluszt is hozzon, valami újat adjon a közösségnek.

Ennyit egy távolba szakadt magyar építész tapasztalatairól.

Karácsony Rita

Szerk.: Winkler Márk