A Közép- és Kelet-Európai háború utáni építészetről

Szakmatörténeti konferenciát rendeztek a Kortárs Építészeti Központban (KÉK) október 31-én. A délelőtti szekció a Praxis szakmatörténeti konferencia előadói a hazai építészet azon áramlatairól adtak képet, amelyek a tervezőintézetektől részben vagy teljesen függetlenül jöttek létre. 

A háború utáni építészet Közép- és Kelet-Európában

A szimpózium a háború utáni közép- és kelet-európai építészet mozgalmainak, csoportosulásainak munkájába nyújtott betekintést. A délutáni szekció – amely angol nyelven zajlott – a Transzmodern (Translations of Modernism) platform projektindító konferenciájaként a visegrádi országok háború utáni építészetének ismertetése mellett olyan kezdeményezések munkájába kínált bepillantást, amelyek saját modern karakterük regionális interpretációját tűzték ki célul.

Mozgalmas, együttgondolkodásra késztető előadások követték egymást október utolsó napján a KÉK-ben. A második világháború háború utáni építészetre fókuszáló konferencia szervezői Csóka Attila Róbert építész, Smiló Dávid, és Molnár Szabolcs volt. Csóka Attila Róbert, a szimpózium egyik szervezője köszöntötte a közönséget, ismertetve a konferenciasorozat történetét és célkitűzéseit. A rendezvény, mint mondta, párbeszédet kíván létrehozni a szakma képviselői között, valamint a laikus közönséghez is szeretné közelebb vinni, érthetőbbé tenni számukra az építészet különböző áramlatait, azok előzményeit és hatásait. Fontos kiemelni, hogy a konferencia az építészet történetére az építész szakma történeti alakulásán keresztül, epizódszerűen világított rá, szélesebb betekintést engedve ezzel az építészet alakulásának értelmezésébe.

Az eseménysorozat része az Iparművészeti Múzeum Lifting The Curtain: Közép-európai építészeti hálózatok című kiállítása is, amely határokon és diszciplínákon átívelő kapcsolatokat elemez, a megszokottól eltérő perspektívából mutatva be a nyugati szakmai diskurzustól hosszú ideig elzárt közép-európai modernizmust. A tárlat időben a Monarchia végétől napjainkig ível, középpontba helyezve a háború utáni építészeti irányzatokat, magába foglalva többek között azokat a szereplőket, intézményeket, és eseményeket, amelyek a régió országai között kölcsönhatásokat hoztak létre. A 14. Velencei Nemzetközi Építészeti Biennálé partner eseményeként megvalósult kiállítás Velence, Bécs, Belgrád és Zágráb után Budapesten látható december 6-ig.

A konferencia délelőtti szekciójában hat előadás kapott helyet, melyek elsősorban a Kádár-korszak idején zajló hazai építészeti vitákat, az ez idő alatt élő építészeti irányzatokat, valamint a korszak politikai nyomására adott szakmai reakciókat tárgyalták.

Az első blokkot Haba Péter művészettörténész nyitotta, aki Zalotay Elemér szalagház-koncepciója kapcsán egy technológiai szempontból is újító építészeti elképzelés fogadtatásának bonyolult szövetét mutatta be. Az előadás magába foglalta a korszak építészettörténeti összefüggéseinek feltárását, valamint a politikai szereplők, a szakma, a média és a laikusok állásfoglalását, és ezek folyamatos ingadozását. Továbbá rámutatott arra, hogy ezen nézetek miként távolodtak el az építészszakmai kérdésektől, és egyéb érdekek mentén hogyan formáltak fantazmagóriává egy innovatív szellemű tervet. A szalagház Zalotay elképzelése szerint egy több kilométer hosszú, 30-50 emelet magas, húszezer lakást magába foglaló komplexum lett volna, mely a Duna mentén futva, erdősáv által körülvéve épült volna fel.

A szalagház körül kialakult diskurzus nemcsak a korszak lakásépítési problémáit hozta felszínre, de az építésügyi szféra alkalmasságát is megkérdőjelezte. A szalagház-vita eszenciája többek között abban is fellelhető, hogy a Kádár-korszakban ehhez hasonló, friss szellemű, nyitott vitára nagyon ritkán került sor. Zalotay tervei és elképzelései azt a kérdést is felvetették, hogy vajon elérhetőek-e építészeti eszközökkel társadalmi változások.

Hasonló kérdés Sulyok Miklós művészettörténész előadásában is előkerült, melynek témáját a Miskolci Építész Műhely (MÉM) megalakulása, valamint a műhely által tervezett Kollektív Ház eszmeisége adta. A lakhatást is biztosító közösségi alkotótér létrejötte vetette fel azt a kérdést, hogy az építészet teremthet-e közösséget. Ez esetben azonban egy fordított folyamatról volt szó: egy már meglévő közösség – mely tagjai Miskolcon kaptak lehetőséget a közös munkára – hozott létre építészeti alkotást, közösségi teret. Az épület abban az időben épült, amikor Miskolc „panel-metropolisszá" vált. Ebben a közegben azonban a MÉM fiatal építészei egy emberibb léptékű világról álmodtak, melyhez megalkották a Kollektív Házat, ami teret biztosított számukra egy szellemi- és lakóközösség létrehozására. A Kollektív Ház a kísérleti építészet egyik csúcspontja volt. A MÉM mindezt az egykori Építésügyi Minisztérium által alapított Északterv Északmagyarországi Tervező Vállalat berkein belül hozta létre.

Hasonló keretek között, a Baranya Megyei Tanács alatt működött a Pécs csoport is, melynek létrejöttét és munkáját az egykori csoport tagja, Jankovics Tibor építész személyes élményei alapján mutatta be a konferencián. Az előadás a paksi tulipános házakként elhíresült épületek hátterét domborította ki. A Paksi Atomerőmű lakótelepekének tervezési lehetőségét eredetileg egy másik építésziroda nyerte el, mivel azonban munkájuk felháborodást keltett, a Pécs csoport tagjait kérték fel a lakótelep terveinek átdolgozására a meglévő sablonok alapján. Az akció annak ellenére nagy vitát váltott ki, hogy a csoportnak sikerült egy új lakásstruktúrát kidolgoznia. Ennek következtében létjogosultságuk is megkérdőjeleződött, és a csoport felbomlásához vezetett.

A szakmatörténeti konferencia előadásai között Ekler Dezső építész szintén egy építészeti csoportosulásnak, a hajdani Tölgyfa Galéria Építész Kerekasztalának történetét ismertette, a csoport egykori vezetőjeként. A Kerekasztal résztvevői a kortárs építészeti eseményeket vitatták meg összejöveteleiken, emellett pedig kétheti rendszerességgel kiállításokon mutatták be a legfrissebb építészeti munkákat. Így a Tölgyfa Galéria jelentős találkozási hely volt az építész értelmiség számára a rendszerváltást megelőző években. A Kerekasztal utolsó eseményére 1990 nyarán került sor, mikor a Kerekasztal résztvevői között olyan heves szakmai valamint személyes vita alakult ki, hogy Ekler Dezső nem kívánta többször összehívni a társaságot.

A 21. századnak nem jellemzője az állandóság. Nem így volt azonban a szocializmusban, mikor a politikai berendezkedés örökkévalónak tűnt. Ennek az örökkévalóságnak az érzete, a rendszer időhöz való viszonya erősen befolyásolta a kor kulturális stratégiáját. Nem volt fontos a hatás, a példányszám vagy a nézettségi index. Míg ma alternatív kultúrát létrehozni anyagi kérdés, addig az államszocializmusban politikai kérdés volt. Mindez jelentősen meghatározta a korszellemet. Ez volt az a kulturális kontextus, melyben Szalai Tibor építész, képzőművész alkotott – világított rá Szalai művészetének hátterére György Péter esztéta. Beszédében a szocializmus kulturális közegének kontextusát bontotta ki, a hazai építészettörténet és a korszellem kapcsolódási pontjaira mutatva rá. György Péter végül Szalai Tibor munkásságába nyújtott betekintést, mindvégig ragaszkodván a korszak kulturális viszonyai felől történő megközelítéshez.

A Praxis szakmatörténeti konferencia záró előadása szintén politikai szempontból foglalkozott a háborút követő építészet kérdésével. Rajk László építész politika és építészet viszonyát vizsgálta, arra kérdezvén rá, hogy létezik-e „politikai építészet". Mindezt az isztambuli Hagia Sophia történetével tette szemléletessé. A Hagia Szophia a kereszténység szimbólumából a mecsetépítészet szimbólumává vált, a keresztény alapforma muszlim alapformává vált. Ma pedig múzeumként látogatható az épületkomplexum. Az épület gyakori lebontásának és újjáépítésének, majd funkcióváltásának és deszakralizálásának története nyújtott párhuzamot az építészet politikai behatásainak szemléletessé tételére. Hogy csak egy példát említsünk: a Budai Vár épületeinek múzeummá alakítása a köztársaság létrejöttének szimbólumaként értelmezhető. Rajk László előadását az építészeti etika határainak kérdésével, valamint az építészszakma bizalmon alapuló munkája jelentőségének kihangsúlyozásával zárta.

A Praxis szakmatörténeti konferencia széles betekintést nyújtott a világháborúkat követő hazai építészet történetébe, kiemelve azoknak a csoportosulásoknak helyzetét és munkáját, melyek a tervezőintézetek által nyújtott keretektől részben vagy egészen függetlenül működtek. A konferencia előadásai aktív eszmecseréket generáltak, közös gondolkodásra késztetve a közönséget. A szimpózium szervezőinek elmondása szerint a konferenciák sora folytatódik, így a jövőben mind a hazai mind a nemzetközi szintéren zajlott építészeti szakmagyakorlás folyamatának kihívásairól és alakulásáról lesz módja tájékozódni a közönségnek, hasonló keretek között.

Molnár Zsuzsanna

Az előadásról készült videók az alábbi linken tekinthetőek meg.