A műemlékvédelem történelme dióhéjban: a visegrádi Salamon-torony

Közel nyolcszáz éve áll a visegrádi alsóvár tornya, aminek Duna felé néző oldalát súlyosan megrongálta az 1544-es török ágyúzás, amit a várostromok korában már nem is javítottak ki. A 20. század közepén látható állapotát Schulek Frigyes, majd Lux Kálmán tervei alapján nyerte el. Forrás: Fortepan / Szekrényesy Réka

A nyugati oldalán változatlanul csonkán maradt torony rekonstrukciója  a 19. században a harmadik szintig, kőből készült el. Később a legfelső szintjén kapott vasbeton lefedést, majd az alatta lévő faszerkezetek 1950-es pusztító tűzvésze után egy átfogó felújítás kezdődött, létrehozva a torony mai képét.  

Az 1960-as, 70-es évek műemléki rekonstrukcióinak legfőbb iránymutatója az 1964-es Velencei Műemlékvédelmi Charta volt, aminek lényege, ugyan közel sem teljes egyetértésben, de már a megelőző években megfogalmazódott szakmai körökben: a régi és az új egyértelmű elkülönítése, az akkori kortárs építészet eszközeivel.  

A 31 méter magas torony Dunára néző oldalán nem csak a középkorból megmaradt falrészek, de az elmúlt százötven év rekonstrukcióinak eltérő megközelítése és anyaghasználata is látványosan elkülönül.

Az alsóvár mai képét az 1959 és 64 közötti felújítás határozza meg. A beruházás vezető tervezője, a későbbi Ybl-díjas, de a tervezés kezdetén mindössze 27 éves Sedlmayr János volt, aki bátran használta az akkoriban új későmodern és brutalista építészet eszköztárát.  

A torony belső terének alaprajza négyszög, amit az északi és a déli oldalon egy-egy háromszög alakú toldat egészít ki a kívülről látható, elnyújtott hatszöggé. Az ostromnak leginkább kitett északi oldal nyolc méterre kiálló éle belül teljesen tömör, míg a déli ék belsejében két csigalépcső vezet fölfelé.  

A torony földszintjére belépve a középkori falrészek mellett az 1960-as évek enteriőrje fogadja a látogatókat. A terem legnagyobb látványossága az egykori királyi palota díszkútjának rekonstrukciója – ennek helyén épült Mátyás korában az ezer forintos bankjegyről is ismerős Herkules-kút.  

A rekonstruált kandalló működőképes, több mint húsz méter hosszú kéménye a nyolc méter vastag keleti fal belsejébe rejtve vezet a tetőig.  

A déli, 1874-re helyreállított, több méter vastag falak alatt indul a tetőig vezető csigalépcső. Bejáratánál tábla állít emléket a rekonstrukciót tervező Schulek Frigyes úttörő műemlékvédelmi munkásságának.  

A 150 éves lépcsőn át az első emeleti kiállítótér mellett egy másik, kisebb átmérőjű csigalépcsőbe is átjárás nyílik. Nem csak az építészet, de a Dunakanyar panorámája okán is érdemes megmászni a tetőre vezető több mint 150 lépcsőfokot.  

A lépcső a harmadik szinttől jócskán kiszélesedve, immár a Sedlmayr tervezte vasbeton szerkezetben folytatódik, és a következő emeleten, már a tetőről beszűrődő napfényben érkezik meg a dupla belmagasságú, legfelső szintre.

A szerkezet minden ponton határozottan elkülönül a középkori falaktól.  

A legfelső szinten két eredeti, oszlop-bélletes ikerablak is fennmaradt, míg a többi ilyen kőablak 19. századi. A belső ablak kiosztása a hatvanas évek építészetének jellegzetes megoldása.  

A felső szint reprezentatív terében szintén helytörténeti kiállítás látható. A földszinttől idáig figyelmesen eljutni még a kiállítások felét átnézve is bő egy órás program a nyáron is hűvös kőfalak között. 

Az eredetileg fából épült födémet I. Károly idején, a 14. században kőboltozatokra cserélték, hogy a tetőre nehéz kőhajító gépeket telepíthessenek. Az 1960-as években készült acélrács ennek formáját követi. A fölötte lévő vasbeton födém beázását a szigetelés utólagos javítása is csak mérsékelni tudta.

A csigalépcső utolsó szakasza a tetőn elhelyezett modern pavilonban ér véget, ahonnan még egy kisebb képcső vezet a tetőre.  

A torony első vasbeton lefedése nem a hatvanas években, hanem a Lux Kálmán által tervezett 1917-es rekonstrukció során készült el, a korban rendkívül modern, de a szakembereket akkor is megosztó megoldásként; a munka folytatása azonban a világháború miatt elmaradt.

A Lux-féle vasbeton födém az 1950-es tűz hőterhelésétől menthetetlen állapotba került, így a mai összkép már teljes mértékben Sedlmayr János műve. A vasbeton fal vízszintes sávjai, azok kiosztása az egykori kváderkövezést követi.

Bő hatvan évvel az utolsó átfogó felújítás után a torony sorsa ismét kérdéses. A málló vasbeton, a beázások és a fél évszázadon túli elektromos hálózat miatt is rendszeresen felmerül a torony bezárásának veszélye. Eközben helyreállítási tervek hosszú sora készült el, a mai állapot konzerválásától egészen a nagyarányú bontással járó rekonstrukciókig.