Az élmény belül van – Családi ház Csillaghegyen

Kifelé semleges, zárt és tartózkodó, belül barátságos, nyílt és befogadó Tatár-Gönczi Orsolya saját családjának tervezett háza a Csillaghegyen. Balázs Mihály fogalmazta meg élményeit, gondolatait az őt inspiráló alkotásról.

A közelmúltban rátaláltam Moravánszky Ákos egy réges-régi cikkére[1], melyben az építészeti kritikáról, pontosabban annak magyarországi hiányáról ír. Felszabadító érzés volt olvasni ezt a kitűnő elemzést! Megfosztott attól a kényszeres képzettől, hogy szuverén alkotóként – amennyiben ez a fogalom egy építész esetében egyáltalán érvényes – a kritika műfaját gyakorolni akarjam, lévén úgysem értek hozzá. A cikk megjelenése óta sokat változott az építészetről folyó párbeszéd, a digitális világ beköszöntével bővült az eszköztár, kitágult a látómező, de a Moravánszky által említett kritika-pótló műfajokkal, amiket ő csak "opponensi véleménynek", "épületanalízisnek", vagy "épületismertetésnek" nevez, még mindig gyakran találkozunk. Számomra egyik út sem vonzó, viszont látok szépséget abban, ha valaki egyszerűen csak megfogalmazza élményeit, gondolatait egy őt inspiráló alkotásról. Most egy ilyen élmény-alapú írás következik.

Mára szomorú tapasztalatunk, hogy a már említett digitális világ tompítja, sorvasztja az ember érzékszerveit. Gyakran megesik, hogy akár közelünkben zajló történésekről is csak közvetett információink vannak, a házakról képeket nézegetünk, zenét lemezről vagy közösségi megosztó felületekről hallgatunk. Nem a valódi eseményeknek, hanem a "virtuális valóságnak" mint közvetítő közegnek vagyunk résztvevői, hiányoznak életünkből a tapasztalaton alapuló megértések és megérzések. Élmény-deficitben élünk. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok forogtak a fejemben, amikor megérkeztem Orsi házához. Szándékosan kis kerülőutat választottam Rómaifürdő és a természeti szépségében még mindig lenyűgöző Mocsárosdűlő érintésével, hogy felfrissítsem a helyről bennem élő korábbi emlékképeket és új megfigyelésekkel gazdagítsam azokat.

A Csillaghegy déli pereme csendes, nyugodt vidék. Bár közel van, mégsem jut el idáig a forgalmas Szentendrei út zaja. Számtalanszor áthajtottam ezen az úton a Dunakanyar felé, de megállni valamiért csak az építészeti értékekben gazdag Római-parton szoktam. A másik oldal, a hegyek lábánál húzódó mély terület hosszú időn át beépítetlen maradt. A kortárs építészeti térkép nem jelöl errefelé látnivalót, pedig a közelben lévő Víznyelő utcai sorház[2] sokszor hivatkozott alkotás építész diskurzusokban. A környék jellemzően családi házakkal beépített, heterogén arculatú. Egymást váltva sorakoznak itt szabadonálló, ikres beépítésű és zártsorú utcarészek, az elmúlt évtizedek zaklatott társadalmi viszonyait pontosan tükröző, erősen eltérő jellegű és minőségű épületekkel. Ez a sokféleség azonban legfeljebb csak az építész-szemet zavarja, a mindent jótékonyan beborító nyugalom, a kertek, utcák zöld fái felülírják az esztétikai-városképi szempontokat. A ház a Körös utca zártsorú beépítésű szakaszán áll. Látszólag egyszerű foghíjbeépítés, valójában egy, a megszokottnál jóval bonyolultabb, előre látható akadályokkal és rejtett csapdákkal teli rejtvény. Megfejtés a tervezői állhatatosság, felkészültség és a végül empatikussá váló építéshatósági támogatás nélkül meg sem született volna. Az eredményen ebből az erőfeszítésből semmi nem érzékelhető. A ház nagyfokú természetességgel és önazonossággal, elegánsan áll a sorban. Az illeszkedés kötelező kényszerét térbeli helyzetével, méreteivel és arányaival (geometriai jellemzőivel) letudja, hogy azután felszabadultan önmaga természete szerint létezhessen.

A ház kifelé semleges, zárt és tartózkodó. Redukált részletképzés, monokróm a szürkék árnyalataiból, tiszta, szép arányok jellemzik – egy igazi érzelemmentes kortárs szépség. Ha csak az utcán sétálva láthatnám, a fotóival is beérném és sokat nézegetném. Egy feketedió jut eszembe, ami gyönyörű, de jószerivel feltörhetetlen és nem is fogyasztásra való, mégis az egyik legfontosabb alap-gyógynövényünk. Igazi burok, ami védelmet nyújt valami nagyon fontos dolognak, az életnek.[3] Ez a rejtelmes külső ugyanakkor kíváncsivá tesz, fokozottan a belső megismerésére késztet. A dió feltörése drámai pillanat, olyankor feltárul és védtelenné válik a belső titok.

A belső térbe való megérkezés elementáris élménye a mindent kitöltő friss fenyőfa-illat. Egyetlen szempillantás alatt magával ragad – engem visszarepített gyerekkorom szénaillatú pajtáiba és a földpadlós szobába, ahol születtem. A jelenlét valamennyi érzékszervünket felébreszti és intenzív működésbe hozza. Tapintásra ingerlő fa felületek, kiegyensúlyozott akusztika, áttekinthető, áramló terek, kiszámítottan érkező fények. Olyan, mintha egy nagy hangszer belsejében járnánk, ahol nincs díszlet, nincs díszítés, csak értelemmel bíró funkcionális szerkezetek vannak, éppen ott és éppen úgy, ahogy kell, és éppen annyi is, se több, se kevesebb. Nincs hagyományos értelemben vett belsőépítészet sem, csak építészet van és ez végtelenül megnyugtató. A sötétszürke padló kiemeli a fa melegsárga felületeit, a szemnek elsőre csiszolt betonnak tűnik, pedig valójában PVC. Mintha földön járnánk mezítláb, könnyed, puha léptekkel. Ezernyi apró, egyetlen történetté összeálló impulzusáradat. Miközben a belső ugyanolyan visszafogott eszközhasználatú, mint a külső, mégsincs nyoma a hűvös távolságtartásnak, ellenkezőleg, a tér barátságos, nyílt és befogadó, marasztaló. A kevés, de jól kiszámítottan összerakott anyag- és formakombinációk érzelmi töltete, az anyagtalan eszközök (fény, illat, hang, ...) tudatos alkalmazása teszi ennyire összetetté, szenzitívvé a belső világot, ahol az érzékszervek akaratlanul is egymással versengve életre kelnek. Pallasmaa[4] akár erről a belső térről is írhatta volna híressé vált könyvét az építészet és érzékelés szépségeiről.

A kert még keresi a helyét... kialakulatlansága az egyedüli, ami kis hiányérzetet okoz. De a növényeknek idő kell! Emlékszem, saját házunk kertjével jó tíz éven át kísérleteztünk, mire megtapasztaltuk, hogy hova mit érdemes ültetni, a galagonyafa például öt év után került mai helyére. Ez a kert pedig teljesen új, egyetlen, máris igazán jól működő helye a telek teljes hátsó frontját kitöltő nyárikonyha. Kevesen gondolnak ma erre a funkcióra úgy, mint a "nagy ház" elengedhetetlen társára. Ennek a kis kerti építménynek a szépségét az elhelyezésében, tájolásában és egyszerű nyersességében látom, a finom különbségtételekben, ami a lakóházhoz hasonlatossá teszi, de attól finoman meg is különbözteti. A kert most még a fiúk napsütötte füves focipályája, de elképzelem, amint pár év elteltével a két ház közötti szabad teret jótékonyan birtokba veszi a természet, és a fák árnyas lombjai között észrevétlenül át lehet lopakodni innen oda és vissza.

A mindent átható arányosság alapja a körülmények pontos ismerete. A hely kiválasztása, a ház méretei, a szerkezeti és anyaghasználati döntések mind-mind ezt bizonyítják. A ma oly divatos CLT szerkezet kiválasztását nem a trend követése motiválta, hanem egy rendkívül tudatos tervezés-elemzés.  A nagyméretű panelek szükségszerűen keletkező hulladékainak bútorként vagy éppen kerti építményként való kreatív felhasználása, a ház egészének energetikai átgondolása nagyfokú tervezői tapasztalatról, környezettudatos hozzáállásról tanúskodik. Mindez nem előzmények nélkül való, a 2020-ban megépült üllői ház[5] sok tanulsága összegződik ebben az új, példaszerű épületben.

Bő tíz évvel ezelőtt egy interjúban megkérdezték tőlem, milyen várakozásaim vannak a jövőt illetően. Ezt feleltem: Őszinte, tiszta, józan építészetet szeretnék. Őszinte, tiszta és józan építészeket.[6] Azt hiszem ilyesmire gondoltam, mint ez a ház.

Balázs Mihály

[1] MÉ1983/1., hivatkozva ÉF 2012.04.08.  https://epiteszforum.hu/aktualis-gondolatok-az-epiteszeti-kritikarol

[2] Budapest, III. Víznyelő utca, átriumlakások, Mónus János, Szőke Zsuzsanna, 1993

[3] Se ajtaja, se ablaka, mégis négyen laknak benne...

[4] Juhani Pallasmaa: A bőr szemei - Építészet és érzékek, 2018

[5] Konkrét Stúdió, szerzőtárs Tatár-Gönczi Orsolya https://epiteszforum.hu/masfele-hagyomany--a-laza-haz-a-konkret-studio-tervezeseben

[6] https://epiteszforum.hu/balazs-mihaly-kiallitasa-a-trafikban