Az építészet mint karbonforma – Túllépni a fosszilis energiahordozókon

Hogyan lehet átértelmezni az építészet és a klíma viszonyát az épített forma és az energia kölcsönhatásának újragondolásán keresztül? Az amerikai Log építészeti folyóirat 2019-es őszi lapszáma erre a kérdésre kereste a választ a „karbonforma" kifejezés meghatározásával és értelmezésével. Hulesch Máté a lapszám bevezető esszéjének összefoglalásán keresztül ismerteti a fogalmat.

Overcoming Carbon Form, vagyis Leküzdeni a karbonformát – nagyjából így fordítható le a Log magazin 47. lapszámának címe. A szám főszerkesztője, Elisa Iturbe, a Yale egyetem építészeti és környezetvédelmi duális képzésének koordinátora szerint nem lesz elegendő csökkenteni a szén-dioxid-kibocsájtást és növelni az energiahatékonyságot, más megközelítésre van szükség a klímakatasztrófa elkerüléséhez: le kell küzdeni azt a kulturális és építészeti hagyományt, amit a szerző karbonformának nevez. Mit takar ez a kifejezés és hogyan lehet meghaladni azt?

A karbonforma

Iturbe definíciója szerint a karbonforma röviden a szénalapú energia térbeli kifejeződése, vagyis az a térbeli struktúra, amit a fosszilis energiahordozók használata határoz meg. Ahhoz, hogy jobban megértsük, mit is jelent mindez, elsőként azt érdemes megvizsgálni, hogyan változott az energia és az épített forma közötti viszony az elsődleges energiaforrások átalakulásának köszönhetően – ahogy azt Iturbe is teszi esszéje elején. Az energiarezsimek elmélete szerint jelenleg a harmadik energiarendszerben élünk; míg a két korábbi energiarendszer (a vadászó-gyűjtögető és a földművelő) során változó formában ugyan, de a nap volt az elsődleges energiaforrása az emberiségnek, a jelenlegi rendszer elsődleges energiaforrása a földfelszín alatt felgyülemlett szerves anyagokban elraktározódott energia, vagyis a szén-alapú fosszilis üzemanyagok, mint a kőszén, kőolaj, földgáz, melyekből égés útján szabadítható fel az energia, ami egyúttal szén-dioxid-kibocsájtással jár.

Az ezekre a fosszilis üzemanyagokra épülő gazdasági rendszert Iturbe – Andreas Malm svéd földrajztudós nyomán – karbonkapitalizmusnak nevezi. A kapitalizmus ezen korszaka új építészeti tipológiákat, infrastruktúrahálózatokat, városi struktúrákat eredményezett az energiabőségnek, és az ebből fakadó demográfiai, munkaerőpiaci, termelési átalakulásoknak és gazdasági növekedésnek köszönhetően. Ezen átalakulások nyomán jöttek létre azok az épülettípusok – gyárak, ipari csarnokok, munkásszállók, majd később irodaépületek, bevásárlóközpontok, felhőkarcolók stb. – melyeket Iturbe karbonformaként definiál. Ahogy írja:

Fontos megjegyezni, hogy nem csak építészeti és városi struktúrák nevezhetőek karbonformának, hanem mindennapi életünk terei és tárgyai, vagy akár kulturális viselkedési minták is. Szemléltető példaként Iturbe egy spenótlevelet hoz fel: önmagában egy spenótlevél nem karbonforma, de a petróleum-bázisú növényvédő szerekkel kezelt, gázolajjal hajtott gépekkel gondozott és szüretelt, műanyag tasakban tárolt, kamionnal szállított, légkondicionált szupermarketben árusított spenót egy olyan áru, ami köré karbonformák hálózata épült ki. A karbonforma fogalma tehát arra szolgál, hogy tárgyakat és cselekvéseket a kialakulásukat meghatározó nagyobb társadalmi-térbeli és energetikai szervezetekhez viszonyítva lehessen értelmezni, láthatóvá téve helyzetüket a területhasználati mintákban, a gazdasági és politikai kapcsolatokban és az épített formák sajátos konfigurációiban.

Karbonmodernitás

Iturbe a karbonforma fogalmával arra is kísérletet tesz esszéjében, hogy újraértelmezze a modern építészet kialakulásának történetét. Megközelítése szerint az épített forma a fosszilis energiahordozók által hajtott gépek mozgásához igazodva újult meg. Az autók bevezetését a történelmi városszerkezetbe, a városi munka átalakulása által okozott demográfiai változásokat, a gyorsan növekvő gazdaság által okozott véletlenszerű új építkezéseket a szénenergia elterjedése hozta létre. Az ezzel szembeni modernista reakciót Iturbe érvelése szerint nem a múlt válogatás nélküli elutasításának részeként kell felfogni, hanem inkább a karbonforma korai megnyilvánulásaira adott reakcióként, amelyek a 18. század végén és a 19. század elején jelentek meg. Ahogy Iturbe fogalmaz:

A szerző által karbonmodernitásnak nevezett korszakot tehát nem a Modern Mozgalom határozta meg, hanem a szénalapú ipar és technológia megjelenésével létrejövő új társadalmi feltételek. A jelen kor problémája és az építészet tehetetlensége a klímaválsággal szemben abból fakad, hogy az építészeti termelés továbbra is abban a szénalapú energiaparadigmában gyökerezik, ami a Modern Mozgalmat is elindította. Iturbe szerint a modernizmus, mint kulturális ideológia elhalt ugyan, a karbonmodernitás nem szűnt meg.

Leküzdeni a karbonformát

Hogyan haladható meg mindez? Iturbe szerint a karbonforma leküzdése azon múlik, az építészek mennyire radikálisan hajlandóak elvetni a korlátlan növekedés szénalapú mítoszát, és megalapozni az elkövetkező energetikai és társadalmi átalakulásokat. Annak érdekében, hogy bekövetkezzen a szükséges törés három feltételt határoz meg a szerző:

Régi hagyománya van annak, hogy az emberi kultúrát és társadalmat a természettől különálló, vagy azon felülálló entitásként képzeli el az emberiség. Be kell azonban látni, hogy az emberi tevékenységek természeti erőforrásokból táplálkoznak, gyakran olyan kitermelési folyamatok révén, amelyek figyelmen kívül hagyják az ezeket az erőforrásokat előállító és reprodukáló ökológiai folyamatokat. Bármennyire is függetlenedett tehát látszólag társadalmunk a természettől, az anyagcsere-folyamatok révén folyamatos kapcsolatban áll vele, és ennek tudatosítása elengedhetetlen a válság elkerüléséhez és a karbonmodernitás meghaladásához.

Az Antropocén korszak azt hivatott kifejezni, hogy az emberi tevékenységek geológiai erőnek tekinthetők a bolygón. Különösen fontos ez a szén-dioxid-kibocsájtás szempontjából, hiszen a fosszilis energiahordozók égetésével légkörbe kerülő anyagok nem közvetlenül fejtik ki hatásukat, hanem évszázadok alatt – a napjainkban tapasztalható éghajlati változások nem a most kibocsájtott üvegházhatású gázoknak köszönhetőek, hanem az elmúlt 250 év szénhidrogén-égetésének. Annak felismerése, hogy a tevékenységeink ilyen hosszú távú következményekkel járnak egy újabb lépés a karbonmodernitás meghaladásához.

Az Antropocén korra egyfajta időbeli töréspontként lehet tekinteni, ahonnan nincs visszaút: az emberi tevékenységek geológiai hatása visszafordíthatatlan, a folyamatokat csak lelassítani és eltéríteni lehet, megállítani nem. A múlt többszörösen hat a jelenre. A karbonmodernitás ezzel szemben Iturbe elemzése szerint egy olyan korszak, melyre nem hatnak a történelmi változások, kulturális átalakulások. Ezt az ellentmondás is megnehezíti a karbonformák leküzdését Iturbe szerint.

E három felvetés tanulságaiból kiindulva kell egyfajta új elméleti paradigmát megalkotni ahhoz, hogy az építészet hatékonyan fel tudjon lépni a klímaváltozással szemben. A karbonsemlegesség elérésének az Iturbe által felvázolt megközelítés szerint nem csupán technológiai és épületszerkezeti kérdésnek kell lennie, hanem olyan építészet- és urbanisztikaelméleti kérdésnek, ami a karbonmodernitásra mint az építészet elavult kulturális és anyagi alapjára tekint.

Hulesch Máté

[1] Iturbe, Elisa, 2009, ´Architecture and the Death of Carbon Modernity´, Log. vol. 47, p. 13.

[2] Iturbe 2019, p. 16.

[3] Iturbe 2019, p. 17.