Az utca nem játszótér? –  Interjú a Játszóutca?! projekt kapcsán

Hol van a gyerekek helye a városban? Mit üzen a mai  játszóterek kialakítása arról, ahogy a gyerekekhez viszonyulunk? Bogyó Virággal, a Magyar Képzőművészeti Egyetem doktorjelöltjével és Madácsi Flórával, tájépítésszel beszélgettünk a Flaszter – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálén bemutatott Játszóutca?! projektjük kapcsán. 

Böröndy Júlia: Korábbi beszélgetéseinken már-már visszatérő rossz példaként jött fel a Mechwart téri játszótér... Mi baj van vele tulajdonképpen? 
Bogyó Virág: Lányom nem messze jár óvodába. Más gyerekek szülei szeretnek odajárni – nem tudom megfejteni, miért –  így mi is gyakran megfordulunk ott. Egyrészt, ami nagyon szerencsétlen, hogy az összes különböző helyszín korosztályosan el van választva. A kisgyerekek játszóterét kerítés veszi körül, a nagyobb gyerekekét szintén, a kettő közt van egy díszkert és virágágyás saját kerítéssel, és külön van egy szabadtéri fitness park, ugyancsak lekerítve. Gyakori az a dilemma, hogy mit csináljon a szülő, ha két különböző korú gyerekkel érkezik. Vagy a nagyobb unja magát a kicsiknek szóló játékok között, vagy a ha a kicsit viszi be a nagyok közé, és akkor rá folyamatosan figyelni kell. Másrészt a legtöbb játékelemet egyszerre csak egy-egy gyerek tudja használni. Ebből állandó balhé van… 

BJ: Mit látsz, miért problémás, ha szétbontják korosztályosan a gyerekeket?
BV: Azt gondolom, hogy a közterek bármiféle szegregációra sarkalló gyakorlatai nem hatnak jól az azokat használó emberekre. Az a jó, ha a különböző korosztályok együtt tudnak lenni.

Végig kell gondolnunk, milyen egyéb megközelítések lehetségesek. Számomra a feminista szempontú várostervezés sem csak a nőkről szól, hanem sokkal inkább arról, hogy ne kizárólag a dolgozó ember legyen, aki köré a város szerveződik. Vagy, hogy amikor szabadidőről beszélünk, akkor se rögtön a fogyasztás logikája mentén gondolkodjunk. 

BJ: Mit gondoltok, miért és mikor tört ki a kerítésépítési láz a játszóterek esetében? Miért van, hogy mindent feltétlenül le kell határolni? 
BV: A kerítés motívuma már a legelső játszótereknél megjelent, az 1800-as években. Mondhatni egyidős magával az elképzeléssel, ami nem szólt másról, mint hogy a gyerekek játéktevékenységét leválasszák a városról. Egyszerűen nem akarták, hogy az utcán lődörögjenek a gyerekek, és beterelték őket a játszóterekre.

BJ: Én saját tapasztalataimra támaszkodva feltételeztem, hogy viszonylag újkeletű lehet. A saját gyerekkoromból még egyáltalán nem emlékszem ennyi kerítéssel körbevett játszótérre valahogy. 
BV: Igen. Hozzátartozik az is, hogy korábban, a lakótelepépítkezéseknél például figyeltek arra, hogy úgy legyen kialakítva a köztér, hogy a gyerekek el tudjanak menni az iskolába vagy a játszótérre egyedül, anélkül, hogy az autós forgalmat kereszteznék. A játszóteret füves terület övezte, amit a házak kereteztek, az autóút pedig kívül volt. Így kerítésre nemigen volt szükség. 
Madácsi Flóra: Valahol az egész lekerítés ahhoz kapcsolódik, hogy veszélyes a gyerekeknek az utcán lenni az autóforgalom miatt. Egyszerűen a felnőttek, akik vigyáznak a gyerekekre, biztonságban akarják tudni őket, ebben pedig segít a kerítés.

BJ: Jogos-e a nosztalgia a szocialista időszak vasból készült rakéta-mászókái iránt? 
BV: Abszolút látom ezt a nosztalgiát, tényleg van egy ilyen Instagram-trend, és tavaly például megjelent a Soviet Playgrounds című könyv is. Tele havas tájak előtt fotózott színes, geometrikus játékelemekkel, amik valóban nagyon megnyerőek vizuálisan. Közben azt gondolom, hogy ezek a maguk idejében sem szóltak másról, mint hogy gyorsan, kevés pénzből lehessen kihozni és megépíteni játékelemeket. Persze akkoriban is voltak tervezők, akik ennél többen gondolkoztak. A 70-es évek második felétől Magyarországon is látszik – ha nem is mindig a megépült játszótereken, de a terveken mindenképp – a természetes anyagok használata, vagy olyan elemek alkalmazása, melyekből a gyerekek maguk építkezhetnek. [1] Ebből az időszakból kiemelkedő Pirk Ambrus az 1979-es Gyermekév apropóján megjelent Játékról komolyan című könyve. A könyv számos példáját bemutatja a fenti “jó gyakorlatoknak". A nyolcvanas években további példák gyarapították ezt a sort, de a kilencvenes évektől szép lassan a “katalógus játszóterek" kerültek túlsúlyba. Aztán 2008 volt az az év, amikor le kellett szerelni minden olyan játékelemet, ami az Európai szabályozási rendszereknek nem felelt meg.

BJ: És mi a helyzet az EU-konform játszóterekkel? Milyen tendenciák látszódnak, milyen irányba történik a változás?
MF: Annak ellenére, hogy tájépítész vagyok, sosem dolgoztam konkrétan tervezőirodában. Vagy önkormányzati oldalról láttam rá, vagy csak szakmai szemmel megfigyelve, éppen mi történik, szóval ilyen nézőpontból beszélek. Azt látom, hogy mióta a tájépítészet is globalizálódik, az az irány, hogy elsősorban katalógusból választjuk ki a játszóelemeket, mert az EU-konformmá minősítés miatt egyszerűbb ezeket betervezni, mint egyediben gondolkodni. Ezek kevésbé szerveződnek aköré, hogy a gyerekek feltalálják magukat és ők maguk alkossák meg a teret végtelen játéklehetőséggel – szóval nem feltétlenül a gyerek fantáziájára van bízva a tér, hanem sokkal irányítottabb. Ami még megfigyelhető koncepcionálisan a tervezésnél, az a környezet jellegéhez való alkalmazkodás a kiválasztott termékekkel, anyaghasználattal. Amíg természetes környezetben, például a Normafán vagy nemzeti parkokban abszolút megjelenik az ökologikus anyaghasználat, fából készült eszközök, mulcs terítés, rönkök és kövek formájában, addig városi környezetben ritkán találkozunk hasonló játszóterekkel. 

Sokszor pont az ő kreativitásuk korlátozódik le azzal, hogy ennyire kész és művi terekben játszanak. De nem gondolom azt, hogy ezt csak a tervezők felé kellene felróni, ott vannak az üzemeltetési szempontok, és az is, hogy a köztérépítészet egyre inkább a politika eszközévé vált, elvárva a minél látványosabb megoldásokat. A termékközpontú megközelítésen túl van itthon egy-két igazán elismert csapat (például az Ilona Malom Műhely vagy a Kő Boldizsár Mese terek), akik terveznek és minősíttetnek egyedi játszótereket. Egyre nagyobb szerephez jutnak a tematikus játszóterek előretörésével. Ez a népszerűsödés igaz a vizes-sarazós játszóterekre is, ahol a gyerekek a játékon keresztül természetes anyagok tulajdonságait, kölcsönhatásukat fedezhetik fel. Az ökológiai megközelítés egyre szélesebb körben terjed el itthon is. Ahogy a növényalkalmazásban ez egyre inkább alapvetés, kíváncsi vagyok, mikor kúszik át a berendezésekről, anyaghasználatról, játszóterekről való szélesebb körű gondolkodásba. Itthoni példaként eszembe jut a nemrég átadott Pünkösdfürdő Park, ami sok szempontból innovatív projekt, főként környezettudatos gondolkodásban. A központi játszótéren túl vannak a parkban egyéb részein is elszórva játékra is alkalmas elemek fából, rönkökből, integrálva az elsősorban felnőtteknek szánt terekbe. 

BJ: A Flaszter I. Köztéri Képzőművészeti Biennálén egy hatalmas kupac homokot helyezetek el a Barát utca kellős közepén. Honnan jött az ötlet? Milyen eredményeket hozott a kísérletetek?
MF: Alapvetően a projektünk a játszóutcákra fókuszált, de hogy miért homokot használtunk és miért azokat az elemeket helyeztük az installációba, annak sokkal több köze volt ahhoz, mit gondolunk magáról a játékról. Szóval ennek két fókusza volt. Egyrészt, hogy megkérdőjelezzük, hol játszanak ma a gyerekek a városban, másrészt azt is, hogy hogyan játszanak. A homokot azért választottuk, mert ez a legkönnyebben alakítható anyag, amiből a gyerekek – és a felnőttek – végtelenféle helyzetet tudnak kreálni. Alapvetően innen jött, illetve nekem volt egy emlékezetes élményem tavaly nyáron a megnyitott budai rakparton. Mikor a homokozóhoz leborították a homokot, először az is egy nagy kupac volt. Egy ponton, mi felnőttek is elkezdtünk beleugrálni és alakítani, szobrokat csinálni belőle. Az volt a tapasztalatom, hogy az emberek nagyon könnyen feltalálják magukat, könnyen játékba invitálja őket a homok. 

BV: Inspiráció volt még a játszótér-mozgalom pedagógiai gyökere, konkrétan Friedrich Fröbel német pedagógus tevékenysége. Fröbelhez kötődik a “Kindergarten" intézménye. Garten, mert Fröbel pedagógiájában a kertnek nagyon fontos szerepe volt. A gyerekek növényeket gondozhattak, testközelből tanultak a természetről, anyagokról. De Fröbel volt az is, aki a homokozót feltalálta. Meglátta a homokban rejlő pedagógiai potenciált. Hiszen a homok, egy olyan eszköz, ami a kisgyerekek tanulási folyamatát fizikáról, anyagokról nagyon jól tudja segíteni, miközben a fantáziát is fejleszti. Fröbel nyomán először berlini parkokban helyeztek el homokkupacokat. Úgy képzelem, hogy ezek nagyon hasonlíthattak a mi homokkupacunkra. Talán a projektünk egyik legérdekesebb tapasztalata, hogy maga a mennyiség mennyire megváltoztatja a játéktevékenységet: mert ez nem egy egyszerű homokozó volt, hanem két konténer homok. Pusztán a mennyiség és a keret nélküliség olyan szintű aktivitásra sarkallta a gyerekeket, hogy jó volt nézni. Órákon át játszottak, és nem is kellett más. 

BJ: Úgy tudom, az sem volt véletlen, hogy a Barát utcára esett a választásotok… Miért pont ide dobtátok le ezt a kupac homokot? 
MF: Mikor gondolkoztunk ezen a projekten, két helyszínt szerettünk volna. Az egyiket mindenképp olyan utcába képzeltük el, ami működött egykor játszóutcaként. Ennek az 50-es években volt egy pár évig tartó kísérlete, amit a gyerekgázolásos balesetek redukálása céljából találtak ki, de rövid idő után be is szüntették. Az egyik első ilyen játszóutca a Barát utca volt, erről a mai napig lehet anyagokat találni az interneten. A másik helyszínünk a Kesztyűgyár Közösségi Ház előtt volt, a Mátyás téren. Ez egy forgalomtól elzárt terület, berendezés nélkül, ahová gyakran mennek ki a gyerekek játszani délutáni foglalkozás keretében. Ezt pedig azért választottuk, mert jó látni, hogy létezik ma is a játszóutca koncepció, csak nincs így definiálva. Fontosnak tartottuk ezt láttatni.

BJ: Saját doktori kutatásom kapcsán olvastam egy cikket arról, hogy hiába a fejlettebb közlekedési infrastruktúra a nagyvárosokban, a szülők mégsem merik egyedül elengedni a gyerekeiket, inkább autóval fuvarozzák őket. Azt hinné először az ember, a nagyvárosban inkább tudnak önállóan közlekedni a gyerekek, mint vidéken, ahol nincs olyan jól kiépítve a közlekedési infrastruktúra és az egyes szolgáltatások, intézmények is ritkábban vannak. Végeredményben olyan képet fest ez le, mintha a városban minden sarkon veszély leselkedne a gyerekekre. Mit gondoltok erről? Valóban veszélyes hely a város a gyerekeknek? 
BV: Az biztos, hogy nagyon sokat változtak a felügyeleti szokások, ha csak az elmúlt néhány évtizedet tekintjük is. A szöveggyűjteményünkben idézünk is egy erre vonatkozó részletet Tim Gill No fear: growing up in a risk averse society (Félelem nélkül – Felnőni egy kockázatkerülő társadalomban) című könyvéből. [2] Gill egy 2006-os nagy-britanniai jelentésre hivatkozva rámutat, hogy a közhiedelemmel szemben a gyerekfelügyeletre fordított idő nemhogy nem csökken, hanem folyamatosan megtöbbszöröződik. De azért alapvetően szerintem tényleg az van, hogy az autós morál nagyon durva – legalábbis Budapesten – és kisgyerekkel közlekedni sokszor valóban életveszély.
MF: Szerintem ez nagyon függ attól is, hogy veszélyes közlekedni, de a féltés másik oldala, hogy valaki esetleg bánthatja a gyereket. Nincs meg az a társadalmi bizalom, hogy a gyerek egyedül közlekedhet az utcán. Például, ha látunk ma egy alsós gyereket egyedül közlekedni a városban, negatívan merül fel bennünk a féltés hiánya, hogy esetleg elhanyagolják, nem foglalkoznak vele otthon. 
BV: Régebben működött, hogy szomszéd gyerekek együtt játszottak, voltak helyi gyerekközösségek, és a gyerekek egyszerűen nem egyedül mozogtak, hanem a többi társukkal. Sokkal közösségibb dolog is lehetne a gyereknevelés, ami sokat lendítene ezen az állapoton. 

BJ: És gondolom, ez a félelem mind-mind visszahat a játszótérdizájnra, például hol helyezkednek el a városban, vagy hogy van-e kerítés…
BV: Igen, igen. Bár ez a féltés már úgy leuralja a gondolkodást, hogy oda is rakunk kerítést, lásd Mechwart tér, ahová teljesen felesleges. 

BJ: Előttetek milyen vízió lebeg, hol van a gyerekek helye a jövő városában, akár 10-20-50 év múlva? 
BV: Az állandó példát, Aldo Van Eyck-et fogom ismét felhozni. Van Eyck nevéhez kb 700 játszótér tervezése fűződik a II. világháború utáni Amszterdamban. Ezeket játszótereknek hívjuk, de igazából olyan köztes városi terek voltak, ahol furcsa “utcabútorok", lehetségesen játék-funkciójú elemek kaptak helyet. Van Eyck a játékot nem is gondolta kizárólag gyermeki tevékenységnek és az egész városra mint játszótérre tekintett.

MF: Az én ideális jövőképem is hasonló: a gyerekek (és gondviselőik) sokkal inkább integrálva vannak a városi terekbe, nincsenek szegregálva játszóterekre társadalom többi részétől. Nincsenek szigorúan kijelölt helyek vagy objektumok, amik definiálják, hogy na itt játszani kell, vagy játszani lehet, vagy itt pont, hogy nem szabad. Ha konkrétan arról van szó, hogy hogyan játszanak majd a gyerekek, behoznám az adventure playground koncepciót [3] – az ideális képemben sok olyan anyag van, amivel a ők tudnak építeni maguknak tereket, amik nem feltétlenül hosszútávúak. Inkább a folyamaton van a hangsúly – azon, hogy hogyan működnek együtt, min gondolkoznak közben, fejlődés szempontjából mihez segíti hozzá őket a kreatív játék –, nem azon, hogy milyen a végtermék. Sok “természetként" működő közteret is szívesen látnék a városban, ami a gyerekekből ugyanazt idézi elő, mint az erdő egy kiránduláskor, hogy ugrálnak egyik kőről a másikra, egyensúlyoznak át a patakon, kísérleteznek a vízzel, megfigyelik a többi élőlényt, fára másznak, leveleket és botokat gyűjtenek. Az ökológiai gondolkodás térnyerésével az anyaghasználat természetes irányba tolódását abszolút el tudom képzelni középtávon. Ennél radikálisabb lépés a fizikai biztonságról és kockázatvállalásról alkotott berögződéseinket megkérdőjelezni, ezek megváltoztatása egy hosszabb folyamat lesz.

Böröndy Júlia

[1] Ahogy a korabeli loose parts elmélet szól: “Bármely környezetben a találékonyság és a kreativitás foka, valamint a felfedezés lehetősége egyenesen arányos a benne lévő változók számával és fajtájával."
[2] Tim Gill. 2007. No Fear : Growing Up in a Risk Averse Society. London: Calouste Gulbenkian Foundation.
[3] Az adventure playground egy olyan játszótér, amit a gyerekek maguk építenek. A koncepció C. T. Sorensen dán tájépítésztől származik, aki a második világháború idején Koppenhágában indítványozta hasonló játszótér létrehozását. https://www.pgpedia.com/s/carl-theodor-sorensen

Az Építészfórum térbeli igazságossággal foglalkozó sorozata a jelenleg érvényes tervezési paradigmákat kérdőjelezi meg. Mindezt olyan kutatások, elméletek és jó gyakorlatok felvillantásával teszi, melyekkel kiléphetünk a felhasználói csoportokat leegyszerűsítő szemlélet univerzalitásából, és felülbírálhatjuk az alapértelmezett, de sokszor kirekesztő tervezési eszköztárunkat. 
A cikksorozat támogatója az Nemzeti Kulturális Alap.