Balaton modern - identitáskeresés a '30-as és a '60-as évek építészetében

Wettstein Domonkos kritikai sorozatának célja a Balaton 20. századi modern építészeti örökségének bemutatása a jelen urbanisztikai kihívások tükrében, amely a nemzetközi kontextus illetve a kortárs építkezések és jövőképek elemzésére is lehetőséget ad. 

A témát doktori kutatóként feldolgozva egyre fontosabbnak tűnik a tágabb szakmai közösség és a civil társadalom felé történő kommunikáció. A sorozat aktualitását a Balaton-part fejlesztésének napirenden lévő kérdései adják, miközben a tópart épített öröksége egyre inkább pusztul. Az egyes témakörök a Balaton-parti modern építészet kezdeteit, a '30-as évek fürdőtelep fejlesztéseit, nyaralóépítkezéseit, Kotsis Iván tevékenységét, majd a háború utáni modern építészet nemzetközi jelentőségét, Polónyi Károly és Farkas Tibor regionális tervezésben betöltött szerepét, a települések fejlődését illetve a tópart modern örökség jelen állapotát, rehabilitációs lehetőségeit tárgyalják, a Balaton jövője felé is orientálódva.

1956 60. évfordulója ambivalens aktualitást is ad a témának. A későbbi UIA Abercrombie-díjas első regionális fejlesztés megindítása szorosan összefügg a forradalom leverésével, hisz a megtorlással párhuzamosan a kádári konszolidáció során vált a turizmusfejlesztés kiemelt társadalompolitikai eszközzé. Az építészek és mérnökök számára jelentős szakmai kihívással járt a tóparti feladatok megoldása. Noha közülük többen is résztvettek a forradalomban, a küszöbön álló fejlesztések humánerőforrás igénye és a disszidensek révén megtizedelt szakma miatt a megtorlás kevésbé érintette az országban maradt műszaki értelmiséget. 

1957-58 telén már lázasan dolgoztak a Balaton-környéki Regionális Terv és a hozzá kapcsolódó műszaki-építészeti alkotások előkészítésével. A Balatoni Intéző Bizottság ekkor már javában készült a nyári szezonra, sőt, egy évvel később már a tóparti műhelyekben gyártották elő a Polónyi Károly és Klimov Borisz szovjet mérnök által tervezett vázrendszer elemeit a tóparti strandokhoz, mely épületek később az 1959-es CIAM konferencián is sikerrel szerepeltek.

Miért járnak egyes építészek henyélni a Balaton-partra? – tavasztól őszig gyakran elhangzott ez a kérdés a tervezővállalat illetékesei szájából,¹ miközben Farkas Tibor és munkatársai lázasan dolgoztak az első balatoni regionális terv realizációján. Ez nemzetközi viszonylatban is előképek nélküli, egyedülálló feladatnak számított, és 1965-ben az UIA világkongresszusán a szervezet nagydíjával ismerte el a nyugati világ.

Hogy henyélés volt-e a balatoni főmérnökség, arról érdemes Polónyi Károly, a Team 10 nemzetközi építészcsoport tagjának a visszaemlékezéseit felidézni: „A déli part alkirályaként kezdetben elég sportosan éltem. A hét hat napján kora tavasztól novemberig a földvári vitorlásklub mólójánál horgonyzó csillag-hajómon, gumimatracon sátor alatt aludtam. Ha esett az eső vagy nagyon hideg volt, a gumimatracot bevittem az öltözőbe.Rajztáblámat az egykori Fürdőigazgatóság tanácstermében állíthattam fel, amit akkor a községi tanács használt. Ha éppen üléseztek, a falhoz kellett támasztanom."²

A Balaton-part építéstörténetében visszatérő motívum a körülmények szorításában megoldást kereső építész elkötelezett és pragmatikus magatartása, mely a vízparti épületek kísérletező formáit is rendre áthatotta. Érdemes áttekinteni, kik és hogyan gondolkoztak a Balaton-part építészeti feladatairól, milyen regionális stratégiákat dolgoztak ki, és hogyan alakult a szakma szerepfelfogása a társadalmi kihívások függvényében. A modern építészet számára is kísérleti territórium volt a Balaton-part, az identitás keresés tanulságai a kortárs kihívások – mint amilyen a siófoki tervpályázat – számára is inspirációt adhatnak.

A rekreációs célú modern építészet előzményei a '30-as években

A regionális modern építészet előzményei a második világháború előtti időre nyúlnak vissza a Balaton-parton. A '30-as évek elejétől egyre szélesebb tömegek számára vált elérhetővé a Balaton-parti nyaralás. Ám a modern életforma számára nem álltak rendelkezésre megfelelő építészeti minták, a villaépítészet történeti mintái sem funkcionálisan, sem szerkezetileg nem adtak a kihívásokra megfelelő választ. A két világháború közt a magyar és az európai építészetet egyaránt jellemző stíluspluralizmus révén egymás mellett épültek fel a kvázi historizáló, népies és modern nyaralóépületek. Sok esetben csak naív formaképzéssel, hisz a minták hiányából fakadó problémákat csak felerősítette, hogy a korlátolt anyagi erővel bíró középosztály nem építésszel, hanem a helyi kőműves vállalkozóval terveztette meg az épületeket.

A problémák tömeges léptéke és a tóparton ingatlant vásárló építészek tapasztalata a szakma érdeklődését is hamar felkeltette, ezért a Magyar Mérnök- és Építész Egylet 1931. február 9. és április 16. között értekezletsorozatot szervezett Balaton-fejlesztés címmel. Ez volt az első alkalom, hogy a rekreációs fejlesztések szempontjából a Balatonnal, mint táji és építészeti problémával egységesen foglalkoztak. Az előadók közt megtalálhatjuk Antal Dezsőt, Kotsis Ivánt, Kiss Tibort, Medgyaszay Istvánt, Svastits Gézát és Padányi-Gulyás Jenőt. A felszólalók többek között a nyaralótelepek problémáinak megoldására, az építésrendészet hatékonyságának növelésére, a tervezés képzettséghez kötésére és nyaralótervezési elvek, mintatervek publikálására tettek javaslatokat.

A kor szakfolyóiratai rendszeresen publikálták az építészek - sokszor fiktív -tóparti terveit, hogy ezzel is segítsék az építkezések színvonalának növelését. Emellett gyakorta írásban is megfogalmazták a nyaraló tervezésének irányelveit, amelyeket a folyóiratok csoportosan, tematikus lapszámokban közöltek. A tervezők egyetértettek abban, hogy csakis az éghajlat, az életmód és a helyi anyagok alapján lehet kikísérletezni a környék sajátos építészeti karakterét. Figyelembe vették az éghajlati adottságokat, az üdülés életformájának sajátosságait, a szezonális használatból adódó szerkezeti problémákat, emellett az egyszerű, olcsó, karakteres, helyi építőanyagokat propagálták. A regionális lehetőségek és a modern építészet összehangolását észak-német és holland példák publikálásával támasztották alá.

1935-ben a Balatoni Intéző Bizottság meghozta az első tóparti építési szabályrendeletet Balatoni telekfelosztási, építési szabályrendeletek és azok magyarázata címmel. A partövezetben a telekosztáshoz és az építkezéshez közigazgatási hatósági engedélyre volt szükség, az eljárásba a helyi önkormányzat mellett az érintett fürdőegyesületet és a regionális szempontokat képviselő BIB-ot is bevonták. Utóbbi, felismerve az építkezések fontosságát, Siófokon műszaki kirendeltséget létesített a Balatoni Kikötők M.Kir. Felügyelőségénél, ahol szakemberek végezhették el a felülbírálatot, gyakran korrigálva a színvonaltalan beadványokat. Noha az országban máshol is volt lehetőség a beadványi tervek átvizsgálására, egyedül a Balaton partövezetben bírálhatták felül az építkezéseket építészek. Emellett a felügyelőség építészeti vagy parcellázási ügyekben felvilágosítással és szaktanácsadással is szolgált.

A Balatoni Intéző Bizottság Kotsis Iván közreműködésével tervpályázatot hirdetett a balatoni nyaralók terveire. "A magyar építészeti kar felkészülten vett részt a pályázaton, sok kitűnő, gazdaságos, szép terv jelent meg." - derül ki Fabinyi Tihamér miniszter értékeléséből. A dicséretet nyert építészek felajánlásából ezeket közzé tették, így azok, akiknek nem volt módjuk, alkalmuk gazdaságos terv készíttetésére, ezek alapján építkezhettenek. A rajzokat a tavaszi árumintavásáron, valamint Keszthelyen a Balatoni Múzeumban is kiállították. Említésre méltó a Tér és Forma által rendezett siófoki építész kiállítás, amely - bár az építészeknek a vártnál kevesebb megrendelést hozott - a közönségre jelentékenyen hatott. A Hogyan építsünk? országos kiállítás sorozat részeként nemcsak időszaki kiállítások, hanem egy állandó bemutatóhely is létrejött Siófokon. Ez nagy segítséget nyújtott a BIB kirendeltségének, mert aki terv, szerkezet vagy építőanyag tekintetében kérdéssel fordult hozzájuk, annak valós léptékben lehetett megmutatni a követendő megoldásokat.

(A BIB és hozzá kötődő építészek, különösen Kotsis Iván Balaton-parti tevékenységéről a cikksorozat későbbi részeiben lesz szó részletesen.)

Léptékváltás a második világháború után - az első Balatonkörnyéki Regionális Terv

A második világháború után hosszú ideig nem volt napirenden a Balaton-fejlesztés ügye, az Országos Tervhivatalban voltak kezdeményezések, de a munka többször elakadt. Először Kisléghi Nagy István A Balaton-táj fejlesztése építészeti szempontból; tárgyalási alapul szolgáló javaslat a MÉSZ részére³ című kiáltványa jelezte, hogy ismét aktuálissá vált a téma. Az egykoron luxusnak számító Balaton-parti nyaralásból tömegigény lett, előre vetítve a kor társadalompolitikájának következményeit.

A szocialista realizmus ideológiai kényszere a tópart ügyének háttérbe szorulásával esett egy időbe, így a tópart fesztelen modernitásától amúgy is idegen monumentális reprezentatív formaképzés nem jelent meg hangsúlyosan a Balatonon. Kivétel Balatonalmádi '50-es évekbeli strandépítkezése, ahol a bejárati kollonád és a szimmetrikus tömegképzés utal a kor realizmusára, de a helyi homokkő alkalmazása és a tagozatoktól mentes homlokzat a háború előtti modern tóparti kísérletekre is támaszkodott. Az ideológiai váltást szimbolikusan is jelzi a szocreál időszakban tervezett siófoki meteorológiai központ (Molnár Péter), amely a technológiai és a funkcionális igényekből is adódó formájával már a tópartra visszatérő modern építészetet előlegezi meg.

A nagy fejlesztések megindulása előtti utolsó pillanatban szervezték újjá a Balatoni Intéző Bizottságot (BIB). Az Építésügyi Minisztérium Város- és Községrendezési Főosztálya 1957 elején a VÁROSTERV-nél megrendelte a Balaton regionális tervvázlatát és az ahhoz szükséges vizsgálatokat.⁴ A kormányzat, felismerve a Balaton "népgazdasági és kulturális jelentőségét", tekintélyes tervhitelt biztosított a meginduláshoz. Az ÉM a Kormány Titkárságának Tanácsszervek Osztályával és az igazságügy miniszterrel egyetértésben 1957. április 15-én létrehozta a hatósági jellegű jogkörrel is bíró főépítészi munkakört, feladata az építésügyi hatóságok - járási és megyei tanácsok - felé minden engedélyezési kérdésben véleményt adni. A regionális terv elkészítésével és a főépítészséggel a fiatal Farkas Tibort bízták meg, aki egy évvel korábban Polónyi Károllyal sikerrel oldotta meg a mohácsi tanyavilágot sújtó árvíz utáni helyreállítást. A léptékéből adódóan a regionális tervezés nemzetközi viszonylatban is előképek nélküli feladat volt, ugyanúgy, ahogy itthon ekkor jelent meg először a főépítészi munkakör is. Farkas Tibor hiába fordult szakmai iránymutatásért Granasztói Pálhoz, ő csak biztatni tudta a módszertan egyéni kikísérletezésére. A fiatal építész a mohácsi munkák során már bizonyította gyakorlatias gondolkodását, aminek a regionális terv elkészítésénél is hasznát vette.

A tóparti fejlesztések egységes keretét a Regionális Terv adta, gyors változat elkészítéséhez kitűnő alapként szolgáltak a - korábban - Országos Tervhivatal keretein belül elkészült vázlatok. A területfelhasználás meghatározása során figyelembe vették a települések karakterét. Az üdülőtelepek többsége tömegforgalmat lebonyolító terület volt, mellettük idegenforgalmi jelentőségéből adódóan elsősorban szórakozó- és gyógyhelynek számított Balatonföldvár, Füred, Hévíz, Keszthely, míg kiránduló célként Tihanyt, Badacsonyt és Szigligetet jelölték meg. A tervben két új települést is tervbe vettek: tömeglecsapoló helyként Badacsonytomajt, ami a kőbányászat felhagyásával válhatott üdülőterületté, és a Györöktől keletre fekvő beépítetlen területet, aminek Ausztria felé biztosított gyors összeköttetése a külföldi turisták számára válhatott vonzóvá. Az üdülőközpont tervére városépítészeti tervpályázatot írtak ki.

A tervezők tisztában voltak azzal, hogy az átfogó regionális elvek alkalmazását települési szinten csak a helyi rendezési tervekkel lehet elérni, ami 1957-ben még csak három településnek volt. Ezért a tó körüli települések részére sürgősen el kellett készíteni településszerkezeti vázlatokat, később ez a dokumentáció segítette a fejlesztések telepítését is. A települési feladatok támogatására a MÉSZ kezdeményezésére a szövetség tagjaiból patronáló mozgalom alakult, a segítségnyújtásban részt vett a Műszaki Egyetem több tanszéke is. A törekvésben 40 építészmérnök vállalta egy-egy település patronálását. A támogatók közt megtaláljuk a Regionális Terv kidolgozóit (Kisléghy Nagy István ÉM főmérnököt, Farkas Tibor főépítészt, Bérces István és Polónyi Károly BIB főmérnököket) és a MÉSZ több tagját (Callmeyer Ferencet, Kiss Tibort, Farkasdy Zoltánt és Preisich Gábort) is. Az építészek társadalmi munkaként szaktanácsokkal, konkrét javaslatokkal, tervvázlatokkal látták el a településeket.

A regionális koncepció elvei épületekre lebontva érvényesülhettek. Például a tihanyi strand tervezésénél ezt figyelembe véve főként hajón érkező egy napos turizmusra számítottak, ezért a strandot a kikötő mellé telepítették, az öltözőegységeket gyors áteresztőképességgel alakították ki, hogy a délután induló hajó kürtjelére a strandolók gyorsan átöltözve elérjék még a járművet. Ezzel szemben például a siófoki strandot az egész napos fürdőzés igényeinek és szolgáltatásainak megfelelően építették ki. Az építészek a beépítést és a karaktert is felvázoló, úgynevezett koordinációs tervek alapján dolgozták ki épületeiket. Farkas Tibor szavaival élve, olyan műfajt képviselt e tervfajta, amely „áthidalást jelent a városrendező és a magasépítés tervező építészek közötti szakadékon."⁵

Polónyi Károly és a modern építészet „primitív útja"

Az új tóparti épületeket az ország nagy vállalatainak fiatal építészei tervezhették meg, akik pályáukat a háború utáni szocreál szorításában kezdték. Mivel a modern építészet legitimálása a Balaton-parti fejlesztések megindulásával esett egy időbe, invenciózus formai és szerkezeti kísérletezés jellemezte tóparti munkásságukat. Az első években az idegenforgalom igényeinek gyors kielégítésére egyrészt a brüsszeli világkiállításon megvásárolt moteleket építették fel, másrészt Polónyi Károly Klimov Borisz szerkezettervezővel együttműködve variálható vázrendszert dolgozott ki, melynek karakteres könnyed formája jellegzetes elemévé vált a tóparti strandoknak.

A terveket Polónyi 1959-ben bemutatta a CIAM utolsó otterlói kongresszusán is, ahova Fischer József politikai okokból történő távolmaradása miatt utazhatott ki. Ahogy Polónyi fogalmazott, a bemutatott szerkezet jó példa lehet az építészet regionális adaptálására, azaz a modern építészet „primitív útjának" megtalálására, bár ez esetben a jelzőt nem negatív konnotációval, sokkal inkább az építészet primer alapjaihoz való visszatérésként értette. A fiatal építész pályáját nagyban meghatározta a sikeres prezentáció és később a Team X csoport tagja lett. További tóparti munkájaként 1959-ben elkészült a horizontális Tihany motelje, majd a siófoki szállodasor tervezésében vett részt, bár az igazán jelentős körszállója a kikötő mellett már nem készülhetett el.

A turisztikai igények azonban hamarosan megváltoztak, amik az építészeti karakter kérdését is befolyásolták. Az 1961-ben Siófokon felépült Földesi Lajos által tervezett Vénus Szálló még az egyszerűbb szállásigényekre koncentrál, de a hamarosan elinduló siófoki szállodasor építése már a '60-as évek első felében bekövetkező turisztikai és gazdaságpolitikai fordulatokra reflektál.⁶ Szimbolikus, hogy az új épületekhez a három évvel korábban felépített és a CIAM kongresszuson bemutatott Polónyi-féle strand épületeket kellett elbontani. Czigler Endre nevéhez köthető a siófoki szállodasor terveinek kidolgozása, azaz a három egyforma, hétszintes épület; a Balaton, a Lidó és a Hungária, valamint a tizennégy szintes Európa (1962-66). A hétszintes hotel tervét a túlpart talajviszonyaihoz Kun Attila adaptálta (Hotel Tihany, 1963).

A befejezett, komplex fejlesztési egységekben való gondolkodásra jó példa a tihanyi kikötő környezetében felépített alközpont: a három ponton támaszkodó vasbeton héjszerkezetű kikötői postahivatal (Bérczes István, Szittya Béla, 1962), a bisztró és csemegeüzlet (Gulyás Zoltán, 1961) és a közutat a turistaforgalom felett elvezető látványos vasbeton híd (Lipták László, 1961). Érdemes még megemlíteni a másik kirándulócél, Badacsony településközpontjának Callmeyer Ferenc által koordinált fejlesztéseit is. Már 1957-ben elkészült a vernakuláris elemeket felhasználó, plasztikus poharazója, 1962-ben a kikötő mellett megnyitott a Tátika étterem, mely a hegy lábánál a part felett elnyújtózva akkor még konzolosan a víz fölé emelkedhetett.

A Regionális Terv gondolatait reprezentáló épületeknek nagy szerepük volt a nemzetközi fórumokon aratott sikerben. 1958-ban a Mohács-szigeti újjáépítés anyagával együtt bemutatták az UIA Liege-i kongresszusán, és bár Farkas Tibornak politikai okokból nem engedélyezték a kiutazást, a terv kivívta a nyugati kollégák elismerését, majd 1965-ben elnyerte az Abercrombie-díjat. Visszaemlékezéseiben Farkas Tibor kiemelte, hogy a résztvevők „kreatív alkata és lelkesedése" mellett a sikerben kulcsfontosságú volt, hogy először és utoljára a területi terveket maguk a tervezők művezethették, így biztosítva, hogy a regionális koncepció településekre és épületekre lebontva is érvényesüljön.

A nagy számok kontrollálása: hétvégi házak és nyaralók

A terv készítői részt vettek az építési engedélyek véleményezésében. 40 településen hetente 100 engedélyt kellett átvizsgálniuk, ebből átlagosan 65 esetben indítottak szabálysértési eljárást. Bár 1959-ben megjelent a Balatoni Építésügyi Szabályzat, a regionális terv készítői többször hangot adtak véleményüknek, mely szerint a tervek rendkívül szegényes és kulturálatlan megoldásokat tartalmaznak.⁷

A probléma tehát továbbra is a magánépítkezések terén mutatkozott: nem tudták felszámolni az engedély nélküli tevékenységeket, hiányoztak a korszerű tervek, jelentős számban a kivitelező kisiparosok terveztek, ezért javasolták a tervezés képesítéshez kötését. A minőség javítása érdekében minden héten az előre megjelölt időpontokban és helyszíneken tanácsadói napot tartottak. Farkas Tibor munkáját, mely során nem csak az építtetők, de a hivatalnokok szemléletét is nagy türelemmel és empátiával alakította, a MÉSZ patronáló mozgalmában résztvevő építészek is segítették. A magánépítkezések színvonalának emelésére az ÉM hétvégi ház pályázatot szervezett.⁸ A kiírás korszerű kisnyaraló tervek készítésére vonatkozott, melynek alapján a Belkereskedelmi Minisztérium előregyártott és összeszerelhető épületeket, illetve épületelemeket bocsáthatott ki, a BIB pedig kulturált és gazdaságos tervekkel láthatta el a Balaton mentén építeni szándékozókat. A két első díj közül az egyiket Farkasdy Zoltán, Balla Gyula, Halmágyi Károly hagyományos anyagokból készült, hátizsákban helyszínre cipelhető nyaralóterve, míg a másikat Mandel Tamás és Tenke Tibor három ütemben azonos elemekkel bővíthető hétvégi háza kapta.

További segítséget jelentett a vízparton építtetőknek egy népszerű építési tanácsadó, majd a nyaralókról szóló kézikönyv kiadása.⁹ A szakfolyóiratokban publikált írásokban Kotsis Iván korábbi tervezési elveire is hivatkozva hasonló megállapításokat tesznek a nyaralók kialakításáról, bár hangsúlyozzák, hogy a nyaralás mint életforma, a háború után jelentősen átalakult. A tópartra utazók kevesebb időt, mindössze 2-3 hetet üdülnek a tó mellett, idejük nagy részét a szabadban töltik, a házban csak meghúzódni szeretnének. "Tudomásul kell vennünk, hogy az üdülőterület nem vadon, hanem sűrűn települt táborhely. Tehát az egymáshoz alkalmazkodás térben és formában feltétlen követelmény."¹⁰ Ismét előkerül a vernakuláris építészeti minták adaptációjának problémája, és bár egyszerűségét példa értékűnek tekintették, de a formamásolást elutasították, mert a nyaraló rendeltetése alapvetően más.

Későmodern építészet torzuló táji háttérrel

A tervet 1963-ban a Minisztertanács is jóváhagyta, azonban a '60-as évek közepétől egyre kevesebb forráshoz jutott a BIB, az alapvető infrastrukturális fejlesztések elmaradtak, miközben egyre több ember érkezett a tópartra. A Balaton-ügy megtorpanni látszott. Farkas Tibor két főmérnöke is elhagyta az országot, az északi partért felelős Bérczes István disszidált, a délit felügyelő Polónyi Károly újabb szakmai kihívásokat keresve a fejlődő országokban kamatoztatta tapasztalatait. Érdemes összevetni Polónyi és Farkas életútját, míg előbbi a Team X révén a világ élvonalába tartozó építészként, saját szavaival „az egyik süllyedő hajóról a másikra lépve" sikeres nemzetközi karriert futott be, addig Farkas a Balaton-ügy elkötelezettjeként dolgozott tovább. Az építész csak akkor mondott le tisztségéről, amikor a fellazuló jogszabályi keretek révén a tópart látványa már annyira eltorzult, hogy számára az a hazai és nemzetközi szakmai közvélemény felé is vállalhatatlanná vált. 1971-es, az építésügyi miniszternek címzett lemondó levelében tehetetlenségének adott hangot és elsősorban a zártkertek korlátlan terjedésére utalva az egyre inkább fenyegető „kultúrbotránnyal" indokolta döntését.

Mi történt valójában a '60-as évek végétől a régióban? Az új gazdasági mechanizmus bevezetése mellett új tanács- és földtörvényt fogadtak el, a BIB tervhatósági szerepköre és az ÉM által kinevezett főépítész feladata megszűnt. Farkas Tibor, felismerve az új rendszer adta lehetőséget, javaslatot tett egy központi fejlesztési programra, amit Balatoni Központi Fejlesztési Program néven el is fogadott a Minisztertanács.¹¹ Vállalati és SZOT üdülők sora épült fel. A szállók esetében a tömeges igények gyors kielégítése miatt a korábbiaknál nagyobb léptékű hotelek építésére volt szükség, példaként említhető a Helikon Szálló Keszthelyen (Tolnay Lajos, 1972) vagy az almádi Hotel Aurora (Kürthy László, 1971). Bár a külföldi üdülőterületeken ezzel egy időben már a kisebb szállóegységeket favorizálták, ezzel a léptékkel csak a széplaki szállodasornál kísérletezhettek. A Balaton-parton is egyre inkább előregyártott elemekből építkező későmodern építészet mind léptékben mind anyaghasználatban elszakadt a kezdeti regionális modern ideától.

A területfelhasználás és az építésrendészeti kérdések központi irányítása megszűnt, a parcellázás tanácsi hatáskörbe került, ahol önkényesen megnövelték beépítésre kijelölt területeket. Az értékes szőlőterületek helyén zavaros összképet adó zártkertek alakultak ki. A silány, házilagos építészeti megoldásokat paradox módon az ellentmondásos szabályozás kényszerítette ki, a probléma megoldásával Laposa József tájépítész kísérletezett. A mezőgazdaságilag értékes területeken a gazdálkodást és a rekreációt összekapcsolva egy új cselekvési formára, a tevékeny pihenésre tett javaslatot. Eközben a túlnépesedés és építészet problémáját egyre inkább háttérbe szorította a víz fokozódó romlása, az eutrofizálódás.

1979-ben Kotsis Lajos vezetésével új regionális tervet dolgoztak ki: a Balaton Üdülőkörzet Regionális Rendezési Tervét. Az elképzelés célja a vízparti térségek fokozatos fellazítása és a túlnépesedés visszafogása volt, miközben a régió területe kibővült a Balaton-felvidéki háttértelepülésekkel, ez a népi kultúra turisztikai újrapozícionálását is jelzi. Ezzel párhuzamosan, mint valamiféle posztmodern fordulat, látható volt az építészeti stratégiák lokális minták felé fordulása és az absztrakt, regionális modern eszméje eltűnt a tervezői gondolkodásból.

A rekreáció térhódításával látványossá vált a Balaton-part átalakulása, a kiemelt tájképi helyzetben az urbanizációt léptékváltások, elmosódó határok, összekeveredő területi identitások jellemzik, ami újabb kihívások elé állította -és állítja ma is - a Balaton ügyéért elkötelezett építészeket. Bár a probléma összetettsége és léptéke kétségkívül megváltozott, ma is a szakmai összefogás és a személyes példaadás az eredmény feltétele.

A Balaton-parti modern építészet öröksége, jellegét és minőségét tekintve sem tekinthető egységesnek. A két világháború között terminológiailag árnyalandó a modern építészet használata, hisz a Modern Mozgalom magyarországi képviselői ebben az időszakban a vidék problémái felé fordultak, a tóparti építészet társadalmi kérdései távol álltak a szociális elkötelezettségű mozgalomtól. Épp ezért Kotsis Iván és társai moderált, regionális építészete alakította a tópart karakterét, amely hagyomány a második világháború után színre lépő, és a tóparton lehetőséghez jutó építész generáció számára is kiindulási alapot jelentett – Weichinger és Kotsis egyetemi oktatói hatása révén is. Polónyi is visszaemlékezeik meghatározó professzoraira, számára a Balaton-parti munkák humánus, regionális adottságokra építő modernitás kikísérletezését jelentették, ahogy ez pályatársainak alkotásaiban is tükröződik. A fejlesztés léptékváltása, technológiai újításai azonban a regionális jelleg eltűnését és a későmodern ambivalens architektúráját eredményezték. A tópart modern építészeti öröksége ezért nem egységes, amit a nosztalgikus és kritikus közéleti publicizstikákban betöltött ellentmondásos pozíciója is jól mutat. Jelen cikksorozat talán esélyt ad a tópart örökségének újraértékelésére is.

Wettstein Domonkos

Felhasznált irodalom

1 Farkas Tibor, Ahogy én látom a Balaton-ügy 30 évét.  I. rész. In: Magyar Építőművészet 37, 1988, 44–47. 

2 Polónyi Károly, Építész-településtervező a perifériákon, Polónyi Károly retrospektív naplója, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2000.

3 Kisléghi-Nagy István, A Balaton-táj fejlesztése építészeti szempontból; tárgyalási alapul szolgáló javaslat a MÉSZ részére In: Magyar Építőművészet 6:(1-2), 1957, 51-52. 

4 A Balatonkörnyéki Regionális Tervről részletesebben: Wettstein Domonkos, Historical analysis of regional planning of Balaton In Pollack Periodica 8:(1), 2013, 141-152. 

5 Tőkés György, Farkas Tibor, Területi koordináció gyakorlati kérdései Siófok központjának átépítése kapcsán In: Városépítés 4:(3), 1967, 31.

6 Simon Mariann, Hungarian See Promises a Rich Summer: Collective Good and Economic Interest in Socialist Leisure Architecture In: Hilde Heynen & Janina Gosseye (szerk.) Proceedings of the 2nd International Conference of the European Architectural History Network. Konferencia helye, ideje: Brussels, Belgium, 2012.05.31-2012.06.02. Brussels: Koninklijke Vlaamse Academie van Belgie voor Wetenschappen en Kunsten, 2012., 480-484. (A szerző témakörhöz kapcsolódó publikációja: Simon Mariann, Újrakezdések / Restarts, Terc, 2016.)

7 Farkas T., Csorba Z., A Balaton környék építési rendje. In: Magyar Építőművészet 12:(5) 1963, 58–59.

8 Callmeyer Ferenc, Hétvégiház pályázat. In: Magyar Építőművészet 9:(1) 1960, 23-29.

9 Callmeyer Feren, Rojkó Ervin, Hétvégi házak-nyaralók, Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 1972.

10 Farkas T.: Beszámoló a Balaton-környék fejlesztéséről. In: Magyar Építőművészet 9:(6) pp. 15-26. (1960)

11 1043/1969. (XII. 29. ) Korm. határozat. Az első ütemben 1970-1975 között a fejlesztés irányítására új szervezet jött létre Balatoni Tárcaközi Bizottság néven, 8 milliárd Ft került beruházásra, kiépültek a közművek, folytatódott a közlekedésfejlesztés, és ebben az időszakban épült fel zánkai úttörőváros Kiss Imre tervei szerint.

A Balaton-part építészetét feldolgozó honlap: www.balatoniepiteszet.hu

A témához kapcsolódó tudományos publikációk:

Wettstein Domonkos: Építészet, identitás, Balaton: Regionális stratégiakeresés a harmincas és a hatvanas évek építészetében. Utóirat: A Régi-új Magyar Építőművészet melléklete 13:(72) 2013, 23-28.

Wettstein Domonkos: The Balaton region as an experimental territory.: Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary, Építés-építészettudomány 44:(1-2) 2016, 129-177.