Puha határok – belső téri határok koncepcionális jelentősége néhány kortárs közösségi épület téralakításában
Deichler Tímea a BME Építőművészeti Doktori Iskola keretein belül, a Középülettervezési Tanszéken folytatott doktori tanulmányai során azt vizsgálja, hogy napjainkban az épületen belüli erős téri korlátok elhagyása, a szabad terek arányának növekedése miként nyitja meg, teszi elérhetővé, segíti az épületek használatának szabadságát.
A technológia fejlődése, a digitalizáció olyan szociális, kulturális, gazdasági változásokat hoztak magukkal, melyek a 20. század végére újradefiniálták a közösségi épületek addig lassan változó funkciójához illeszkedő téri programjait. A közintézményekben egyre nagyobb hangsúlyt kaptak a szabad terek. Szabad terek fogalma alatt olyan tereket értek, melyek nem egyetlen funkcióra, hanem több rendeltetés együttes jelenlétére, integrációjára alkalmasak. Szerepük sokrétűvé vált: amellett, hogy alapvető rendeltetésük szerint a szórakozás, a kikapcsolódás, a tanulás vagy épp a munka folyamatának színterei, kötetlenebbé, nyitottabbá váltak, időben változó módon többféle tevekénységnek is helyet adnak. E tértípus elemei olyan összefüggő térstruktúrát alkotnak, ahol a térrészek közötti határok részben, vagy egészben elmosódnak, ezáltal az egyes térrészek külön-külön, de tetszőlegesen összevonva is belakhatók. Lehetőség nyílik mind a privát tevékenységekre, mind közös eseményekre, melyek helyszínei gazdag átmenetek között folyamatosan változhatnak. A BME Építőművészeti Doktori Iskola keretein belül, a Középülettervezési Tanszéken folytatott doktori tanulmányaim során azt vizsgálom, hogy napjainkban az épületen belüli erős téri korlátok elhagyása, a szabad terek arányának növekedése miként nyitja meg, teszi elérhetővé, segíti az épületek használatának szabadságát.
A témakör sajátosan izgalmas részterülete, hogy a hagyományos téri határok oldása által miként hozhatók létre az egybefüggő szabad tereken belül karakterrel rendelkező térrészek. A probléma megismerésében meghatározó volt számomra a nemzetközi pályázati felhívásra 2019-ben készített Future Library pályázati tervünk[1] elkészítése, amelynek során arra kerestünk választ, hogy hogyan tudunk az adott térből annak használói számára a szemeszter, a hét, vagy akár az egyes napok változó igényeihez megfelelően alakítható térstruktúrát létrehozni.
A kiírók könyvek fizikai jelenlétével nem számoltak, a könyvtár szerepét a tanulási folyamat támogatásában, kiszolgálásában határozták meg. A tervezési helyszín a korábbi könyvtáruk tere, mely egy zárt, külső kapcsolatokkal nem rendelkező, nagy belmagasságú teremből és a hosszoldalán hozzá csatlakozó alacsonyabb galériából állt.
Alapfelvetésünk az volt, hogy a könyvtárak funkciója a tudás tárolásának és átadásának helyéből folyamatosan alakul át a napjainkban már bárhol elérhető információ feldolgozásának, a tudás megosztásának terévé.[2] Az információ feldolgozásának számtalan módja lehetséges, az egyéni tanulástól kezdve a csoportmunkán keresztül az egyes előadástípusokig. Mindezeken részt vehetünk ülve, fekve, vagy akár állva, digitális vagy analóg eszközöket igénybe véve.
A megérkezéshez köthető, valamint a kiszolgáló funkciókat a tanulótéren kívül helyeztük el. Ezáltal egy önálló, egybefüggő belső világot hoztunk létre, melyet két elem, a "terep" és a "felhő" határoznak meg.
A "felhő" felületét fix, de különböző magasságba függesztett lámpák és mozgatható rolók alkotják. A használók a felettük lévő lámpák fényerejét – mozgatható vászon térelválasztó elemek segítségével – számukra megfelelőre állíthatják, melyek magassága a mennyezettől a székek ülőfelületének magasságáig szabályozható, a tér oszthatóvá válik, így lehetőség nyílik a nagy téren belüli privát egységek kialakítására. Ugyanakkor, míg akusztikailag és vizuálisan finoman elhatárolt területekről van szó, teljes, zárt szobákra, fülkékre jellemző elhatárolás nem jön létre, azok továbbra is a nagy tér részei maradnak. Mind a lámpák, mind a vásznak a látogatók által elérhető applikáció segítségével működtethetők.
A "terep" különböző szintjei átmenetet teremtenek az alacsony belmagasságú, privát jellegű és a nagy belmagasságú, publikus zóna között. Az épület különböző méretű, kialakítású részei számtalan eltérő használat kombinációjának adnak teret. A meredek lépcsők határozottan elválasztják az alsó és a felső szintet. A dupla szélességű lépcsők az ücsörgés helyei, egyúttal lelátót képezhetnek kisebb előadások számára. A teraszos kialakítás szintjei megfelelő méretű teret biztosítanak öt-hat fős csoportok számára, miközben a teraszok közötti magasságkülönbség elválasztja a beszélgetések síkjait, ami a csoportok egymás melletti munkavégzését segíti. A "hegy" fizikai akadályt képez az alsó szint publikus és a galéria privát zónája között, a mögötte lévő terület így még zártabbá válik. A "terep"-et a különböző topográfiai viszonyai mellett ezek formái is alakítják. A koncentrikus ívekből álló középső területeken erős vizuális kapcsolat jön létre az emberek között, felerősítve az adott csoporthoz (közösséghez) tartozás érzését. A párhuzamos terepvonalak által határolt területek (szintek) különböző tevékenységeknek adnak helyet egymás mellett.
A könyvtárat létrehozó két elem – a "terep" és a "felhő" – interferenciája, a köztük kialakuló téri helyzetek változatos használatú teret eredményeznek, ahol az interakciók különböző módjai – egyéni tanulás, csoportmunka, prezentáció, kisebb előadás – válnak lehetővé.
A belső szabad terek tervezése során – más feladataim esetén is, a Future Libraryhoz hasonlóan – az egyik fő problémát számomra az jelenti, hogyan lehet az egyes térrészek szerepét úgy meghatározni, hogy a teljes tér homogén, összefüggő maradhasson, melynek kezelésében nagy hatással volt rám Jan Gehl puha határ fogalma. Gehl szerint az, hogy az adott tér mennyire marasztaló, nagyban függ határainak, szegélyeinek kialakításától. Meghatározása alapján a szegélyek lehetnek puhák vagy kemények, attól függően, hogy mennyire kommunikálnak a terek, melyeknek határát képezik.[3] Egy tagolt, sok megnyitással rendelkező, ezáltal folyamatos mozgást generáló földszinti sáv a kapcsolódó köztér számára puha szegélyt képez, míg azok a vak, nyílás nélküli homlokzatszakaszok, melyek mentén nem történik semmi, nincs az épületek és a külső tér között se fizikai, se vizuális kapcsolat, kemény szegélyek.
Az épületeken belüli szomszédos terek szegélyeinek kialakítása a "puha" és a "kemény" közötti skálán sok lehetőséget rejt. Értelmezésemben a legpuhább szegélyek a két különböző funkciójú tér között folyamatos mozgást tesznek lehetővé, míg a kemény szegély az egyes terek elzárását, az ott folyó tevékenység elkülönítését segíti; a szabad terek esetén – ahol a közösségi aktivitás időben változatos lehetőségeinek kialakulása és fenntartása a cél – kedvezőtlen elválasztást jelent.
A terek kapcsolatának kialakításához már a hagyományos falak helyett, azok helyén a kialakított mozgatható térelhatároló szerkezetek is nagyban hozzájárulnak. A Brandlhuber + Emde, Burlon + Musk Petzet által tervezett berlini Terrashausen esetén – főleg a projekt publikációs anyagaiban (Brandlhuber, divisare, dezeen) látható fotókon – meghatározóak a szintmagas függönyök. Az egységes agyaghasználat – mindenütt jelenlévő látszóbeton felületek – és a teraszok irányába nyíló, a mennyezetig érő üveg tolóajtók által külső és belső terek közötti határok szinte teljesen elmosódnak. Ez azért is szokatlan, mert a belső terekben privát műtermek, apartmanok vannak, míg a teraszok bárki által elérhető terek.
A puha határ létrehozásában leginkább meghatározó elemként jelen lévő, manuálisan mozgatható függönyök a homlokzatok külső síkján futnak, ezáltal a belátás szabályozása mellett biztosítják a nap elleni védelmet is. A fotókhoz képest a helyszínen már kevésbé uralja az épület összképét a függönyök jelenléte, de gondos részletképzései, a természettel való együttélése szép rétegei az egyébként meglehetősen steril háznak. Különösen igényes a sínek íves vonalvezetése, melyek által nyitott állapotban a függöny tömege a homlokzatra merőleges, ezáltal még inkább hozzájárul az általa létrehozott határ megszüntethetőségéhez.
Az Arup iroda által tervezett Coventry Egyetem Mérnöki és Számítástechnikai Karának épülete annak a példája, amikor az épület egy nagyobb részét – jelen esetben az informális tanulótereit – a használók útvonalaihoz hasonló áramlások alakítják, melyek olyan láthatatlan összetevőkből eredeztethetők, mint az információ, a fény, a levegő vagy a hang haladási irányai, melyek egyaránt segíthetik és gátolhatják a szabadon használható terek belakhatóságát. E látható és láthatatlan összetevők külön-külön, vagy együttesen áramolva a hagyományos építészeti eszközök által definiált határoknál sokkal finomabb, differenciáltabb elválasztásokat hoznak létre. A használók közlekedési irányai, az átközlekedő tömeg mérete meghatározza, hogy az adott hely mennyire lesz, lehet privát vagy publikus. A légáramlás által létrejövő friss levegőellátás, esetenként a huzatos környezet nagyban hozzájárul a térrészek komfortérzetéhez, míg a különböző hanghatások, fényminőségek más-más használathoz tudnak optimális helyeket teremteni. Az áramlások intenzitásának skálái, hol egymást erősítve, hol ellensúlyozva, több dimenziós mátrixhoz hasonló lehetőségeket teremtenek a tervezők számára a szabad tér egyes térrészeinek differenciálásában. Azok a területek, ahol a közlekedési útvonalakkal egybeesik a levegő áramlásának iránya, üresen maradnak – a folyamatos használói és légmozgások miatt kevésbé komfortosak – ezáltal határt képeznek az általuk elválasztott helyek között. A Coventry egyetem esetén a térstruktúra központi területeit, melyeken sokan átközlekednek, légáramlásoktól, zajtól nem védett nagyobb csoportok gyorsabban lezajló tevékenységekre használják. A hidak kisebb méretű, tagoltabb területein kevesebben közlekednek át, és mivel egymást átfedik, ezek zajtól és légáramlásoktól is védettebb helyek, amelyek kisebb csoportok és időben hosszabb tevékenységek számára is alkalmas térrészek. A homlokzatok melletti galériák zsákutcaként jelennek meg, ezáltal a zajtól, közlekedő tömegtől védett területek. Ezek a struktúrában a leginkább privátnak tekinthető helyek, melyek elmélyültebb
munkát, koncentrációt tesznek lehetővé.
Vizuális és fizikai kapcsolatok nélkül az épületek egyes szintjei külön világot képeznek, míg a tájszerű belső tér által összefüggő térstruktúra alakítható ki. Míg az Arup iroda tervében a több szinten összefüggő tanulóteret különböző áramlások által generálták, sok esetben ehhez hasonló helyzet a síkok mozgatása, hajtogatása által jön létre. A topografikus mozgatások – kisebb-nagyobb szintbeli eltérések kialakítása – által a terek összekapcsolása és osztása is elérhető.
Az általam megismert, bejárt épületek közül az e módszerrel létrehozott platformok kezelésében a leginkább a Hawkins\Brown iroda által jegyzett Oxfordi Egyetem Fizikai Intézetének központja mutatta a legteljesebb, a szabad tér használatát legjobban szolgáló példát. Az épület központját a felszín feletti épületrészén teljes magasságban végighaladó, zárt szobákkal határolt, lebegő lépcsőszárnyak átriumtere képezi. Az átriumtér különböző méretű lépcsőkből, hidakból, galériákból álló rendszerén lentről fölfelé egyre csöndesebb funkciók kapnak helyet. Ennek megfelelően a közösségi tér "legzajosabb része" a földszintről felvezető lelátószerű lépcső, amely az előtte lévő – méretében a lelátóhoz illő – térrel kiegészülve kisebb előadások számára biztosít helyet. A topográfiai eszközök egyik leginkább elterjedt alkalmazását a lelátóként is funkcionáló lépcsőző terek adják, melyek szinte minden kortárs középületben megjelennek. Ezen tértípus szerepe sokrétű: az ücsörgéstől, vagy az uzsonna elfogyasztásától kezdve, a spontán szerveződő megbeszéléseken keresztül a nagyobb közönséget megszólító előadásokig sok minden helyet kaphat bennük. A lépcső alapvető szerepét tekintve átmeneti tér: átmenetet képez azon szintek között, melyeket összeköt. A közösségi tér részeként azonban lényegessé válik az átmenet módja: a lépcső alsó és felső terekkel való kapcsolatának kialakítása, ami jó megközelíthetőség, "hozzáférhetőség" nélkül könnyedén használaton kívüli területté válhat. Szintén meghatározó, hogy a lépcső közlekedőtérként mekkora mozgást generál, mivel a folyamatos átközlekedés kontraproduktív, nagymértékben nehezíti az adott hely belakását, alternatív, személyre szabott használatát. Mivel a Fizikai Intézetben az előadó és szemináriumi szoba a földszinten, míg a tanuló és kutatóterek az emeleteken találhatók, az egyszerre sokakat mozgató események a földszinten kapnak helyet. Így a lépcsőn egyszerre elhaladó nagy tömegre nem kell számítani.
A Fizikai Intézet átriumterének szerepe a kommunikáció, az ötletelés, az együttműködés elősegítése. Az átriumtér lényegében keskenyebb (födém)sávok hajtogatásából kialakult galériák, hidak és lépcsők összefüggő rendszere. Az egyes galériák legalább fél szint eltolással sorolódnak egymás után. Ez a szintkülönbség segít akusztikailag elválasztani a beszélgetések tereit, ezáltal az egymás mellett folyó tevékenységek nem zavarják egymást. Ráadásul, a különböző síkok egymásra takarásával a hatalmas tér vizuálisan is osztottabbá válik, ami növeli a térrészek intimitását. Egyszóval akár kisebb síkbeli különbségek is képesek a nagy tereket osztani. Az emeletek közötti rámpák, elnyújtott, huzamosabb tartózkodásra alkalmas lépcsők segítik a szintek használatának összekapcsolását.
A határok alakíthatósága rövid és hosszú távon különböző lehetőségeket tesz lehetővé. Az Archigram elméletének meghatározó eleme volt, hogy az építészetre úgy tekintettek, mint a ruhára.[4] Úgy gondolták, hogy – az általunk viselt ruhákhoz hasonlóan – épített környezetünknek is reagálnia kell az aktuális feltételekre: az időjárásra vagy a használat módjára. A kortárs építészetben az időjárásra, használói igényekre a ruha cseréhez hasonló burkot "cserélhető" módon reagálni képes épületek izgalmas példája a Querkraft Architekten iroda által tervezett bécsi IKEA. Az épület külső burka a vázszerkezet szélső négy és fél méter mély sávja, mely polcszerűen körbefutja az épületet, az itt helyet kapó nagy méretű növények természetes – időjárásra, évszakokra reagáló – határt képeznek. Nyáron árnyékolnak, télen beengedik a fényt, javítják a mikroklímát nem csak az épületben, annak környezetében is.
A vasbeton vázszerkezeten belül létrehozott könnyűszerkezetes egységek által a belső és külső terek az épület "mélyebb" – a homlokzattól távolabb eső – területein is jóval egyszerűbben alakíthatók, mint a hagyományos esetben. Ezáltal az épület különböző használati módok számára viszonylag gyorsan és egyszerűen átalakítható.
A puha határok tehát a szabad terek nagy egybefüggő térstruktúráján belüli, karakterrel rendelkező helyek elhatárolását, meghatározását teszik lehetővé. Kialakításukra különböző megközelítéseket, példákat láttam, melyek esetenként együttesen is előfordulnak: szabad tereken belüli puha határ létrejöhet a falak – födémek – mozgathatósága, a határ anyagának speciális tulajdonságai, taktilis ingerek, kisebb-nagyobb szintbeli elválasztások és összekötések, illetve a szerkezetek gyors, egyszerű cserélhetősége által.
Deichler Tímea
[1] Future Library nyílt, nemzetközi, építészeti ötletpályázat, 2019, kiírók: CODE - COmpetitions for DEsigners , Università degli Studi di Genova, pályamű szerzői: Deichler Tímea, Jakab Dániel, eredmény: 2. díj, nagyságrendileg 100 pályaműből
[2] Harrison, A. – Hutton, L.: Design for the Changing Educational Landscape: Space, Place and the Future of Learning. Routledge, New York, 2013
[3] Gehl, J.: Life Between Buildings. Using Public Space, London: Islandpress, 1987/2011, 155-161.
[4] CORBO, S.: Interior Landscapes. A Visual Atlas, Australia: The images Publishing Group Pty Ltd, 2016, 36-40.
Szerk.: Hulesch Máté