Dévényi Tamás könnyedsége – a sóskúti (pusztazámori) ház

Mónus János gondolatai a Dévényi Tamás erdőszéli házáról, a kivételes helyszínről, a természetességről és a rejtőzködő játékosságról - saját helyszíni fotóinak kíséretében.

Megint történt valami.

A másolások korát éljük. Még a „jók" is felvesznek egy tőlük idegen magatartást (azaz kórosan megszeretnek egy légkört) és aztán ezt „telepítik"aktuális „projektjükbe". Verseny alakult ki, hogy ki teszi ezt a legsterilebben, melynek eredményeként a lecsupaszított látszat-őszinteség helyett – rendszerint mesterkéltséghez vezet.

Tamás házánál nem ez történt. Itt finom, alig észrevehető könnyű eklektika tapasztalható, a kivételes helyszín magányában. Nincs különösebb teória, helyette „csak" természetesség, nem végletekig feszített egyszerűség, rejtőzködő játékosság uralkodik.

 

 

Ha az odalátogató sorstárs-építész önmagához őszinte akar lenni, akkor bevallhatja, hogy a felkavaró első perctől kezdve mérlegel, ki az igazi: Tamás, vagy ő? Ha járatos a műfajban (mivel családi házról van szó, tehát ki nem?), akkor az első benyomás után keresni kezdi, mi az, amiben biztosan ő a jobb? Nyilván talál ilyen pontokat, de aztán ha a „mű" tényleg remek - mint most - , akkor a látogató feladja, enged, elismeri vereségét és a látvány győz.

Nos, bevallom, Pusztazámoron Tamás jobb volt, legyőzött!

Nagyvonalú és fesztelen, részletező, de nem kukacos, nem fed el semmit, nem takargat, kinyit és nyitva hagy. Mintha nem itthon járnánk, de nem is az agyonrendezett, karbantartott nyugaton, vagy a még vaskosan tisztálkodó, de mindig kissé mocskos keleten. Egy olyan Magyarországon járunk, mely nincs is, de jó lenne, ha volna.

A (fel nem adható) Más-Magyarország után vágyakozó építészek élharcosa Tamás. Hiába mondja, gondolja: „ez van, el kell fogadni", ő nyilvánvalóan sose fogja ezt tenni. Szereti az embereket, a helyzeteket, a tárgyakat, az anyagokat, az életet. Kirándulás helyett sose szeretne kocsmázni. A ház tulajdonosa mondta: már háromnegyed éve ott laknak, de félve várják, hogy egyszer vége lesz a nyaralásnak.

 

 

Figyelem: nyaralásról van szó, nem ingatlanról és megtérülésről, nem energiatudatosságról (pedig itt ez is adódott), és fenntarthatóságról, nem örökölhető értékről és építészeti tettről, de nem is arról, hogy most fokozottan kikapcsolódunk, őrjöngve pihenünk hazug-hajszás hétköznapjaink után, hanem arról, hogy olyan könnyű létbe kerültünk, mely nem elviselhetetlen, sőt inkább vágyni szoktunk az ilyenre. Irigylem a ház tulajdonosát és persze építészét, hogy nekik ez sikerült!

Sikerült olyan homogénnek tűnő tetőfelületeket, homlokzatokat építeniük, melyek mégis különböző anyagokból, fazsindelyből, fémlemezből, és üvegből állnak össze, sikerült a mindig vágyott ereszcsatorna-nélküliség és sikerült a nagyléptékű, mégis könnyed magastetőt (hasznosítás nélkül!) a házra illeszteni úgy, hogy tényleg fed, árnyékol, külső tartózkodást biztosít (elegánsan karcsú faszerkezetével). Mindez egy levendulás, füves, babérmeggyes nagykert közepén található (keresetlen kertalakítással), ahol a ház körül még a nap is a bentlakók kedve szerint jár.

 

 

Tessék Pusztazámorra-Sóskútra kirándulni (nem megelégedni az elektronikus információkkal) és bekéredzkedni a telekre, házba, Dévényi Tamásba!

Mónus János
építész