„Eddig mindenki számára titok voltam” – Interjú Zaha Hadid festőjével, Antonio de Camposszal

Antonio de Campos évtizedekig a színfalak mögött alkotott Zaha Hadid festőjeként. A FUGA-ban kiállított munkái kapcsán az Építészfórumnak mesélt róla, hogyan találkozott a nagyhatású építésszel, miként gondol vissza együttműködésükre és hogyan látta testközelből a sztárépítész tudatos imázsépítését.

A kiállítás de Campos 2003 és 2016 között felhalmozott, technikailag egyedülállóan sokszínű, kísérletező munkáit mutatja be, amelyeket közel 10 éves folyamat eredményeként, először a frankfurti Deutsches Architekturmuseumban láthatott a közönség. A brazil művész Zaha Hadidnak készített és általa jóváhagyott festményei a sztárépítész alapítványának tulajdonában állnak. Budapestre a munkafolyamat során létrejött, elutasított tesztek érkeztek, amik kulcsfontosságúak voltak a végső festmények koncepciójának kidolgozásánál. A kiállítás január 19-ig tekinthető meg a FUGA-ban.

Építészfórum: Hogyan ismerted meg Zaha Hadidot?
Antonio de Campos: Egy vacsorán. Egy maláj építész barátomnak Zaha volt a mentora, és ez a srác nagyon jól főzött, így amikor híres építészek látogatták meg Zahát, gyakran őt kérte fel szakácsnak. Ezen a bizonyos vacsorán hármunkon kívül Rem Koolhaas és Patrik Schumacher vett részt, akikről én ekkor még csak nem is hallottam. Az egyetlen közös témánk az Oscar Niemeyer által tervezett asztal volt, aminél ültünk.

ÉF: Annyira jól sikerült az este, hogy Zaha Hadid felvett az irodájába?
AdeC: Nekem akkor egy pennym sem volt és munkát kerestem, a barátom pedig megemlítette, hogy egészen jól festek. Zaha az egyik hatalmas, korai konstruktivista festményére mutatott és megkérdezte, hogy tudnék-e ilyet festeni. Én természetesen igennel feleltem, neki pedig tetszett a bátorságom, de mint később kiderült azon a festményen 18 festő 3 hónapon keresztül dolgozott. Másnap teszteket készítettem neki, amik szörnyen sikerültek. Közben ő elutazott New Yorkba, de a menedzsere felvette velem a kapcsolatot és azt mondta, kapok néhány hetet, hogy Zaha asztala mellett dolgozzak, de valami fantasztikusat kell csinálnom ahhoz, hogy nála is maradhassak. Az első festményt az orosz konstruktivista kiállításra készítettem el, a Guggenheim Múzeumba.

ÉF: Hogyan emlékszel vissza a korai évekre?
AdeC: Ebben az időszakban, a ‘80-as, ‘90-es években  Zaha aktívan részt vett a közös munkában. Mindenkinek megvolt a saját kreatív tere, de a konzultációk során beleszólt a vonalak irányába, vagy a színválasztásba, skicceket készített, iránymutatást adott. Ekkor még az iroda nagyon kicsi volt, 15 ember dolgozott nála, és nem voltak kivitelezés alatt álló projektek, úgyhogy nagy hangsúly volt a rajzokon, látványterveken. A győztes pályázatok közül csak a Vitra tűzoltóállomás épült meg. Az elkészült vizualizációkat azonban múzeumkban állították ki, és sokat el is adtak közülük. Emellett Zaha rengeteg előadást tartott, amelyekért hihetetlenül magas díjat kért – lényegében ezekből a bevételekből tartotta fenn az irodát. A budapesti kiállításon túlnyomórészt a későbbi, 2000-es években létrehozott festmények tekinthetők meg. Kivétel egy fekete papírra fehér tintával rajzolt kép, amit 1990 tájékán készítettem Zahának. Egy különböző méretű festményekből, szobrokból és rajzokból álló sorozat részeként jött létre, a berlini Victoria City Aerial pályázatra.

ÉF: Nem sokkal később viszont távoztál az irodából, miért alakult így?
AdeC: Az iroda rossz pénzügyi helyzete miatt előfordult, hogy akár három hónapon át nem fizetett ki, ezért kénytelen voltam távozni, és Frankfurtban digitális művészettel kezdtem el foglalkozni. Többek között részt vettem art directorként a legelső, európai, 3D animációval készített zenei videóklipek létrehozásában. Majd Malajziába költöztem, mivel felajánlottak egy munkát egy 3D animációval foglalkozó cégnél, ahol végül tíz évet töltöttem. 2003-ban kerültem vissza Zaha Hadidhoz és egészen haláláig vele is maradtam.

ÉF: Mennyiben változott a feladatköröd az előző periódushoz képest?
AdeC: Ekkoriban csak akkor dolgozhattál Zaha irodájában, ha saját számítógéped volt – mivel továbbra is nagyon drágák voltak a digitális eszközök. A programok kalóz verzióit az utcáról lehetett a legkönnyebben beszerezni. A kihívás az volt, hogy hogyan lehet egy újfajta vizuális identitást adni az irodának, amely reflektál ezekre a technológiai változásokra. Épp ezért a munkám nagyrésze a korai digitális és a hagyományos analógtechnikák közötti kísérletezésről szólt. Ebben az időszakban nagyobb mozgásteret kaptam, 100%-ban én határoztam meg a festményeknél használt technikákat és stílust. A „renderelés" korai szakaszáról beszélünk, bizonyos nézeteket ki tudtunk már menteni a szoftverből, amiken a műhelyemben tovább dolgoztam. A legtöbb kísérletem nem nyerte el a tetszését, de volt pár, amely megfogta. Körülbelül másfél év telt el, mire meg tudott barátkozni ezzel az új, digitális esztétikával. Az én pozícióm lényege tehát az volt, hogy vizuális tartalommal provokáljam az irodában dolgozó építészeket és munkaközi kísérletekkel inspiráljam a gondolkodásukat.

ÉF: Milyen módon hatott ez az időszak Zaha Hadid építészetére?
AdeC: Az ábrázolásmódja egységesebbé és folytonosabbá vált, elhagyta a korábbi, robbantott axonometrikus, fragmentált rajzokat. Ezt a változást a digitális technológiák idézték elő, nem tudatos választás volt. Zahának – részben emiatt – nem is volt olyan nagy ráhatása a tervekre, legalábbis a részletek szintjén. Patrik Schumacher feladata volt a munkafolyamatok szervezése, koordinálása. Zaha soha nem barátkozott meg igazán a digitális technológiával, leginkább a koncepció felépítésébe folyt bele, illetve olyan csapattal vette körül magát, amelyben teljes mértékben megbízhatott.

ÉF: Az iroda növekedésével, hogyan változott meg a légkör a stúdióban?
AdeC: Ekkor már több száz ember dolgozott az irodában, akik közösen alkották meg azt a Zaha Hadid imázst, amelyet a külvilág ismert. Mindenkinek voltak ötletei, amelyeket vagy elfogadott vagy visszautasított, majd idővel az egész olyan méretűvé nőtte ki magát, hogy nem is nagyon tehetett mást, mint hogy elfogadja. Zaha Hadid gyakorlatilag egy fikcióvá, egy karakterré vált, amely jóval nagyobb volt, mint ő maga. Az ott dolgozó emberek is részben ennek a mítosznak a varázsa alá kerültek, pedig sokan nem is találkoztak vele soha.

ÉF: Zaha Hadid soha nem is festett nagy méretben?
AdeC: Zaha nem festett és nem dolgozott A3-as méretnél nagyobb léptékben. A skiccei viszont nagyon nagy hatással voltak rám az első pillanattól kezdve. 

ÉF: Volt, hogy Zaha Hadid aláírta a festményedet?
AdeC: Igen is, meg nem is. Tanúsítvány bizonyítja, hogy megvette tőlem, de fizikailag soha sem írta alá. Erről azonban csak a belső emberek tudtak és mindenki más számára titok maradtam. Most végre fény derül az igazságra! A ‘80-as, ‘90-es években nemcsak én, de számos festő dolgozott a munkáin, a 2000-es évektől pedig az én feladatom volt, hogy új arculatot adjak az irodának.

ÉF: Mennyiben változott a művészeted Zaha halála után? Felmerült, hogy folytatod az együttműködést a Zaha Hadid Architects-cel?
AdeC: Ameddig neki dolgoztam lényegében Zaha Hadid része voltam, lehetetlen, hogy eltávozása után, hirtelen Patrik Schumacherként alkossak. Azóta kicsit megváltozott a stílusom, installáció léptékben és fotótechnikával alkotok.

ÉF: Végezetül, mit üzensz a fiatal építészeknek és művészeknek?
AdeC: Egy zseni soha nem úgy zseniális, ahogy elképzeljük. Csak az emberi képzeletben létezik a sztárépítész idealizált alakja, valójában sok tehetséges ember közös erőfeszítésével jön létre egy műalkotás. Nagyon fontos, hogy a fiatal építészek ezt tudják.

A kiállításmegnyitóról készült felvétel itt tekinthető meg.
 

Az interjút készítette és szerkesztette: Winkler Márk és Borenich Levente