Egy hétköznapi terv kapcsán

Brenner János németországi várostervezői pályája kezdetén, építésügyi közigazgatási gyakornokként készített tervet egy kis német község szabályozására. A 11 évvel későbbi, 1995-ös hivatalos szabályozási terv több elemet is átvett ebből, mára a területen járva felismerhetőek azok a gondolatok, amelyek az 1984-es vizsgatervben gyökereznek. A történeten keresztül a szerző rámutat a német településfejlesztési rendszer több olyan sajátosságára is, mely a hazai gyakorlatban is hasznosnak bizonyulna.

2021-ben a koronavírus javában tombolt, ezért csak virtuális konferenciákra volt lehetőség. Egy ilyen konferencián találkoztam a kibertérben egy kolléganővel, aki az alsó-szászországi Nienburg an der Weser megyét képviselte, és különféle vidékfejlesztési kezdeményezésekről számolt be. Ekkor jutott hirtelen eszembe egy régi esemény: 1984-ben, építésügyi közigazgatási gyakornok (németül "Baureferendar") koromban az írásbeli vizsga tárgya Marklohe község volt ebben a megyében, a feladatot a megyei tervezési hivatal fogalmazta.

A feladatnak több része volt. Marklohe egy több részből álló, ma kb. 5000 lakosú település, amelynek mindmáig nincs igazi központja, holott egy alsószász igazgatási különlegesség alapján a kb. 15000 lakosú Weser-Aue nevű községtársulás központi szerepét látja el, ráadásul érdekes történelme van. A 775 körül elhunyt Szent Lebuin angolszász misszionárius élettörténete szerint a szász törzsek egy Marklo nevű helyen tartották gyűléseiket, mielőtt Nagy Károly véres hódító hadjárataival a frank birodalomhoz csatolta az ószász területeket. Nem igazolható egyértelműen, hogy a helynév megfelel-e a mai Marklohe községnek, de tény, hogy Marklohe a középkorban bíráskodási színhely és főesperesi székhely volt. A St. Clemens Romanus templomot bazilikális alaprajzon a 11.-13. században építették, és közvetlenül a reformáció előtt, 1520 körül nyerte el az apszis turisztikai attrakciónak is számító, hátborzongatóan szép falfestését, az utolsó ítélet drasztikus ábrázolását. A megalapozó munkarészként készült településképi vizsgálatból levezetett egyik követelmény szerint a templom fontos távlati nézeteit meg kell őrizni.

A feladat egyik része úgy hangzott, hogy készítsek tanulmánytervet új községközpont telepítésére, amelynek helyszíne a már létező iskola mellett elvileg már ki volt jelölve, az én feladatom a tervezett óvoda, teniszpályák és főként egy rendezvényközpont elhelyezése volt. Meg kellett tervezni a főutca forgalomcsillapítást szolgáló átépítését is, a fő téma azonban – a növekvő keresletre tekintettel – az új központ északnyugati szomszédságában egy "Dallkamp" nevű, addig szántóföldként használt terület egyszintes (teljes szintnek nem számító beépíthető tetőtérrel) családiházas beépítésére készítendő tervjavaslat volt. A feladat megoldására hat hét állt rendelkezésre.

Már nem is emlékeztem arra, hogy milyen osztályzatot kaptam (talán "minus zwei", ami magyar fogalmak szerint gyenge négyest jelent), de érdeklődésemet mindenesetre felkeltette a találkozás: manapság a különféle térkép-programokkal nagyon könnyű ellenőrizni, hogy lett-e valami egy ilyen tervből. Gyorsan kiderült, hogy a tervezett központ továbbra is vár a megvalósításra, viszont nagy meglepetésemre az a bizonyos családi házas terület, ami az 1995-ben megállapított szabályozási tervben a "Nr. 14 – Im Oberen Felde" nevet viseli, nagyon is hasonlít akkori beépítési koncepciómra, gyakorlatilag azon alapul. Amikor a tervet készítettem, az egyik lényeges adottságként figyelembe kellett venni, hogy a tervezési terület egyik határát az északnyugat-délkeleti irányban haladó Bundesstrasse 6, azaz a 6. sz. szövetségi út alkotta, komoly forgalommal. Jóval később elkerülő út épült, a "6-os út" ezen szakaszát pedig átminősítették helyi úttá, de akkor evidens volt, hogy az út mellett beépítés nélküli, minél sűrűbb növényzettel beültetett védősávot kellett létrehozni. Mint Wilfried Imgarten polgármester – akit idén egy helyszíni szemle keretében meglátogattam – mondta, időközben a helyi forgalom annyira megnövekedett, hogy a zöld sávnak ma is van értelme.

A terv egyik ötlete az volt, hogy az utcák nagyjából kövessék a rétegvonalakat, egy kis mozgalmasságot hozva az utcaképbe, ezzel elég nagy mértékben különbözve a környék többnyire egyenes utcáitól. Ez meg is valósult, leszámítva azt, hogy a hivatalossá vált tervben végül is egy utcával több szerepel a nálam tervezettnél, ilymódon eltúlozva a forgalmi feltárást. A tervre két verziót készítettem: a terület nagyjából körte alakú magjában egy sűrűbb és egy lazább beépítésű változattal. Külön követelmény volt a lépcsőzetes megvalósítás, a feltáró utakat tehát úgy kellett szerkeszteni, hogy adott esetben átmenetileg zsákutcaként végződve is működjön a megközelítés. A terület közepén, amely nagyjából a legmagasabb pont is, kis, gépjárműforgalom nélküli teret terveztem, középen egy kúttal, elképzelésem szerint itt lehetett volna találkozni, grillezni vagy akár csak beszélgetni. A teret játszótér formájában hozták létre – ezzel a beépítés funkcionálisan mindenképpen nyert és valószínűleg illúzió volt arra gondolni, hogy az újdonsült háztulajdonosok "csak úgy" össze fognak járni a téren, ahelyett, hogy egymást látogatnák, viszont a gyerekeknek mindenképpen fontos, hogy találkozhassanak, biztonságosan játszhassanak. A terület keleti határán is történt némi változás, itt a szabályozási tervbe egy kisebb csapadékvíz-visszatartó medencét tartalmazó zöldsáv, valamint egy kétszintes lakóépület került és meg is valósult. A két zöldsáv kialakítására a szabályozási terv részletes előírásokat tartalmaz, ami ilyen formában 1984-ben még nem volt a feladat része.

Javaslatomban a homlokzatok anyagaként vörös klinkertégla és a magastetők fedéseként vörös cserép szerepelt – Észak-Németországban ez általánosan szokásos. A szabályozási terv legalább 35 fokos hajlásszögű tetőket ír elő – kivéve a garázsoknál és melléklétesítményeknél –, ami tökéletesen megfelel akkori elképzeléseimnek és így is valósult meg. Ezenkívül kissé kacifántosan előírja, hogy "a tetőfedés anyagának vörös vagy vörösesbarna cserépnek kell megfelelnie", sőt megadja a betartandó RAL-színárnyalatokat is, ami azért talán kissé túlzás, de kétségkívül hozzájárult a terület egységes megjelenéséhez. Nem tartoznak az előírások hatálya alá "a zöld tetők és a napenergia használatát szolgáló létesítmények" – ahhoz képest, hogy egy 1995-ben készült tervről beszélünk, meglepően a korral haladó előírás. 1984-ben, mikor jómagam terveztem, erről persze még szó sem volt. A homlokzati falakra – szintén megadva a RAL-színárnyalatokat – a szabályozási terv előírja, hogy ezeknek "legalább 85 %-ban vörös falazatból kell állnia". A közterületek burkolására úgyszintén lehetőség szerint vörös klinkertéglát ajánlottam. Ha ez csak nagyon kis részben is valósult meg, de aszfalt csak úttestburkolatként fordul elő, viszont van vöröses árnyalatú betonkő és szürke kiskockakő – mindenesetre az utcaképek egységesek.

És mit tanulunk mindebből? Először is: a településfejlesztésnek hosszú lélegzetvételre van szüksége, az "adj, Uram, de rögtön" hozzáállás nem mindig célravezető – itt is jó darabig eltartott, amíg az önkormányzat felhasználta a tervezési ötleteket és beérett a fejlesztés. Másodszor: nem egyedüli, hanem jellemző példa, hogy még egy kevésbé jelentős családiházas terület tervezése is milyen igényes műgonddal készült – először "rászabadítottak" a településre egy fiatal gyakornokot, nyilván azzal a meggondolással, hogy az "ifjú titán" ambíciózus és jól akar szerepelni (már csak azért is, hogy jó jegyet kapjon). Ha úgy tetszik: ezzel az önkormányzat megspórolta azon honoráriumot, amit magán tervezőiroda megbízása esetén ki kellett volna fizetnie – a megyei tervezési hivatal a meglévő anyagok alapján a szabályozási tervet különösebb nehézségek nélkül elő tudta terjeszteni az önkormányzati képviselőtestületnek. Kevésbé teljesítőképes, kisebb önkormányzatoknál az ilyen típusú hivatalsegély bevett gyakorlat.

Harmadszor: Németországon kívül kevésbé ismert, hogy milyen gondosan készítik fel a ma "technisches Referendariat"-nak, azaz "műszaki előkészítő szolgálatnak" nevezett képzés keretében a települési és megyei önkormányzati, valamint az állami hivatalok jövendőbeli vezető műszaki tisztviselőit, és – mint a példa illusztrálja – milyen komolyan veszik őket. Hosszú, elsősorban porosz előzmények után – pályája kezdetén már Karl Friedrich Schinkel azt a "Bauassessor" szakmai címet viselte, mint én is – több mint 70 éve a szövetségi közlekedési minisztérium irányítása alatt az illetékes tartományi minisztériumok részvételével képzik tovább a fiatal okleveles mérnököket különféle szakirányokban: építészet, városépítés, vasútépítés, tájtervezés, geodézia és geoinformatika, kommunális műszaki infrastruktúra, gépészet és elektromosság a műszaki közigazgatásban, vízépítés, környezetvédelem, haditechnika. A képzés természetesen abból indul ki, hogy a fiatal mérnökök értik a szakmájukat, amiből diplomát (illetve újabban mester fokozatot) nyertek, viszont meg kell tanulniuk a közigazgatás gépezetének működését, különösen a szakemberek nagyon finoman beállított és kiegyensúlyozott együttműködését a helyi, tartományi vagy akár országos politikával. Ennek megfelelően két év alatt végigjárják az összes számításba jövő hatóságot – részben csak rövid, többnyire kéthetes "beleszaglászásra", részben azonban hosszabb időre és komoly részvételre az aktuális munkában, beleértve a polgármester vagy más főnök megbeszéléseinek, testületi ülési fellépésének előkészítését és a részvételt az ülésen.

A jól képzett műszaki tisztviselői kar a politikusok fontos és lojális tanácsadója, ugyanakkor döntéseik megvalósítója – újonnan a politikába belépő miniszterek, államtitkárok, polgármesterek esetén eltart egy darabig, amíg erre rájönnek, de ha sikerült megtalálni a közös hangot, akkor többnyire rendkívül jó eredmények születnek. Talán ez az egyik nyitja annak, hogy Németország települései – minden aktuális nehézség ellenére – többnyire olajozottan és jól működnek, nem utolsósorban pedig épített környezetük szintén viszonylag egységesen magas minőségű, lakóik és látogatóik javára.

Brenner János, címzetes egyetemi tanár, okl. építészmérnök, építésügyi asszesszor

Szerk.: Hulesch Máté