"Egy szikra volt..." beszélgetés Pohárnok Mihállyal

Pohárnok Mihály 1972-től vezette a Házgyári Konyha Programot, majd 1975-ben kapott megbízást a Magyar Kereskedelmi Kamarától a Design Center (Ipari Formatervezés Tájékoztató Központ) megalakítására, ami a mai Design Terminál működését alapozta meg. A Ponton Galériában megrendezett Házgyári Konyha Program 1972-1975 szimpóziumon tartott előadása után a magyar ipari formatervezés kialakulásának korszakokon átívelő tanulságairól Szabó Eszter Ágnes beszélgetett vele.

Szabó Eszter Ágnes: Előadásában betekintést engedett az 1970-es évek ipari formatervezésének és dizájntörekvéseinek magyarországi helyzetébe. Említette az iparművészek és dizájnerek háború utáni, több évtizedig tartó bizonytalan státuszát a kulturális életen belül. Hogyan sikerült  igazi áttörést elérni a '70-es években?

Pohárnok Mihály: A művészeti hierarchiában, a XIX. századi művészetfelfogás uralkodott. Az iparművészek közül sokan a képzőművészetben találták meg az alkotás örömét, az érvényesülés lehetőségét. Nem volt fogyasztói társadalom, nem lehetett kapni semmit, de a gyárakban sem becsülték meg a frissen végzett tervezőket. Az volt a célunk, hogy megteremtsük azt, amire szükség van. Az import étkészletben pl.: nem volt kanál, ez jól jelzi az akkori helyzetet. (S. NAgy Katalin előadásában ezt úgy nevezte, mint szocialista társasjátékot: Hol, Mikor Mit lehet kapni címűt, ahogy az akkori társadalom működött. szerk.) Az egész dolog indulása egy revelatív felismerés volt, és egyben személyes kudarc is, hogy dizájnerekként ott ültünk egy házgyári konyhában, és nem voltak használati tárgyaink, és nem is lehetett kapni semmit. Ez borzasztóan erős inspirációnak bizonyult és elhatároztuk, hogy megcsináljuk amire szükség van. Ebben egy szikra volt Borz Kováts Sándor, aki már ekkor kisipari módszerekkel állította elő a legmagasabb minőségű tárgyakat. De ez mégis ambivalens helyzetet teremtett, hiszen az egyedi tárgyak árfekvése túl magas volt pont azoknak, akiknek szánta. Ipari technológia megteremtésére volt szükség a gyártáshoz. Ez sokkal nehezebb volt, mint a képzőművészek számára követni az aktuális trendeket a festészetben, mert itt az egész rendszert kellett megmozgatni és komplett gyártási folyamatokat kellett felépíteni, ami a szocialista nagyvállalatoknál nem volt egyszerű.

SZEA: A Házgyári Konyha Program egyik intenciója az volt, hogy az iparművész szakmát láthatóvá tegyék és az önálló tervezői státuszt kialakítsák. A csatlakozó tervezők - akik a "Tíz kísérlet" című kiállításban is részt vettek - szerettek volna irányt és mintát mutatni kortársaiknak és az utókornak is. A másik cél pedig az volt, hogy a közönséggel megismertessék a dizájn fogalmát és igényt generáljanak a jól megtervezett használati tárgyakra. Az elindult folyamat ellenére a magas dizájn felimerése még ma sem automatikus. Hogyan látja ezt?

PM: Nem feltétlenül kell, hogy deifiniálható legyen a dizájn a közönség számára. A lényeg, hogy a tárgyak megfeleljenek a személyes szükségleteiknek és legyen lehetőség a választásra. 18 könnyűipari vállalt vezetőjét kérdeztük meg korábban erről. A legtöbben praktikusan és jól gondolkodtak a tárgyakról és látták a lényeget, de nem voltak abban az anyagi helyzetben, hogy tervezőt foglalkoztassanak, így a tervezők számára nincs folyamatos megbízás, azonban az iparművész és dizájner státusz ma összehasonlíthatatlanul hitelesebb és elismertebb a '70-es évekhez képest. A közönség nagy része pedig már nem pusztán kozmetikázásként tekint a tervezésre. Korábban a „dizájnos" kifejezés sokszor pejoratívan hangzott el a díszítés kritikájaként. A multinacionális cégeknek nagy szerepe van a tervezők társadalmi elismertségének növekedésében, mert náluk a dizájnereké a főszerep és ezt jól tudják kommunikálni a külvilág felé.

SZEA: Ma sztárokként ünnepelhentnénk Ambrus Évát és Horváth Lászlót, hiszen készleteik, valamint Kovács Júlia citromfacsarója és almareszelője ikonikus tárgyak a '70-es évekből, és részei a kollektív emlékezetünknek.

PM: Igen, Ambrus Éva Uniset 212 készlete a Házgyári Konyha Program egyik eredményének tekinthető, mert ráérzett erre a tervezői attitűdre. Az Uniset 212 készlet később készült (1978-ban) és máig érvényes amit létrejött. Már nem gyártják és az öntőformái sincsenek meg, de legalább elmondhatjuk, hogy volt értelme a munkánknak, mert követőkre talált.

SZEA: Mit gondol arról, hogy a 40 éve Magyarországon lezajlott urbanizációs folyamat során a népi tárgyklutúra törvényszerűen lecserélődött, de napjainkban ismét a kézműves technológiák felé fordulnak a tervezők, illetve a vidéki életmód iránti vágy a reneszánszát éli?

PM: A 70-es években már megtörtént az életmódváltással járó tárgycsere, így a tömegtermelt termékek alapértelmezetté váltak. Az egyedi kézművesség mai feléledése összefügg a tágabb környezettel, a társadalmi, gazdasági folyamatokkal, de ez semmiképpen sem az ipari termékek konkurenciája, hanem inkább helye lett a személyességnek és a kis műhelyeknek. A tervezők saját műhelyeket alapítanak, mert Magyarországon nincsenek már nagy üzemek, a bérmunka is egyre kevesebb. A rendszerváltás után akkora technológiai fejlesztést kellett volna véghez vinni az iparban, hogy érdemesebb volt megszüntetni az üzemeket. Ezért is volt lehetetlen folytatni...

Szabó Eszter Ágnes