Egyetem a jövőnek. MOME Campus 2.0

2019. szeptember 6-án nyílt meg az elmúlt évek egyik legnagyobb hazai egyetemi fejlesztése, a MOME új campusa. A 3h és a CET Budapest tervezésében megvalósult együttesről Hartmann Gergely szövegét közöljük. 

2019 szeptemberétől a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem mintegy ezer diákja és oktatóik egy teljesen megújult építészeti és oktatási környezetben kezdhetik meg a szemesztert. Az elmúlt néhány évben két építésziroda tervezésében öt új és két felújított épületegység készült el, amely immár méltó keretet ad a nemzetközi hírű designegyetemen folyó munkához.

A Campus fejlesztése már több évtizede napirenden volt, sőt a kétezres évek elején, Reimholz Péter által részben vázlattervé is formálódott, ám ennél tovább nem jutott. Végül 2014-ben, az egyetem kitartásának és belefektetett munkájának eredményeként, megszületett a kormányhatározat, amely után látványosan elindulhatott a munka. Az egyetem egy alaposan felkészült megbízói csapatot is kiállított (MOME Laboratory) az előző rektor, Kopek Gábor vezetésével, aki a folyamat elejétől kezdve vezette a fejlesztés koncepciójának kidolgozását.

Két ütemben megépült a Technológiai Park, amelynek terveit (az időközben elhunyt Reimholz Péter koncepcióját alapul véve) Csomay Zsófia, valamint Németh Tamás készítette el (CET Budapest). 2016-ban a Műhelyház (mai nevén MOME ONE), 2018 márciusában pedig a Műterem- és Médiaház (MOME TWO) nyílt meg. A harmadik ütemre, a Zugligeti úti front fejlesztésének tervezésére nyílt országos építészeti pályázatot írtak ki, amelynek 2016-ban a 3h Építésziroda lett a győztese (vezető tervezők: Gunther Zsolt és Csillag Katalin). Idén szeptemberre átadták a befejező, harmadik ütemet is.

Az átalakított Farkasdy-féle főépület MOME MASTER néven a mesterképzést, az egykori B épület helyén létesült MOME BASE épület az alapképzést fogadja be. A kollégium helyén az innovációs központ, a MOME UP áll, amelyben a kutatás és innováció terei találhatók. Ezt a három elemet a Zugligeti út mentén, a föld alatt a MOME GROUND köti össze, amely az egyetem új közösségi tereinek helyszíne. Ilyen az új főbejárat, a 450 fős aula, a kantin és a könyvtár. Sor került természetesen a park megújítására, valamint a Gondűző villa műemléki helyreállítására is. A fejlesztésnek köszönhetően az egyetem minden hallgatója a zugligeti campuson talált otthonra, amely már az eddig az Iparművészeti Múzeum Kinizsi utcai épületében zajló képzéseket is befogadja.

A kihívás nem volt mindennapi, hiszen a feladat egy olyan intézmény épített keretének a létrehozása volt, amely ma már „kreatív innovációs és tudáspark"-ként definiálja magát. Éppen ezért jó kiindulópontnak tűnik, ha azt vizsgáljuk, hogy az új elemek milyen innovatív építészeti eszközökkel élnek és hogyan járulnak hozzá a kreatív atmoszféra kialakulásához. Ezen túl, mivel a MOME alapvető döntése volt, hogy Zugligetben marad, kulcskérdéssé vált a meglévő építészeti és táji kontextushoz való viszonyulás is. Az egyetem számos új helyszínt is mérlegelt, végül azonban e terület fejlesztése mellett döntött, nem utolsó sorban azért, mert a MOME identitása már összenőtt a hellyel. Minden eddigi és új funkciónak itt kellett tehát megtalálnia a helyét: a meglévőnek és az újnak, a természetnek és az építettnek a viszonya és aránya vált ezáltal a beruházás legélesebb kérdésévé.

Némi leegyszerűsítéssel élve a 3h által tervezett épületek az elméleti funkciókat fogadják be, míg a CET házai esetében inkább a gyakorlatias feladatok kiszolgálásán van a hangsúly. Utóbbiak zárt, nyers fekete-szürke tömegükkel nagyon is két lábbal a földön állnak, míg előbbiek már-már éteri fehérségben a föld felett lebegnek. Mindegyikre jellemző azonban az a törekvés, hogy letisztult, semleges, és a kreatív munkához minden feltételt megadó keretekként szolgáljanak. Ez a hozzáállás a Technológiai Park esetében inkább az ipari építészet funkcionális célszerűségével rokonítható, míg a 3h munkáiban egy minden feleslegeset nélkülöző építészetre való törekvéssel.

A két tervezőcsapat alkotásait az is közelíti egymáshoz, ahogyan a campus meglévő épített keretéhez viszonyultak. A szocialista realista korszak ikonikus hazai emlékét, a Farkasdy Zoltán által tervezett főépületet mind a megbízó mind pedig a két építésziroda a helyet és az intézmény történetét alapvetően meghatározó, identitásképző elemként fogadta el. Megtartották maguknak ugyanakkor a szabadságot, hogy arra egyúttal a kreatív tér- és a formaalkotás terepeként és inspirációs forrásként is tekintsenek.

A 3h által tervezett harmadik ütemben a főépület középfolyosója által meghatározott vonal vált a fő közlekedési és szervező tengellyé. Ebben visszaköszön az eredeti Farkasdy-féle koncepció, aki szintén egy vonalra felfűzött, hármas épület-egységben gondolkodott. Az erre merőleges irányok közül a fő belépési pontot azonban már nem a portikuszos kapu jelöli ki, hanem az új, tölcsérszerű betonfelületekkel kialakított főbejárat. A 3h-t – az építészek saját bevallása szerint is – a portikusz függőleges struktúrája inspirálta arra, hogy mindkét új épületen a klasszikus modern egyik legjellegzetesebb gesztusát, a szalagablakot derékszögben elfordítsák, ami által az új homlokzatokat a függőleges irány határozza meg. A CET által tervezett épületek pedig a tömbszerűség és a lyukarchitektúra átvételével vállalnak – talán nem is tudatos – közösséget a szocreál előddel.

Az építészettörténeti előzményeknél maradva a hatvanas-hetvenes évek hatását is felfedezhetjük az új épületeken. Ez már nem annyira a hely szelleméből, mint inkább a két iroda sajátos építészeti nyelvezetéből és talán a korszak iránti vonzódásából fakad. A Technológiai Park téglaburkolatú homlokzatai bizonyos látószögekből emlékeztethetnek a magyar ipari építészet legjobb példáira, azon belül is legközvetlenebbül a későmodern nagyvonalú ipari épületeire, mint például az Arnóth Lajos és Szendrői Jenő tervezte Beloiannisz Híradástechnikai Gyárra, vagy a karakán monumentalitásukban felülmúlhatatlan budapesti trafókra. Ha a tech-épületek túlnyomóan gyakorlatias funkcióira gondolunk (műhelyek és műtermek), talán nem is annyira légből kapott a hasonlóság. A Tudásközpont erre a párhuzamra rákontrázva teszi főmotívumává a kopolitüveget, amely szintén az említett korszakban előszeretettel használt épületszerkezeti elem.

A történeti inspirációknál talán még meghatározóbban alakította az építészeti koncepciót a campus egyedülálló parkja. A fejlesztésnek ez kényes pontja, hiszen többen úgy gondolják, hogy elveszett a kert korábbi páratlan hangulata, természetes otthonossága. Már említett, tudatos megbízói döntés volt, hogy a korábbiaktól eltérően az egyetem minden funkciója és polgára a zugligeti campuson találjon otthonra. Ennek következményeként a laza, pavilonos beépítésű kertbe a korábbinál jóval nagyobb volumenű épített kubatúra került. Bár a megvalósult épületek részben az elbontottak kontúrjait követik, az épített tömegek méretének, hangsúlyának növekedése valóban számottevő. Az egyetemi kert parkszerűségének megőrzését olyan lényegi építészeti döntések célozzák meg, mint a nagyméretű közösségi terek föld alá süllyesztése, vagy a talajszint fölötti tömegek szabadonálló, tagolt megjelenése.

Ezen kívül is több ponton tetten érhető a törekvés, hogy az épületek és a park, valamint a park és környezete a lehető legtöbb módon interakcióba lépjenek egymással. A legszembetűnőbb változás, hogy a Zugligeti út mentén már nincsen kerítés; a kert a teljes utcafrontról szabadon megközelíthető. Emögött az átjárhatóság, átláthatóság és a nyitottság melletti tudatos megbízói döntés áll, amely több helyen visszaköszön a fejlesztésben. Az épületek körüli tereprendezés minden esetben törekedett arra, hogy a talajszint alá kerülő terek is kapjanak természetes fényt és szellőzést. Nagyvonalú gesztus, hogy a MOME UP-tól induló, földalatti fő közlekedési tengely nem a MOME BASE tömör falának ütközik, hanem egy üvegfal közvetítésével fut ki a park rézsűvel lesüllyesztett részére. Ki kell emelni a MOME ONE tetején kialakított teraszt, amely a tetőfelület több mint kétharmadát elfoglalja. A pihenőpadokkal, vászon árnyékolókkal berendezett hely a tágabb környezettel teremt kapcsolatot, páratlan kilátás nyílik onnan a környező budai tájra.

Ugyancsak fontos viszonyulási pont volt, hogy a nagyléptékű fejlesztés valamiképpen idomuljon a környéken jellemző szabadonálló beépítéséhez. A felszínen a pavilonos elrendezés megmaradt tehát, sőt az új tömegek súlyát változatos eszközökkel könnyítették is a tervezők. A MOME UP tömbje a másodlagos homlokzat, a már említett kopolitüveg hatására válik légiessé, és az összekötő folyosó mentén kettéhasad. Ezáltal fellazul az egyébként jelentős méretű kubus, egyúttal kijelöli saját bejáratát, amely a már említett főtengely indulása is.

A MOME BASE épület esetében pedig kifejezetten formabontó megoldás született. A teljes épület hatalmas vasbetongerendákról lóg alá, amelyeket az épület belsejében lévő, szintén vasbetonból készült függőleges magok hordanak. A függesztett tartószerkezet markáns sávokban jelenik meg az emeleti homlokzatokon, a földszint üvegsávja ugyanakkor megszakítás nélkül futhat körbe az egész épületen. A ház elemelkedik a tereptől, a földszint belső tereiből pedig zavartalan kilátás nyílik a parkra. Egyébként az épület ezzel egyfajta high-tech hagyományba is kapcsolódik, hiszen ugyanilyen szerkezeti elv mentén épült fel például 1968-ra a Bécsi Egyetem Jogi Fakultásának épülete az osztrák főváros belvárosába Ernst Hiesmayr tervei alapján– igaz, az űrkorszak sci-fi-esztétikáját magán hordozó ház függesztő szerkezetei ott acélból és nem vasbetonból készültek.

A majdani használók mindennapjait leginkább az alaprajzi szervezés fogja meghatározni. A tervezők itt is sok esetben döntöttek formabontó, itthon még szokatlan megoldások mellett. A MOME ONE térbeli rendszere nélkülözi például a közlekedőtereket; a nagy alapterületű helyiségek áthatása, átjárhatósága dominál. A szükséges határokat, és egyúttal a vizuális kapcsolatot jókora üvegfelületek teremtik meg. Minden műfajnak megvan a saját műhelye, egyedileg tervezett munkapultokkal, ugyanakkor a tér feltételezi és előmozdítja a folyamatos kapcsolattartást, az interakciót. Mindezt úgy, hogy a tervezőknek tekintetbe kellett venniük a természetes fény iránti eltérő igényeket, a szükséges akusztikai védelmet és nem utolsósorban a megközelíthetőség és a hozzáférhetőség különböző szintjeinek logisztikáját.

A MOME TWO alaprajzát nem annyira az egymásra hatás, mint a racionális és funkcionálisan jól működő egymásmellé-rendelés jellemzi. Itt a laikus látogató attól a térhatástól hökkenhet meg, amely a mintegy 8 m-es élhosszúságú (közel) kocka alakú hófehér vagy éppen szénfekete termekbe lépve érheti. Előbbi a fotó műterem, utóbbi pedig a felvételi stúdió, amelyek mellett még egy hasonló méretű harmadik tér, a térkísérleti műterem is helyet kapott az épületben.

Aki ismerte valamelyest az egyetem felújítás előtti állapotát, annak a legmegdöbbentőbb a főépület belső tereinek gyökeres átalakulása lehet. Az eredetileg Népművelési Gimnáziumnak tervezett ház reprezentatív bejárati csarnokát, főlépcsőházhoz kapcsolódó többi terét, valamint az előadótermét helyreállították, de a szigorú, középfolyosós rendszer (a legalsó szint kivételével) eltűnt. Ma már csak a folyosófal néhány megmaradt szegmensének lunettaszerű ablaka emlékeztetnek a hajdanvolt állapotra. A szerkezeti elemek raszterében a közfalak és födémek tömör és nyitott szakaszai az adott funkcióknak megfelelően váltakoznak. Az egyes évfolyamokhoz tartozó részeket hanggátló üvegfal választja el egymástól, így a vizuális hatás zavartalan: a nagy terek összekapcsolódnak, és szinte a pincétől a padlásig, a ház egyik végétől a másik végéig egyként érzékelhető, mozgalmas rendszerré állnak össze. Minden egység rendelkezik egy nagyméretű, összefüggő oktatási zónával, saját makettező műhellyel, egy leválasztható vetítőtérrel, valamint egy ún. otthontérrel, amely az adott csoport saját, intimitást biztosító rekreációs tere.

A MOME MASTER eddig alulhasznosított pinceszintjébe és tetőterébe kerültek az oktatói helyiségek, illetve az egyetemi menedzsment. Ez utóbbiakról szólva azonban nem kerülhető meg, hogy szóba kerüljön néhány komoly szakmai vitákra okot adó változtatás. A megnövekedett alaprajzi igények befogadása szemlátomást szétfeszítette a ház kereteit. A pinceszinten elhelyezett oktatói termek igényelték a korábbi terepcsatlakozás szintjének lesüllyesztését, hogy ide is jusson természetes fény és szellőzés. A tetőtérbeépítés megfelelő belmagasságához pedig arra volt szükség, hogy fél méterrel megnövekedjen a főbejárati portikusz architrávjának, illetve a főpárkány alatti sávnak a magassága, ami által az épület arányai, és konkrétan a timpanon aránya is érzékelhetően módosult.

A helyi védettség alatt álló Farkasdy-épületnek az építészettörténeti kánonban, és az egyetem történeti folytonosságában betöltött szerepe miatt ez legalábbis vitatható megoldás. Nem segít a helyzeten az sem, hogy úgy épült vissza módosított arányú homlokzat felső része, mintha mi se történt volna. Ennek szóvá tétele éppen azért tűnik jogosnak, mert a tervezők a belső terekben, valamint a Zugligeti útra merőleges szárny meghosszabbításánál máshogyan jártak el: a forma- és anyaghasználattal egyértelműen jelezték, ahol változtatás történt. Ezeken a helyeken a régi és új elemek tisztán megkülönböztethetők egymástól, utóbbiak ráadásul igényes és jól illeszkedő kiegészítések (lépcsőkorlátok stb.). Talán az lett volna igazán méltó, ha a teljes épület rekonstrukciója ebben a szellemben történik, és a külső arányok megváltoztatása helyett legalább a tetőtér beépítése kikerült volna a programból.

Az alaprajz és a belső térstruktúra átlényegüléséről már korábban esett szó. Erre vonatkozóan azt mondhatjuk, hogy az eredeti középfolyosós elrendezés, bár alapvető, de nem felülírhatatlan eleme volt az épületnek. Az új struktúra váratlan térélménye valóban magával ragadó építészeti bravúr, és lényegi módon fejezi ki az új intézményi program alapelveit: a nyitottságot, a flexibilitást, az interakcióra késztetést, az átjárhatóságot és átláthatóságot.

Hasonló szellemben született a két új épület belső elrendezése is. A MOME BASE emeleti alapterületeinek mintegy felét is az összefüggő oktatási terek töltik ki, amelyekben szigetként úsznak a függőleges tartószerkezeti magokba helyezett funkciók: a modellezőműhelyek, a vetítők, a gardróbok, a teakonyhák és a projektterek. Mindez tulajdonképpen a MOME MASTER-ben is megvalósított rendszer édestestvére. Belülről is impozáns elemek a jókora függesztő és függesztett vasbeton szerkezetek, valamint az egykarú lépcsők, amelyek nem folytatólagosan, hanem hol az egyik, hol a másik oldalon indulnak. Közöttük a közlekedők egyúttal az otthonterek is, amelyekhez kifogástalanul felszerelt konyhák kapcsolódnak – igazi közösségi tereket adva használóiknak.

A MOME UP tereiben már nem a nagy összenyitások, hanem inkább a változatos méretű, zártabb egységek dominálnak. A szintenként mozgásban lévő térstruktúra mégis rokon a másik két házban tapasztalhatóval, csak éppen annak sokkal sűrűbb, intenzívebb formája. Mind az elrendezés, mind a homlokzat félig áteresztő hártyája azt sugallja, hogy itt a kutatás, a tudáscsere és a kreativitás már egy magasabb fokozaton működik. A nagy terek interakciót támogató nyüzsgése helyett a találkozásnak és az elvonulásnak a tudományos munkát elősegítő dichotómiája érvényesül.

Végül szót kell ejteni a Gondűző villáról is, amely műemléki védettség alatt áll, és ennek megfelelő igényességgel állították helyre. A funkcióját eddig csak kereső épület professzori klubnak fog helyet adni. Külön említést érdemel az itt kialakított csendszoba: a visszavonulás, az elmélyedés, a meditáció helye. Egy ilyen tér ma még ritkaságszámba megy (ha ugyan nem egyedülálló) a hazai egyetemi (sőt „középületi") közegben, éppen ezért nagyon is üdvözlendő.

Mindezekbe a terekbe nem nehéz beleképzelni azt az alkotó munkát, jövés-menést, amely szeptembertől minden bizonnyal betölti majd őket. A diákok és oktatóik igényeit szolgálják a campus bejáratainak közelében elhelyezett biciklitárolók, zuhanyzók, és az összesen mintegy ezer darab, egyedileg zárható szekrény is. A kiemelkedő adottságok, ugyanakkor a megszokottól eltérő tudatosságot és etikát is feltételeznek mind az egyetemi polgárok, mind pedig az üzemeltető részéről. Ha úgy tetszik, ennek meghonosítása a hazai felsőoktatási közegben is egy kiemelkedő innovatív tett lesz a MOME részéről.

Az intézmény mintegy két évtizede tartó erőfeszítéseit siker koronázta, és Magyarország legfontosabb designegyeteme előtt olyan lehetőséget nyílt meg a közelmúltban, amiből jó, ha egy adódik egy évszázadban. A koherens vízió megvalósult, a megbízó és az építészirodák elvégezték a munkájukat. 2019 szeptemberétől újra a hallgatókon és oktatóikon a sor, akik felújított és új épületekben teljesen új oktatási struktúrában kezdhetik meg egy (talán nem túlzás így nevezni:) új korszak első félévét. Ők eddig is bebizonyították ugyan, hogy a kreativitás és az innováció nem a fizikai környezeten múlik elsősorban, hiszen ellenkező esetben nem vált volna a MOME mostanra európai hírű művészeti egyetemmé. Mégis, a gyökeresen megújult fizikai környezet és az új intézményi keretek arra késztetnek, hogy ez a szerep tovább erősödjék, és új – akár a Rubik-kockához mérhető – világraszóló eredmények szülessenek. A feltételek mindenesetre adottak.

Hartmann Gergely

A szerző építész, kutató, a Modern Győr alapítója és a MOME Doktori Iskolájának hallgatója. 

Többek között a MOME Campus is megtalálható az Építészfórum kortárs építészeti térképén, melyet itt lehet böngészni további munkákért és cikkekért.