A fiatfalvi Ugron kastély feltámadása – Larix Studió
A romos állapotú műemlék restaurációja során a Larix Studió kortárs építészeti beavatkozásokkal és a jelen körülményeinek megfelelő funkcióegyüttessel bővítette a kastélyt. A felújítási munkálatok során sikerült az épület eredeti karakterének megőrzése-visszaállítása mellett feltárni és újra használatba venni olyan különböző korszakokból fennmaradt épületelemeket, melyek eltűntnek látszottak a romok között.
„A fiatfalvi gáton túl se pisztráng, se nábob." E helyi mondás jól tükrözi Fiatfalva történelmi helyzetét, mely a székely székek és az erdélyi vármegyei területek határán fekszik. Amint elérjük a síkságot, a patakban már nincs pisztráng, a hegyek felé haladva pedig nem találunk nagybirtokot – így Fiatfalva maga e kettősség határán helyezkedik el.
A fiatfalvi kastély a kétezertízes évek közepére egy súlyosan lepusztult épület, gyakorlatilag egy tetővel ellátott rom volt – mint a történelem során sokszor. A csupasz falak közé, a düledező épületbe félve merészkedtünk be. Kérdéses volt, hogy lehet-e egyáltalán restaurálni az épületet, vagy pedig a rekonstrukció a megoldás...
A kastély épületét a államszocialista időszak alatt az Állami Gazdaság vette birtokba, és bár ez az időszak is jelentősen megviselte az épületet, a legnagyobb károk mégis a rendszerváltás után keletkeztek. 1990-től a kastély lakatlanul állt, és miközben a román állam és az eredeti tulajdonosok közötti pereskedés zajlott a visszaigénylés körül, a gazdátlan épületet teljesen kifosztották. Ami mozdítható volt, azt ellopták, így a kastély a hosszú évek alatt egyre inkább az enyészeté lett.
A levéltári kutatások szerint a fiatfalvi birtok gazdag történelme során a legjelentősebb erdélyi nemesi családok kezén fordult meg. Az első említése 1466-ból származik, amikor a Geréb család udvarháza állt a kastély helyén. Geréb András, Bethlen Gábor testőrkapitánya, 1625-ben négy saroktornyos kastéllyá építette át, hasonlóan a szárhegyi Lázár-kastélyhoz. A kastélyt később ifj. Székely Mózes (az egyetlen székely erdélyi fejedelem fia), Berenhidai Huszár Mátyás (a tragikus sorsú, messzeföldön híres igazlátó és bajvívó fia) és a Bethlen, Torma, Nemes, Wesselényi, Mikó családok birtokolták, miközben pereskedések és öröklési viták közepette pusztult. 1718-ra a kastély már romos állapotban volt, bár néhány évvel korábban felújításokat végeztek rajta, amit a Nemes Domokos nevét viselő stukkós boltozat is bizonyít. 1805-re már csak egy L alakú épület maradt belőle, amit a napóleoni háborúkat megjárt Mikó Miklós 1817-ben újított fel manzárdtetővel. A kastély tulajdonosváltásait Zakariás Antal örmény származású kereskedő és bányatulajdonos megjelenése zárta le. Jókai Mór a Fekete gyémántokban megörökítette történetét, bár Zakariás a regénybeli Berend Ivántól eltérően nem halt meg. Zakariás jelentős szerepet játszott az erdélyi bányamérnök-képzésben és az 1848/49-es forradalom alatt ágyúöntést és lőporgyártást szervezett: Gábor Áron az ő bodvaji hámorában, az ő öntőmesterével és anyagával öntötte a háromszéki ellenállás első ágyúit. A forradalom után az osztrákok a Fekete gyémántokban megírt módon tönkretették, de még sikerült megvásárolnia és felvirágoztatnia a fiatfalvi birtokot. Zakariás halála után az Ugron család vette meg a birtokot, és igazi mintagazdasággá fejlesztették, egészen az 1948-as államosításig.
Ennyit a múltról, melyről a csupasz, vakolat nélküli, történelmi szubsztanciájukat csak anyagukban őrző falak némán hallgattak.
Hogyan lehet egy ilyen épület helyreállítását elkezdeni? Szerencsére mind a megrendelő, mind az erdélyi műemlékvédelemben az elmúlt két évtizedben felnőtt szakemberek nyitottan álltak a kutatáshoz, és nem tartották értelmetlennek vagy lehetetlennek a romokkal való foglalkozást. Ez a folyamat rendkívül időigényes volt és a falkutatás, illetve a régészeti feltárás során meglepően sok információt sikerült kinyerni, a különböző korszakok lenyomatait, tanúit: barokk táblás parkettet, reneszánsz ajtókeret-töredékeket (egy részét kéményből kibányászva), másodlagosan felhasznált díszesen faragott mennyezeti gerendadarabokat (a deszkák közötti takarólécek bevésett profiljával), egy eddig Erdélyben párhuzam nélküli kerámiapadlót, aztán kályhacsempéket, ólomüvegszemeket és végül, de nem utolsósorban a Mátyás király korabeli udvarház tornácalapozását. Szóval: mindent, amit remélni sem mertünk. És mindent mentettünk: ablaksarkat, hargallót, utolsó szöget, valamire még használható fadarabot, tenyérnyi korabeli vakolattöredéket. Furcsa együttállások is kialakultak az idők folyamán többször átalakított, a kutatások során „megvetkőztetett" épületen: "a reneszánsz kori lőrés vágja a barokk korszak ablakkeretezését."
Lehet-e restaurálni egy félig romos épületet? Vagy az egyre elfogadottabb rekonstrukció a megoldás? Az aprólékos kutatásoknak köszönhetően kiderült, hogy ami a restaurálást illeti, a válasz határozottan igen, de ahhoz, hogy az épület hasznosítható is legyen, a komplex restaurálási folyamaton túl funkcionális beavatkozások sorára lesz szükség. Tehát egyrészt lehetséges egy pontos, „filológiai" megközelítés, mely arra törekszik, hogy a műemléket a lehető legpontosabban visszaállítsa az eredeti állapotába, mintha az idő múlásával bekövetkezett változások nem is történtek volna meg, a történeti hűségre helyezve a hangsúlyt. Másrészt szükséges a kritikai felújítás oldaláról is megvizsgálni a lehetőségeket, hogyan lehet a műemlék történeti rétegeit tiszteletben tartva újraértelmezni az épületet?
Ebben a folyamatban a restaurátor, az építész is hozzájárul az épület történetéhez. Ekkor nemcsak a múlt megőrzéséről van szó, hanem az épület mai és jövőbeli értelmezéséről is. Így a restaurálás során a kreativitás, a szakértelem és a találékonyság különleges hangsúlyt kapott – ami feltétlenül szükséges volt, az megépült. Diszkréten, nem hivalkodóan, de magas építészeti minőségben és profi módon kivitelezve.
Ha szétnézünk a világban, a műemléki beavatkozások kortárs anyagai a rozsdás acél és az üveg. A Cor-Ten azért vált népszerűvé, mert rugalmasan illeszkedik a különböző történelmi korszakokból származó elemekhez. Míg az üveg a modern, steril esztétikát képviseli, addig a rozsdás acél összekapcsolja a múltat a jelennel.
Erdélyben vagyunk, vidéken. A kastély 1805-ös leltárát feldolgozó Sándor-Zsigmond Ibolya szerint: „a fiatfalvi Ugron-kastély lakói a nemesség átlagos életét élték, annak megfelelően gazdálkodtak és építkeztek. Egyszerűség és munkás élet uralkodott a kastélyban. Fölösleges és haszontalan költségek nem voltak jellemzőek az itt lakók életére. Az udvarban fellelhető gazdasági épületek, kertek inkább a munkára és az önellátásra való berendezkedést sejtetik."
A fenti szempontok szerint a Cor-Ten és az üveg drága… Értve a vidékiséget, tiszteletben tartva a helyszín hagyományait és jelentőségét, elkerülve a divatos megoldásokat: ami új és fém, az egyszerű, szürke. Így a fiatfalvi helyreállítás elkerülte a megszokott, ideológiai alapú műemlékfelújítási rutinokat. A szükséges bővítések, a kortárs beavatkozások diszkréten történtek, de a hangsúly az építészeti döntések egyediségén és az azokkal járó felelősségen volt. A beavatkozások nem korlátozódtak a kastélyépületre: a kastély mögötti, elfogadható állapotban megőrzött angolpark rehabilitációja folyamatban van, míg a kastély előtt egy reneszánsz kert kivitelezése zajlik.
Fiatfalva nem volt nagy birtok, gáttal, halastóval, pisztránggal sem. Erdélyben a birtokviszonyok sosem voltak olyan kiterjedtek, mint Magyarországon, és a Bánffyak vagyona messze elmaradt az Esterházyakétól. Mégis, Bonchidán már előbb volt franciakert, mint Fertődön. Szóval itt is tudtak fenségesen élni, még ha kisebb léptékben is, de a méltóság és az elegancia érzése sosem hiányzott. Valahogy ezt sikerült az újjáélesztett romban visszahozni.
/Larix Studió/