Fényhatások a táj formáin keresztül – Kaszás Károly tihanyi ravatalozója

"Télen a lombhullást követően a táj formái, kontúrjai is jobban kivehetővé válnak. A természet ekkor már elmúlásában az anyaföldhöz való visszatérésére emlékeztet." Wettstein Domonkos sorozatának legújabb részében Tihany különleges, Kaszás Károly tervezte ravatalozóját ismerhetik meg, amely összetett módon reagál környezetének táji adottságaira. 

Télen a lombhullást követően a táj formái, kontúrjai is jobban kivehetővé válnak. A természet ekkor már elmúlásában az anyaföldhöz való visszatérésére emlékeztet. A talajra visszahulló növényzet a földfelszín formáira tereli a figyelmet, és a domborzat vonulataiban, tektonikus rétegzettségében rejlő kulturális jelentésrétegeket idézi meg. Ezek a képzettársítások az építészet topografikus formálásában is megjelenhetnek. Egy ravatalozó az elmúlás és a gyász helyszíne. A temetkezés kultúrájában ősidők óta jelenlévő elem a föld szimbolikája, miközben a szakrális jelentést hordozó fény a feltámadást és a veszteség utáni újrakezdés reményét fejezi ki.

Egy régió identitásának újragondolásához nemcsak a múlt építészeti formakincse, de a táj topográfiája, a domborzat kulturális jelentésrétegei is kiindulást adhatnak. A Balaton-felvidék karakteres táji, topografikus környezete eltérő korszakokban különböző alkotói látásmódok számára is inspirációt jelentett. A sorozat előző részeiben épp ezért a topografikus formálást mint a tervezői koncepciót alakító szempontot vizsgáltuk a huszadik század második felében épült alkotásokon. Előbb Emődy Attila és Bottka Mária által az ötvenes évek végén tervezett badacsonyi Szőlőskert éttermet mutattuk be, amelyet a tervezők a táj rétegvonalaira szerkesztve formáltak meg, majd Makovecz Imre hatvanas évekbeli, a táj tektonikus rétegzettségét tovább értelmező épületeit ismertettük a Balaton-felvidéken. Ebbe a szubjektív sorba egy olyan további alkotást is szeretnék beemelni, amely a topografikus formálás egy további lehetséges értelmezésére mutat példát. A hetvenes évek második felében készült el Tihany határában az új ravatalozó épület, amely a korszak kontextusában is újszerű formálást mutatott. Az épületet Kaszás Károly tervezte és bár a szokatlan formálás kezdetben megosztotta a kor építészeit, később a korszak egyik meghatározó épületévé vált.

A tihanyi ravatalozó 1978-ban készült el. Előzménye a falu és a Műegyetem Középülettervezési Tanszéke közt kialakult oktatási együttműködés volt. A tanszéki megbízás keretében az építészhallgatók a település vizsgálatával és építészeti kérdéseivel foglalkoztak. Ebből a közös munkából alakult ki az új ravatalozó épület megtervezésére irányuló megbízás. A terveket a tanszék fiatal munkatársa, Kaszás Károly készítette el 1974-ben, a helyszínt a temető és a sporttelep határán, az őskori földvár dombjának nyugati oldalán jelölték ki. Az egyszerű funkcionális programban a ravatalozó helyiség állt a középpontban, ehhez kapcsolódóan egy előravatalozót, egy tetemhűtőt, raktárat, irodát, a sírásók számára egy öltözőt és mosdóhelyiséget kellett elhelyezni. Az épület megformálásához a táji környezet jelentette a kiindulást. A domboldalba részben besüllyesztve egy V alaprajzi formát alakított ki a tervező. Az épület oldalszárnyaiban helyezte el a szükséges funkciókat, miközben a ravatalozó fedett tere szinte eggyé vált a külső környezettel. A tető az alaprajz kinyíló térformáját ellenpontozza: a külső és a fedett tér határán a legalacsonyabb a magassága, míg az alaprajzi tér szögében, a ravatal felett emelkedik a legmagasabbra. A terep lejtésviszonyaihoz illeszkedő, torzult tetőforma kialakítása és a fa tartószerkezet tervezése komoly kihívást jelentett, ebben a munkában Pattantyús-Ábrahám Ádám volt az alkotótárs. A nagyvonalú térformálást a részletek aprólékos megtervezése egészíti ki. A természetes anyagok érzéki alkalmazása, a gondosan kialakított szerkezeti csomópontok, valamint a tartóváz és a világítás integrálása elmélyült és komplex alkotói szemléletet mutat.

A Magyar Építőművészetben a tervező egykori évfolyamtársa, egyetemi kollegája, az építészettörténetet oktató Istvánfi Gyula mutatta be az épületet. Elemzésében kiemelt szempontként jelenik meg a táji és természeti környezet leírása:

A korabeli kritikai bemutatás a tervező, Kaszás Károly műleírását is megidézi. Az Istvánfi véleménye szerint rendkívül tárgyilagos és koncentrált műleírásban a tervező a táji környezet inspirációját jelölte meg elsőként a formálás szempontjaként: „a táji környezetnek megfelelő funkcióvezetés, s az épület vezérsíkjainak e mozgás harmonikus kiegészítéseként történő meghatározása"[3]

Ugyanakkor a tervező inspirációja nemcsak a táj formáiból származik, a szűkebb-tágabb környezet eltérő léptékszintjeinek karakteres mintázatait vetíti egymásra. Az eltérő léptékű környezetminták egymásra vetítése hasonló a sorozatban korábban már elemzett épületekhez. Az előző részekben a topografikus formák kapcsán a badacsonyi Szőlőskert étteremnél vagy Makovecz Imre turisztikai épületeinél is már megfigyelhettük az absztraktabb tájformák és a hagyományos vernakuláris építészeti mintázatok egységes kompozícióban való megjelenését. Kaszás Károly a tihanyi ravatalozó kapcsán ezeket a koncepcionális értelmezési szinteket a következőképpen írja le: „a külsőben használatos anyagok a község ismert építészeti arculatába, hagyományaiba illeszkedése, korszerű részletképzésekkel, s a mai kor szellemében" valamint ,,a természeti környezettel való kapcsolat mind funkcionális, mind építészeti igényeinek" kielégítése."[4] Mindez elsősorban az épület léptékéből adódik. Hiába rendkívül gazdag helyi történeti-vernakuláris építészeti örökség, a nagyobb alapterületet lefedő épület nem követhette a történeti beépítési mintákat. A táji környezet formái mellett ugyanakkor az anyaghasználat és részletképzés terén már érezhető a hagyományos helyi építőkultúra hatása. Kiemelendő ugyanakkor a leírás kontextus centrikussága. Bár az autonóm formálás jellege nem feltétlen sorolható a korszakban kibontakozó kontextualista irányzathoz, a tervező számára a környezet több léptékszinten értelmezett mintázatai adják a formálás inspirációját.

A népi építészet kutatásairól ismert Istvánfi Gyula kritikai írásában az épület értelmezésében rejlő további lehetőségeket is megkísérelte feltárni. Saját megfogalmazása szerint gondolatkísérlete a tervező szikár és tárgyilagos műleírásnál intuitívabb képzettársításokat emel be az értelmezés terébe. Míg Kaszás Károly kifejezetten tárgyilagosan csak három szempontot, a táj, a hagyományos építészet és a természeti környezet három léptékszintet jelentő kontextuális értelmezését jelöli meg, Istvánfi értelmezése sokkal rétegzettebb, az egyetemes építészet szimbolikájától a helyi halászok hagyományos életmódjáig analogikus értelmezési síkokat vetít egymásra.

A formai asszociációkon túl azonban a fény kulturális szerepére is ráirányítja a figyelmet, amely Kaszás alkotásában kiemelt jelentőségű.

A tervező a finn modern építészetből merített inspirációt. Kaszás munkásságában és építészeti kutatómunkájában egyaránt meghatározóvá vált Finnországban tett tanulmányútjainak tapasztalata. A finn modern építészet helyi karakterét vizsgálva a regionális és a nemzeti építészet értelmezésére irányított a figyelmet, amelyben formai szimbólumok helyett a természet és a fény szerepe jelenik meg: „Az utóbbi években jöttem rá, amikor a finn építészetet próbáltam megfejteni, hogy mitől is lett nemzeti. A finnek abban a korszakban lettek önállók, amikor szükség volt a modern építészetre, nekik pedig szükségük volt arra, hogy a természet bekerüljön az épületbe, mert a természetben éltek, ott temettek, ott voltak mindig."[6] A finn és a magyar építészet közti kulturális áthatások nem újkeletűek és nem is egyirányúak. Kós Károly a huszadik század első felében nagy hatással volt a formálódó finn építészetre. Ez talán rámutat arra, hogy a hely megértésében, egy régió identitás keresésében ha a formai mintázatok nem is, de a módszerek és megközelítésmódok közvetíthetőek. Kaszás a finn értelmezés mellett a japán építészetből is példát hozott a fény nemzeti identitást formáló szerepéhez: „A japán szakrális épületeknél is sajátosan nemzeti karakterű az építészeti fényhasználat. Ők kerülik az éles fényeket, viszont a többszörösen visszaverődő lágy fényeket kedvelik, mert benne több sejtelmes „kami" – szellem – fedezhető fel. Jó példa erre Tadao Ando Fények temploma." [7]

A tihanyi ravatalozó épülete közel egyidőben készült el Makovecz Imre Farkasréti temető részére tervezett ravatalozó terével (1977-75). Bár a két alkotás látszólag eltérő alkotói látásmódokat mutat, mindkét alkotóra hatottak a természet közelségét kereső alternatív építészeti irányzatok. Ezek közül közös forrást a finn Alvar Aalto építészete jelentheti. Érdeklődésük formálásában vélhetően meghatározó szerepe volt egyetemi professzoruknak, Weichinger Károlynak, aki pályája elejétől kezdve követte az északi modern építészet alakulását. Az ő nevéhez kötődik a régióban az Őszöd-telepre tervezett kápolna is. Kaszás Károly tanulmányait követően Weichinger tanszékére, a Középülettervezési tanszékre jelentkezett oktatónak. Többször is járt tanulmányúton Finnországban, épp ezért Kaszás számára a finn építészet közvetlen inspirációs forrást is jelentett, amely a későmodern építészet válságát követő útkeresésben is iránytűt adott neki. Egy későbbi interjúban részletesen is kifejtette a finn építészet szerepét:

A korszak hazai építészetében egyre karakteresebben érzékelhetővé váltak a nemzetközi tendenciák, különösen a regionális irányzatok hatásai, ami kiélezte a helyi karakter kérdését. Simon Mariann Minták és módszerek. A hetvenes évek hazai építészete és a karakter. című elemzésében az angol, a dán, a japán és a finn építészet hatásait emelte ki.[9] Ez utóbbi kapcsán megemlíti, hogy a fiatal építészek számára meghatározó élményt jelentett a Fiatal Építészek Köre 1976-ban Finnországba mint „nyugati de nem vízumköteles" országba szervezett tanulmányútja, illetve Nagy Elemér ezzel egyidőben megjelent Mai finn építészet című könyve. A cikkben Kaszás Károly tihanyi ravatalozóját is elemzi. Véleménye szerint a tervező a finn építészet formamásolása helyett a módszer megértésére és alkalmazására helyezte a hangsúlyt. „Ami átjött a finn építészetből, az a szemlélet, a természeti környezettel kialakított bensőséges kapcsolat és a természetes anyagok használata, a gondos részletképzés. Mindez csak a módszer, nem a minta közvetlen átvétele, hiszen ami létrejött, végül is tihanyi: a tihanyi bazalttufából emelt épület a tihanyi domboldalról néz a tihanyi belső tóra."[10] A tanulmány konklúziójában Simon Mariann a hazai építészeti karakter kérdését összegzi, véleménye szerint a korabeli kritikákban megjelenő külföldi („dános, japános, finnes") építészeti hatások felvetése a helyhez való viszony átalakuló értelmezéséből fakadt. Míg a hazai karaktert a szakma és közvélemény a hagyomány mintázatain keresztül értelmezte, a korszak alkotásaiban már nem a formai megoldások, hanem elsősorban a helyhez való viszonyulásokban jelent meg.

A tihanyi ravatalozó már nem kapcsolódik a hatvanas-hetvenes évek balatoni regionális fejlesztéséhez, a Tihanyban fellelhető korabeli modern épületekhez, amit az épület autonóm karaktere is megmutat. A hetvenes évek – balatoni fejlesztéseket is jellemző – egyre inkább kiüresedő későmodern építészetével szemben Kaszás Károly számára a lokális környezet jelentette a referenciát. Ez az érzékeny helyértelmezés már szűkebb horizontú, mint korábban a balatoni „regionális" fejlesztés során megfogalmazott egységes, régió szintű karakter. Kaszás perspektívája – bár más formálási módszertannal – inkább Turányi Gábor néhány évvel később elkészült badacsonytomaji üdülőépület tervéhez viszonyítható, aki­ a regionális szintű modern vízió helyett már posztmodern hatásokat követve a lokális kontextusban értelmezte az alkotását. Kaszás számára ugyanakkor fontos volt az alternatív modern irányzatokkal való folytonosság keresés, amely a megközelítésmód révén tágabb, európai összefüggésekben rajzolódott ki.

A tihanyi ravatalozó a topográfia formáival a hely újraértelmezésére tett kísérletet. A hagyományos tipológiák és formák elengedése azonban nem jelenti a folytonosság elvesztését. A táji rétegzettséget követő forma és a keresztül szűrődő fény térben és időben egyaránt kapcsolatot teremt a hely történelmi és kulturális rétegeivel. Az alkotó megközelítésmódja a hazai építészet jelenkori identitáskeresése számára is irányadó lehet.

Wettstein Domonkos

Szezonális örökség: A Balaton kultúrtáj, miközben kérdés, a vízparti üdülőterületek huszadik századi emlékei is a tájegységi örökség részévé válnak-e? A harmincas, majd a hatvanas évek balatoni építészetében identitásformáló elemmé vált az a szezonális használatból adódó fesztelen karakter, amely a korszakban alkotó építészek számára is inspirációt jelentett. A balatoni építészetet elemző doktori kutatásomban a „re-kreáció" alkotásmódszertani folyamataként írtam le ezt a különleges, az alkotás alapelemeit kereső, kísérletező építészeti mentalitást. A kutatás során feldolgozott huszadik századi tervek és épületek rehabilitációja ma egyre inkább aktuális kihívást jelent. A sorozat ennek az egyre inkább eltűnő Balaton-parti identitásnak ered nyomába. A nyaralótelepek tipológiáját és huszadik századi történetét az MTA Bolyai kutatási program keretében vizsgálom.

[1] „Puukko Professori" Interjú Kaszás Károllyal https://epitesz.bme.hu/files/epk_Articles_file/kaszas_karoly_interju_20150311.pdf
[2, 3, 4, 5] Istvánfi Gyula: Ravatalozó, Tihany. Magyar Építőművészet, 1978/6. 42–47.
[6, 7, 8] „Puukko Professori" Interjú Kaszás Károllyal https://epitesz.bme.hu/files/epk_Articles_file/kaszas_karoly_interju_20150311.pdf
[9, 10] Simon Mariann: Minták és módszerek. A hetvenes évek hazai építészete és a karakter. Építés- Építészettudomány, XXIX (3–4) 347–360.

Irodalomjegyzék:
Istvánfi Gyula: Ravatalozó, Tihany. Magyar Építőművészet, 1978/6. 42–47.
Simon Mariann: Minták és módszerek. A hetvenes évek hazai építészete és a karakter. Építés- Építészettudomány, XXIX (3–4) 347–360.
„Puukko Professori" Interjú Kaszás Károllyal https://epitesz.bme.hu/files/epk_Articles_file/kaszas_karoly_interju_20150311.pdf

A tanulmány az alábbi kutatásokra támaszkodik:
Wettstein Domonkos: Regionális stratégiaalkotás a Balaton-part rekreációs célú építészetében (1929-1979), BME Építészmérnöki Kar, Csonka Pál Doktori Iskola, 2018.
Wettstein Domonkos: Balatoni építészet – Stratégiakeresés a huszadik században. Tarsoly Kiadó, Budapest, 2022.
Wettstein Domonkos: A Balaton régió mint kísérleti territórium. Az építészet pozíciói az üdülőterületi regionális tervezés kialakulásában. / The Balaton region as an experimental territory: Positions of architecture in the emergence of regional planning for recreation in Hungary. Építés-Építészettudomány 44 (2016) 1-2. 129-177.
Wettstein Domonkos: A Desire for innocence? Collectivity and recreational architecture around the lake Balaton (1957–1968). In: Ákos Moravánszky, Judith Hopfengärtner, Torsten Lange (szerk.): East-West-Central 01: Re-humanizing Architecture.: New Forms of Community 1950-1970. Birkhäuser Verlag, 2016.

Szerk.: Winkler Márk