Hiányzik... református templom Helvécián

Bizonyára akad, akinek csak nyűg lenne egy öt évig tartó folyamatos tervezési és kivitelezési munka egy távoli magyar faluban. Czégány Sándor és számtalan kiváló munkatársának elhivatottsága azonban lélekemelő foglalatossággá nemesítette az építkezést. Bemutatjuk a Helvéciai Református Templomot.

Hiányzik az építkezés, a történet. Benne lenni, csinálni, elkeseredni, elveszettnek lenni, töprengeni, megbeszélni, végigvenni a lehetőségeinket, vitatkozni, mérlegelni. Megtalálni azt, ami ott volt végig az orrunk előtt, csak nem látszott, mert eltakarta egy vonal, ami korábban még hiányzott. Ki érti ezt? Találkozni emberekkel, akik ugyanazt szeretnék. Igaz, néha másképp, de néha nekik van igazuk. Néha? Sokszor. A rajz csak képzelet. Tűnhetne tökéletesnek. Nem az. Ami megépül, az lesz az igazság. A teljesség azon része, ami az adott helyzetben elérhető. A hibákkal együtt. Azokra is szükség van. Mert valamennyien vétünk hibát, én is, aki rajzoltam, aki meghúzta a vonalat, ami miatt ide jutottunk. A megoldást keressük, együtt. 

Az első vázlatok óta öt év telt el. Folyamatos tervezés. Mindig lehetett min töprengeni. Eleinte az anyagkimutatásokon (tégla, rézlemez, faanyag, vakolatok, burkolatok), azután a részletrajzokon. Először a szerkezeten: a boronafal kapcsolatain, a tornyon, majd a belső kialakításon, a korlátokon, mellvédeken. Később a belsőépítészeten: padok, úrasztala, szószék, püspöki pad, orgona, burkolat kiosztás, lámpák, ajtóvasalat, kilincs, kerítés, kapu stb. A templom építési bizottsága minden részletről igyekezett kifaggatni. Ezért kellett a toronyóraszámlaptól, zászlótartón, padokon át a lámpákig és az orgonáig vázlatokat, majd később részletes rajzokat készítenem.

Kiss Imre útépítő mérnök személyében az építési bizottságban olyan műszaki emberrel dolgozhattam együtt, aki az építkezés megszervezésében hihetetlenül pontosan és sokat dolgozott, ellenszolgáltatás nélkül. Megszervezte az összes mesterrel az adott munkanem indító megbeszélését. Kikövetelte minden kritikus helyzetnél a tervezői művezetést. A döntéseket logikusan és kérlelhetetlenül végigvitte. Ahogy azt gyakran mondta: "Jó dolog a sokadik egyeztetésen meglátni, ahogy megcsillan a fény egy-egy mester szemében, és hirtelen hallani, ahogy elkezdünk ugyanarról beszélni, megérteni egymást." Ez a hagyományok őrzése, az emberi hagyományoké, amely nem a munkaerő áruba bocsátásáról szól, hanem az építés történetéről. Mindannyiunk történetéről. - Sokszor az eleinte csak vázlatosan megjelenő javaslataimat az építési bizottság (Faragóné Bencsik Dóra lelkipásztor, Faragó Sándor, gondnok, Berente Istvánné, Kiss Imre, ifj. Cseh Miklós és Faragó Attila) felkarolta - "Rajzold meg, azután majd meglátjuk, ha lehet, megcsináljuk."

Hogyan kerültem én a történetbe? Sáros Lászlónál - még vándor koromban - minden karácsonykor képeslapot készítettünk az elmúlt év terveiről, épületeiről. Ezt a szokást én is átvettem. Tassra, a szülőfalumba terveztem ravatalozót egyetemi diplomamunkaként 1995-ben, egy másikat 2006-ban. Egyik terv sem valósult meg, de az utóbbihoz képeslap-téglajegyet rajzoltam, ami azután elkerült az egyik tassi presbiter lányához, aki Helvécián él. Ez a képeslap, - ahogy utólag elárulták – „jó református ízű" volt, ezért azután meghívtak engem is Farkas Gábor DLA és Marton Tibor építészek mellett, hogy előzetes vázlatokat kérjenek egy új, Helvécián a meglévő parókia és imaterem mellett építendő református templomhoz. A presbitérium 2008 márciusában titkos szavazással az én vázlatom mellett döntött. A pályázat kiírásánál alapkövetelményként fogalmazódott meg, hogy a 150-180 fő befogadására alkalmas templom karakteres református jelleggel bírjon, térszervezése centrális legyen.

A tervezett templom a reformátusok Kálvin-csillagát formázza. A templomtér kétszer forgatott négyzetéből kialakuló csillagra V-alakban kórus és orgona elhelyezésére is alkalmas karzatot építettünk. A földszinti templomtérben a két oldalra és az Úrasztalhoz beforduló padok centrális igehirdetést tesznek lehetővé. A torony két oldalán a karzatra vezető lépcs ill. a baba-mama szoba található. A gyülekezeti térbe oldalról és felülről is érkezik fény, keleti irányból. Az Úrasztala előtt nemcsak az Úrvacsorát vevő ember állhat meg, alkalmanként a koncertező művészek is elférnek. Kívülről főhangsúlyt kap a bejárati torony, ez alatt lehet a templomtérbe belépni. A földből kiemelkedő fehér, vastag falak és az azokra leereszkedő meredek, csillag alakú tető között visszaugratott anyagváltás, boronafal oldja, ugyanakkor erősíti a robosztus tömeget. Utóbbit a testvér települési kapcsolatoknak köszönhetően Csíkkarcfalváról a jenőfalvi Közbirtokosságtól kaptuk adományként.

A történet, amit elmesélnek a vastag falak, gerendák, csomók és repedések, az az építés története. Azoknak a története, akik a Gondviselés segítségével egyet akartak. Katona József, a csendesen bajusza alatt mosolygó kőművesé, és ifj. Cseh Miklósé, aki felajánlásból, gépével a földmunkától kezdve a betonkeverésig mindig elérhető volt. A boronafalat építő gyergyóiaké (Borbély Andor, Kedves Imre), akik az erdélyi "mindent megtudunk csinálni - másképp kellett volna kezdeni" ellenére remek munkát végeztek. Kötelező a harmincöt centiméter átmérőjű rönkfalat megérinteni, leszámolni az évgyűrűket. Ezek bizony közel száz évesek...

Mesélni kell még a szerény, de komoly tudású ácsmesterről (Kéri Tibor), a tornyot készítő és az emelést irányító ácsokról (László Attila, Bolla Sándor) a bádogos mesterről (Bocskár Sándor), aki "kedves druszám"-nak nevezett, és hamar felhagyott a vizsgáztatásommal. Kifogástalanul, egészségét nem kímélve dolgozott - felajánlásból. A tetőfedő Szabó Imre embereiről, akikkel a keleti tetőkiemelésen (ahol nem esésvonalra állnak a cserepek) együtt öntöttük a vizet a cserépre, hogy lássuk, hogyan folyik, és akik szó nélkül cserélték a tetőfóliát a biztonság miatt jobbra. A vakolást és a burkolást készítő Zsigó és társa Kft. és a villanyszerelő Kasos-Vill. Kft. embereiről, akik az egyedi lámpák szabvány szerint megkövetelt bekötéseit is bevállalták. Kulima Attiláról, aki a tizenkét kicsi és a nagy csillár lemezeit nemcsak végigkalapálta, de össze is rakta.

A karzat mellvédjét, az Úrasztalát és a szószéket készítő ifj. Szelei Gyula története is ez, aki soha nem egyszerűsített a rajzon, hanem idejét nem kímélve, kézműves technikával, bútor minőségben dolgozott. Illés Istváné, aki a kerítést, kaput készítette a végső hajrában. Takács László Tordaszentlászlón élő asztalos története, aki a megtervezett padokat készítette, s akiről nem lehetett tudni mi jár a fejében, nem akadékoskodott - javasolt és megoldott. És még sok embert kellene felsorolni, akik sokszor felajánlásból dolgoztak, segítettek, és akikkel együtt örültünk a templom felszentelésén márciusban, virágvasárnapon.

Még egyszer köszönöm. Amennyire vártam, hogy elkészüljön, annyira hiányzik most. Jó lenne mindig így intézni a dolgainkat, nemcsak az építésben, de a mindennapokban is. Remélem, a gyülekezet az építésben megerősödve tovább munkálkodhat az emberek lelki építésén. Már épülőfélben volt a templom, amikor megkerestek a közeli Hetényegyházáról, hogy adjak én is vázlattervi javaslatot gyülekezeti házuk bővítésére és leendő templomukra. Öt építész közül végül az én vázlataimat fogadták el. A városi tervtanácson dicséretet kapott, még a szabályozási tervet is módosították. A vázlattervnél azonban megállt a folyamat. Nincs meg az akarat, nem érkezett még el az idő a gyülekezet életében a templomépítésre. Majd egyszer, talán ismét részesei lehetünk egy ilyen történetnek. Már nagyon várom.

Czégány Sándor

Megjelent az Országépítő 2013/2 számában