I. M. Pei jutalomjátéka: a katari Iszlám Művészeti Múzeum

A dohai Iszlám Művészeti Múzeum az agg Pei művészi víziója az iszlám építészet lényegéről. Egybeolvad itt a modernista geometria formális nyelve és a muszlim művészetben talált, néha szikrázó geometria.

Az elmúlt évben, december elsején nyitotta meg kapuit a látogatók előtt az Iszlám Művészeti Múzeum Katar fővárosában, Dohában. A megnyitón több mint kétszáz meghívott nézhette végig a pazar tűzijáték fényében a Perzsa-öböl legújabb monumentális beruházásának záróaktusát. A múzeum épületének kolosszális geometrikus sziluettje azt a múltat idézi meg, amikor az iszlám művészet és építészet még a világ kultúrájának fősodrában állt, ám annak reményét is magában hordozza, hogy újra jelentős tényezőként kerülhet majd fel a világ kulturális térképére.

 

 

Az új épület jelzésértékű, hiszen ezzel a katari uralkodócsalád egyértelművé teszi a többi emírség számára, hogy nem a sport- és szórakoztatóközpontok létesítése terén kívánja felvenni velük a versenyt. Az emírségek eddigi gyakorlatával ellentétben Katar a művészet révén akar vonzerőt gyakorolni a világra. Persze számos galéria működik már jelenleg is a kultúrára mostanában sokat adó Abu Dzabi és Dubai területén, de további tervek is megvalósításra várnak. Abu Dzabi hamarosan a New York-i Guggenheim Múzeum és párizsi Louvre testvérintézményeinek ad otthont, és Dubai is hasonló projekteken gondolkodik. Ám most mégis Katarban épült fel az első, nem is akármilyen pillére annak a hídnak, mely Közel-Keletet összekötheti a világ többi részével. Az új dohai múzeumot a tervek szerint még tizenhat hasonló intézmény fogja követni.

Katar emírje, Hamad bin Khalifa Al-Thani két évtizede fogott bele a nagyszabású vállalkozásba. Először londoni aukciós házakban váltott ki feltűnést, hogy az iszlám művészet alkotásai hirtelen a korábbi áruk tízszereséért kelnek el. Nem tartott sokáig, míg kiderült, hogy az Al-Thani család áll a rejtély hátterében. Ekkor még nem gyanította senki, mit terveznek a műkincsekkel – a terv csak az iszlám művészeteknek szentelt új épület megtervezésére kiírt pályázattal került napvilágra. 1997-ben két pályázó neve került szóba. A felkért szakmai zsűri jelöltje Charles Correa volt, a másik pedig egy libanoni építész, Rasem Badran. Végül Katar kormányzata Badran mellett döntött. Az ő projektje azonban sajnálatos módon félbemaradt. Ekkor Luis Monreal, az eredeti zsűri egyik tagja, az emír engedélyének birtokában kapcsolatba lépett azzal az építésszel, aki köztudomásúlag nem szokott részt venni pályázatokon, de akinek nevéhez mégis számos híres épület és egy Pritzker-díj is fűződik. Ieoh Ming Pei lett a kiválasztott, aki megálmodhatta Katar új szimbólumát.

Pei, aki többek közt a washingtoni National Gallery of Art keleti épületét, a bostoni John F. Kennedy Könyvtárat és nem utolsó sorban a párizsi Louvre üvegpiramisát is jegyzi, 91 éves kora ellenére örömmel vállalta el a kihívást. Kihívást, hiszen saját bevallása szerint korábban nem kötött közelebbi ismeretséget az iszlám kultúrával és építészettel. A Korán világa mind szellemi, lelki, mind fizikai értelemben idegen volt a kínai-amerikai építész számára. Az ismerkedés első lépcsőfokán rögtön váratlan akadályba ütközött. Tévedésnek ítélte ugyanis, hogy a córdobai mecset (784-66, 961-66, 987-90) általa jól ismert épülete az iszlám építészet csúcsát jelentené. Rá kellett ébrednie, hogy az iszlám kultúra kelettől nyugatig beláthatatlan területen hagyott nyomot maga után. Elkezdte tehát végigzarándokolni ezeket a helyeket, hogy inspirációt nyerjen. És egymás után fedezte fel a córdobai mecsetben a spanyol, a mogul főváros (Fatehpur Szikri) Dzsama Maszdzsid mecsetében az indiai, a damaszkuszi Omajjád mecsetben pedig a bizánci keresztény hatást. Egyik sem kizárólag az iszlám jegyeit hordozza magán. Egyikben sem találta meg azt a számára hiányzó, tiszta iszlám építészeti stílust, amiből ihletet meríthetett volna.

 

 

Utazásai során az első hely, ahol közelebb érezte magát a célhoz, meglepő módon nem mecset volt, hanem két erődítmény, a tunéziai Monsatirban (796) és Sousse-ban (821). Ráébredt, hogy az iszlám művészet esszenciáját számára nem jelentheti semmi, ami túlontúl buja és színes. Amit ő keres, az csakis a sivatagban lelhető fel, ahol a nap fénye kelti életre a puszta formákat. Erre lelt rá végül Ahmed Ibn Tulun mecsetében, Kairóban (876-879). A mecsetben a kis szökőkút és az azt három oldalról körülvevő kettős árkád nyilvánvalóan későbbi kiegészítésként került az épülethez. A kubizmussal határos, ahogyan a geometriai formák a nyolcszögből a négyszöggé, majd a négyszögből körré változnak. Nem csoda, hogy Le Corbusier annyit tanult a mediterrán és iszlám építészettől. Ez az „szigorú" építészet csak ilyen helyen jöhet létre, ahol mindent a nap határoz meg az általa létrehozott árnyékokkal és árnyalatokkal.

Ez volt tehát a keresett inspiráció, melyhez a katari Iszlám Művészeti Múzeum tervezése során a mester aztán mindvégig hű maradt. Állítása szerint a múzeum egyetlen tőle származó díszítőeleme a Perzsa-öbölre néző 45 méter magas ablak. Minden más a sivatagi napnak köszönhető. A napfénynek, ami egy ilyen szigorú stílusban elkészült épületet a fény és árnyék játékának színterévé varázsol.

Pei ezzel az épülettel le kívánja zárni tervezői pályafutását, legalábbis ami a nagyszabású projekteket illeti. Saját bevallása szerint az utolsó épülete egy Kiotó melletti kápolna lesz, keretes szerkezetbe foglalva ezzel egy nagyszabású életművet, aminek első állomása egy kis kápolna megtervezése volt.

 

 

A projekt maga a dohai déli partszakaszon (Corniche) került kivitelezésre, méghozzá egy mesterséges szigeten, amit szintén Pei kérésére hoztak létre. A mester ugyanis nem szerette volna, ha a még foghíjasan beépített partszakaszra majdan magasodó toronyházak elnyomnák az őáltala tervezett épületet. A múzeum 45.000 négyzetméteren fekszik, a parttól 60 méter távolságban. A szigethez egy félhold alakú földnyelv is készült, hogy északi irányban megvédje az ár-apálytól, dél felé pedig eltakarja az ipari létesítményeket. Az architektúra egyik jellegzetessége, már csak ezen „adottságok" folytán is, a víz. Víz a belső udvarban, víz körös-körül.

A múzeumépület mindenben tükrözi Pei művészi vízióját. Egybeolvad itt a modernista geometria formális nyelve és a muszlim művészetben talált, néha szikrázó geometria. Az épület az ambíció erődítménye, ám határozott körvonalai és tömege csodálatos módon megállnak azon a ponton, ahonnan fizikai vagy materiális erejével már-már nyomasztóvá válna. Mentes minden mesterséges csillogástól – lenyűgöző méretei és célja ellenére építészetileg meglepően szerény.

Az épület geometriája nyilvánvalóan komplex, de kívülről nézve le lehet írni a síkok és homlokzatok viszonylag egyszerű tekeredéseként. Archetipikusnak és ártatlannak tűnik. Olyan, mintha egy megrögzötten precíz gyermek rakta volna össze az építőkockáiból.

 

 

Belül a legfontosabb nyilvános tér az átrium, amely egyszerre megdöbbentő és üdítő. A két acélhídtól kiindulva a háromszög alakú síkok egészen a fémborítású kupoláig fogható be a tér. A belső terek nemcsak építészetileg esztétikusak, de céljuknak is tökéletesen megfelelnek.

A cél pedig a kiállítás és a tanítás. Így többek között magában foglalja a fő kiállító termek mellett a tanulmányi célokra szolgáló kiállítótermeket, az időszakos kiállításokra szolgáló tereket, egy szakkönyvtárat és egy oktatási központot is.

A múzeumhoz kapcsolódóan létrejön egy olyan intézmény is, amely támogatja az oktatást a helyi iskolákban, és lehetőséget nyújt a katari és a tengeren túli tudósoknak a kutatásra.

Az Iszlám Művészeti Múzeum a már jelenleg is világszínvonalúnak számító Iszlám Művészet Katari Nemzeti Gyűjteményét kívánja bemutatni, amely a kerámia-, fémmunka-, ékszer-, fatárgy- és üvegművészeti állományával térben és időben átível az iszlám világ egészén, Spanyolországtól Közép-Ázsián át Indiáig, a 7. századtól a 19. századig.

Sokan üdvözlik ezt a kísérletet, abban a reményben, hogy az iszlám művészet valóban felébred ötszáz éves álmából, és a tanulás segítségével új életre kel, legyen bár nyugati vagy arab, aki kutatja. Ezért kell kutató- és tanítóközpontnak is a gyűjteményhez kapcsolódnia. Hogy az ne csak vonzó turistacélpontként, hanem az iszlám művészetről való új tudás és tanulás kiindulópontjaként kerüljön be a világ kulturális vérkeringésébe.

Verebics Petra fordítása

felhasznált források:

The Independent
BBC News
International Herald Tribune
IslamOnline (interjú Ieoh Ming Pei-vel)