Királynék vára, várak királynéja - a Diósgyőri vár

A Diósgyőri vár rekonstrukciójával több éves tervezői munkát zárt le Botos Judith, Cséfalvay Gyula és Szekér György. Botos Judith írásában a vár korabeli történetétől kezdve napjainkig mutatja be, milyen nehézéségek adódnak egy műemléki épület rekonstrukciója során, és milyen szempontok, alapelvek vezérelték őket.

Bevezető gondolatok

Diósgyőr vára. Magyarország legfényesebb évszázadainak tanúja. Nagy Lajos király úri palotája, Luxemburgi Zsigmond öröksége, híres magyar uralkodók feleségeinek jegyajándéka. Királynék vára, várak királynéja…

Diósgyőr vára. Porladó romok, kettéhasadt tornyok, térdig érő falak, történelmünk terepasztala. Régi kor árnyai, balsors, messze-merengés, romantika…

Amikor 2010 és 2011 között kollégáimmal, Szekér Györggyel és Cséfalvay Gyulával megkezdtük a Diósgyőri vár rekonstrukciójának tervezését, két lehetőség állt előttünk: továbbhaladni az elődeink által keményre taposott úton, vagy közös meggyőződésünknek megfelelően irányt változtatni, új, másfajta döntéseket hozni, és vállalni azok következményeit. Mi a második utat választottuk. Hiba volna erről a történetről úgy beszámolnom, mintha nem lennénk tisztában azzal, milyen erős érzelmeket kiváltó mű született.



 

Írásom első része a Diósgyőri vár történetének és korábbi helyreállításainak tényszerű ismertetése. A folytatás – kissé messzebbről indulva – arról szól, hogyan jut el három építész szakmai életútján ahhoz a határvonalhoz, amelyen túl a lépteik egészen más irányt vesznek, mint az tőlük elvárható. Végül az általunk készített vár-rekonstrukció részletes bemutatása következik.

Nem gondolom, hogy ez valamiféle sikertörténet, ahogyan azt sem, hogy bármiért szabadkoznunk kellene. Annak közvetítését tartom fontosnak, hogy a szakmai alázat és a határok feszegetése a mi fejünkben nem áll ellentmondásban egymással. Azt szeretném bemutatni, hogy a diósgyőri várhelyreállítás általunk képviselt megközelítése egy hosszú tanulási folyamat során szerzett ismereteink és tervezési tapasztalataink összegzése, nehezen kimondható tanulságok és következtetések levonása, majd a szakmai bukás kockázatát is magukban hordozó tervezői döntések meghozatala és felvállalása által született meg bennünk.
 

A diósgyőri vár építéstörténete

Magyarország műemlékei között az egyik legrangosabb hely Diósgyőr váráé.
Nevét elsőként Anonymus említi a 12-13. sz. fordulóján írott, Gesta Hungarorum című krónikájában. Eszerint a Bors vezérnek adományozott föld neve Miskolc volt, a vár pedig az itt álló gyűrűvárra utaló „Győr" nevet viselte. A Buda felől érkező út Diósgyőrnél három irányba ágazott szét: Lengyelország, Moldva, valamint Galícia és Lodoméria felé.

A 14. sz. eleji források a várat már az Ernye család birtokaként és „Diósgyőr" (Dyosgeur) néven említik. Az Ernyéké a gyűrűvár helyén emelt új, négytornyos, belső udvaros vár építésének érdeme, ám egy 1316-ban kitört lázadásban való részvételük miatt Károly Róbert király a várat a várbirtokkal együtt elkobozta, és saját híveinek adományozta tovább.

1340-ből való az első igazoló adat arról, hogy Diósgyőr nemzetségi birtokból királyi birtokká lett; ekkor történt, hogy Károly Róbert fia, Nagy Lajos, cserével megszerezte magának édesanyjától, a lengyel Piast Erzsébet királyi hercegnőtől. Hamar felismerve a hely kiemelkedő adottságait, mind többet időzött új birtokán; nemcsak az őszi vadászatok idejét és a karácsonyi ünnepeket töltötte szívesen Diósgyőrben, de politikai célokra, nemzetközi találkozókra, hivatalos szereplésre is használta a várat. 

Nagy Lajos halála után fia, Luxemburgi Zsigmond is többször megfordult Diósgyőrben; ő főként akkor, ha politikai érdekei úgy kívánták. 1424-ben feleségének, Borbála királynénak ajándékozta a várat, amely ettől kezdve a mindenkori királynék tulajdona lett. Albert király 1439-ben Erzsébetnek, Mátyás király 1476-ban Beatrixnak, II. Ulászló király 1502-ben Anna királynénak, II. Lajos király pedig 1522-ben feleségének, Máriának adományozta a birtokot.

A vár státusza 1540-ben változott meg, amikor I. Ferdinánd hűségjutalomként a Balassa családnak ajándékozta. Ettől kezdve nemesi családok követték egymást a tulajdonosok sorában, és a hely sorsa rosszabbra fordult. Jelentősége egyre csökkent; a török korban már csak kisszerű erődként szerepelt. Gazdasági szempontból ugyan még Magyarország nevezetesebb uradalmai közé számított, de már politikai-katonai jelentőség nélkül. Egy, a magyarországi végvárak állapotát rögzítő jelentés 1588-ban már arról számolt be, hogy az épület romos, és nagy munkával lehetne csak helyrehozni.

A 17. sz. elején Melith Péter készített leírást a kamara számára: „…Az, mi az Diosgior állapotját illeti…nem lehetvén oly kemény magyari szü ki annak szép épületeinek pusztulására fordulásán meg nem iszonyodnék, és szomorodnék, mely fejedelmi épületnek én földünkön mását nemis láttam…"





Az 1673. esztendőben tűz ütött ki a falak között; elpusztult a tetőzet és a kápolna boltozata. A pusztítást a császári csapatok végezték be 1678-ban, amikor egy erre a célra kirendelt katonai különítmény érkezett Diósgyőr alá, és felégette a várat. A rombolások ellenére az épület az 1700-as évek elején még lakható volt, egy 1755-ben készült újabb leltár azonban már arról számolt be, hogy a vár teljesen romos, a helyiségek eredeti rendeltetése felismerhető ugyan, de már nem használják őket.

Diósgyőr mintegy száz esztendőn át pusztult gazdátlanul. Akkor öltötte fel azt a képet, amely az 1800-as évekből fennmaradt festményeken, rajzokon látható.
 

A vár műemléktörténete (1881-1963)

A diósgyőri vár műemléktörténete – jelentőségénél fogva – egyidős a magyar műemlékvédelem történetével.

A 19. sz. közepétől a nemzeti múlt letűnt nagysága iránti nosztalgiát lassan felváltotta a történelmi hagyaték megőrzésének, továbbörökítésének igénye. Eleinte csak művészek, utazók rajzolták, festették le a középkori vár romjait, de már 1881-ben bekerült a történelmi Magyarországra kiterjedő, legelső műemléki jegyzékbe, a mindössze 42 védetté nyilvánított épület közé.

Első alkalommal 1892-ben a Műemlékek Országos Bizottsága adott megbízást hivatásos építésznek az épületmaradványok felmérésére, majd 1926-tól több kezdeményezés történt a várrom feltárására. Az első tudományos igényű régészeti kutatást a Műemlékek Országos Bizottsága támogatásával a Miskolci Magyar Királyi Erdőigazgatóság végezte 1934 és 1936 között. Konzerválásra nem került sor, emiatt a szabadon hagyott falmaradványok a háború alatt tovább pusztultak. A falak állagbiztosítását csak 1953-ban végezték el.



 

A várrom az Állami Erdőkincstár, majd a Bükki Erdészet tulajdonából került át, mint „nem hasznot hajtó tárgy", a Miskolci Városi Tanács VB tulajdonába. A háború utáni első régészeti feltárások 1959 és 1961 között folytak.
 

A Ferenczy-féle első helyreállítás (1963-1968)

1963-tól az Országos Műemléki Felügyelőség vette kézbe a feltárás irányítását. 1963-1973 között átfogó régészeti feltárás folyt a várban dr. Czeglédi Ilona régész vezetésével. A feltárás a belső és a külső várra egyaránt kiterjedt, és félmilliós nagyságrendű leletanyagot hozott felszínre, megteremtve ezzel egy nagyszabású műemléki helyreállítás lehetőségét. A helyreállítás tervezőjévé Ferenczy Károlyt, az Országos Műemléki Felügyelőség építészét nevezték ki.

Ferenczy Károly 1964 és 1968 között tervezte meg a pusztuló épületrom helyreállítását. Ő maga így ír erről a Magyar Műemlékvédelem című évkönyvben 1984-ben megjelent diósgyőri publikációjában:
„Az akkori idők légköre sajátos módon kedvezett az emlék felkarolásának. Egy ipari kolosszus tőszomszédságában álló kulturális emlék megmentését kedvezően lehetett indítványozni, támogatni. Mindez jól beleillett abba a koncepcióba, amely a kulturális forradalom keretében a múlt értékeit akarta a mába átmenteni, a kiváltságos rétegek hagyatékát a nép szolgálatába állítani."… „Diósgyőr holt műemlékből élő kulturális centrum lett."

Ferenczy Károly, a Czeglédi Ilona által vezetett régészeti feltárás és kiértékelés után, szinte a földből emelte ki Diósgyőr várát. Munkája nyomán a műemlék töredékes állapotában megújult, határozottabb tömeget, markánsabb sziluettet kapott. Az évszázadok alatt festőivé korhadt várrom megmenekült a teljes megsemmisüléstől.

Ferenczy munkamódszere és filozófiája a romfalak konzerválása és az épület rom állapotban történő megőrzése mellett egyes részek részleges rekonstrukciójáról és használhatóvá tételéről szólt. A délnyugati torony mementóként félig leomlott állapotában megerősítve maradt, a másik három tornyot és a Rotundát pedig nemcsak felújította, hanem új födémek, külső és belső lépcsők építésével be is vonta a használatba. A kiépített toronyszinteken vártörténeti kiállítás kapott helyet, a Rotunda pedig a hatalmas tárgyi leletanyag korát megelőzően újszerű bemutatásának színtere lett.

A tornyokkal ellentétben a négy, eredetileg egyemeletes, magastetős palotaszárny romfalain csak állagjavítás, didaktikai csíkokkal elválasztott, minimális falmagasítás és a falkoronák megerősítése készült. A palotaszárnyak így a helyreállítás utáni állapotukban is földszinti alaprajzi lenyomatukat mutatták, a földszinti és emeleti faltöredékeken a boltozati bordák lenyomataival.

Ferenczy Károlyt a bemutatás, az ismeretterjesztés szándéka is vezette. A diósgyőri helyreállításról szóló publikációjában így írt erről:
„…Az újjászületett és élettel megtöltött vár a köztulajdonban levő műemlékek sikeres hasznosításának jó példája kívánt lenni. Ugyanakkor példa arra is, hogy a sajátos magyar történelmi épületállománynál, a klimatikus és sok más speciális adottság mellett milyen lehetőségek nyílnak, hogy a műemléki romok védő-, értelmező és hasznosítási igényeit a mai eszközökkel megoldjuk…"

Ferenczy, céljának megfelelően az általa elfogadható mértékben rekonstruált néhány olyan építészeti elemet, amelynek visszaépítésére az akkori műemlékes építészeti tervezés elvrendszere számára lehetőséget adott. Az előkerült kőtöredékek alapján, az eredeti helyükön jelenített meg jellemző részleteket: az udvari konzolos loggia egy rövid szakaszát, a földszinti nyitott előcsarnok néhány bordaívét és bordaindítását, ülőfülkéket, lépcsőket, kőkeretes ajtókat, ablakokat. Legvégül – újragondolva a vár külső képének néhány meghatározó elemét – az eredeti helyén, de önálló, modern építészeti alkotásként építette meg a várárok nyugati részén átvezető felvonóhidat és kortárs elemként jelenítette meg a Rotunda új falkoronáját, sajátosan egyéni karaktert adva ezzel az épületegyüttesnek. Az új épületszerkezetek monolit vasbetonból, a nyíláskeret-rekonstrukciók műkő kiegészítéssel, vagy tisztán műkőből készültek.

Ferenczy Károly a hatvanas évek legmodernebb anyagaival és építészeti eszközeivel dolgozott, egy olyan építészeti korszakban, amikor a frissen íródott Velencei Karta tömör, de annál határozottabb műemlékvédelmi utasításai egybecsengtek a kor általános építészeti törekvéseivel és formavilágával. Egy olyan korban, amikor a múlttól és az épített környezettől való határozott elkülönülés igénye – a társadalom többi alkotó rétegéhez hasonlóan – a világ építészeinek formai és ideológiai megnyilvánulásait is teljességgel áthatotta.

Az 1965-1968 között készült diósgyőri felújítás a legnagyobb klasszikusok egyike. Ezzel a helyreállítással Ferenczy Károly, aki máig a műemlékes szakma egyik legmarkánsabb egyénisége, nem csak követőjévé, de létrehozójává is vált a Velencei Karta legjobb hagyományainak. Az általa Diósgyőrben alkalmazott helyreállítási módszer évtizedekre meghatározta a magyar műemlékvédelem szemléletét és formanyelvét.
 

Falmentő- államegóvó építkezések (1999-2002)

Cséfalvay Gyulával építészként 1999-ben jártunk először Diósgyőrben, ugyanabban az évben, amikor az Egri vár falainak és középkori székesegyházának romkonzerválását is meg kellett kezdenünk. Az egybeesés nem véletlen. A 60-as évek nagy várfelújításain országszerte ekkorra mutatkoztak meg kérlelhetetlenül a romlás és a végleges anyagvesztés kétségbevonhatatlan jelei. Feladatunk a külső és belső vár állapotjavítására és állagmegóvó felújítására terjedt ki. Hibákat kellett keresnünk, okokat feltárnunk, és megoldásokat találni arra a helyzetre, hogy a korábban renovált falazatok és az eredeti kövek az immár hatványozottan gyorsuló állékonysági, fizikai, kémiai romlás állapotába kerültek.

A Diósgyőri vár látványa a pusztulás ellenére is lenyűgözött minket. A műemlék egy erős és öntörvényű alkotó személyiség kézjegyét viselte. Csodáltuk az épületet, amely építészeti megoldásaival, anyaghasználatával és formai jegyeivel a magyar műemlékvédelem ikonikus épületeként ragyogott a szakma egén. Szeretve tiszteltük alkotóját is, akit még kezdő OMF-es építész korunkban ismerhettünk meg, természetes volt hát, hogy egy ujjal se nyúljunk a Ferenczy-féle helyreállításhoz. 2000 és 2003 között elvégeztünk minden olyan beavatkozást, amit a romvár változatlanul hagyásával elvégezhettünk, de annál semmivel sem többet.



 

Kövenként mértük fel, és rajzoltuk meg a falakat, egyenként ellátva a köveket, a korukat, fajtájukat, állapotukat leíró, továbbá a megtartásra, konzerválásra, javításra, illetve cserére vonatkozó tervezői utasításokkal. Falazóelemeket cseréltünk, falakat foltoztunk, falkoronákat rögzítettünk. és erősen hittük, hogy a várromot újabb 50 évre rendbe tettük.

Csakhogy néhány év elteltével a falak újra korábbi állapotukat mutatták. A pusztulás nem állt meg, az állagvédelmi munkálatok alig 10 évvel tudták késleltetni a vár általános állapotának leromlását. A műszaki és fal-állékonysági hibák egyre sűrűbben, egyre több helyen jelentkeztek, és nyilvánvalóvá vált, hogy az épületromok karbantartása a magyarországi klimatikus viszonyok mellett olyan költségeket emészt fel, amelyek az állami támogatásoknak a rendszerváltást követő megvonása után nem állnak többé rendelkezésre. 2009-re egyértelművé vált, hogy ha nem történik valamilyen sorsfordító változás, a Diósgyőri vár lassú, de teljes értékvesztése prognosztizálható.
 

Úton a teljes rekonstrukció felé (1999-2014)

Amikor 2009-ben felkértek minket a diósgyőri belső vár életre keltésére, már mindhárman túl voltunk sok kisebb és néhány olyan nagyszabású műemléki helyreállításon, melyeket a szakma és a nagyközönség is elismert. Pályánkat együtt kezdtük az Országos Műemléki Felügyelőségen, az egyetem elvégzése után, valamikor a 80-as években. Szekér György, aki építész és művészettörténész végzettséggel egyaránt rendelkezik, a Tudományos Osztályon, mi ketten Cséfalvay Gyulával az Építészeti Osztályon, Erdei Ferenc műtermében ismerkedtünk meg a műemlékvédelem alapelveivel és helyreállítási gyakorlatával.

Ferenczy Károly akkorra már nyugdíjba vonult. Az OMF-ben három, egymástól jól megkülönböztethető elvrendszer volt érvényben, amelyet három vezető építész neve fémjelzett.





Koppány Tibor munkamódszerét elmélyült, tudományos szemlélet jellemezte, műemléki helyreállításai során a kortárs építészeti elemek alkalmazása helyett inkább egy épület-restaurátor kifinomult eszközeivel dolgozott. Munkái a legkevésbé sem voltak hivalkodók, és a mai napig megkérdőjelezhetetlenek.
Sedlmayr János merészen alkalmazta a modern kor szerkezeteit és építőanyagait. Ő az, akinek helyreállításai korszakalkotók, egyúttal erősen az adott korszakhoz köthetők. Vasbetont, fémet, üveget használt, és a Ferenczy Károlyéval azonos, korszerű romkonzerválási-kiegészítési módszert alkalmazta, melynek értelmében a természetes kőfaragványokat beton, illetve műkő hozzáépítésével egészítette ki.

Erdei Ferenc szemlélete valahol kettőjük között foglalt helyet. Magabiztos tudású, intuitív építész volt, akinek munkáiban a tudományos szemlélet modern építészeti gondolkodással párosult. Számos nagyszabású rekonstrukció fűződik a nevéhez, s ezek mindegyikére az jellemző, hogy a lehetséges legnagyobb mértékű visszaépítési hajlandóság az erőteljes kontrasztok kerülésével és a finom megkülönböztetésen alapuló illeszkedés szerénységével párosult.
A helyreállítások természetesen a Velencei Karta elvei szerint készültek, ám a három építész személyisége, tervezői hozzáállása és építészeti eszköztára jelentős különbségeket eredményezett.





Én kezdőként Erdei Ferenc akkor futó legnagyobb léptékű munkájában kaptam szerepet. Szerkesztőként segédtervezői próbatételek elé állítva részese lehettem egy olyan alkotó folyamatnak, amelynek nyomán új életre kelt Magyarország egyik legszebb reneszánsz épülete. Akkor fejeződött be ugyanis a Pácini Mágóchi kastély régészeti- és falkutatása, és megkezdődött a ráépített klasszicista épülethomlokzatok mögül előkerült reneszánsz épülethomlokzatok visszaállítása. Meg kellett tanulnom a kőtöredékek, faragványok értelmezését, a korabeli szerkesztési szabályokat, és megérteni, alkalmazni azt a helyreállítási elvet, amit az engem erős kézzel irányító, ugyanakkor folyamatosan segítő és szabadon alkotni engedő Erdei Ferenc képviselt. A módszer lényege az épület legjellemzőbb építési korszakának – ebben az esetben a reneszánsznak – megfelelő állapot visszaállítása volt, a lehető legtöbb eredeti kő visszaépítésével. A kőtöredékeket téglával egészítettük ki, és hogy az elkészült homlokzat egységes legyen, a piros színű téglák a fallal megegyező, fehér mészfestést, s ezzel védelmet kaptak. Azokban az években, míg ott dolgoztam, be is fejeződött a kastély építése.

Cséfalvay Gyula utánam került az OMF-be. Erdei Ferenc irányításával, a körítő falak és bástyák rekonstrukciójával folytatta a pácini helyreállítást, melynek befejeztével beosztották Mendele Ferenc, az OMF akkori igazgatója mellé, a Siklósi Dzsámi rekonstrukciós tervének elkészítésére. A beosztottból hamar társtervező lett, a siklósi helyreállítás pedig Pro Architektura és Europa Nostra díjat kapott. A Cséfalvay Gyula által kitalált és alkalmazott, gerendarácsokból felépülő kiegészítés rendszere mind anyaghasználatában, mind formaképzésében követte a Velencei Karta elveit, ugyanakkor messze túllépett a jelzésszerű, részleges kiegészítés és a romkonzerválás szintjén, teljes értékű, értelmezhető, használható épületet hozva létre egy olyan romhalmazból, amely a boltváll-indításokig lepusztult romfalaival évszázadokon át egy fészer falai között rejtőzködött.

Talán nem is kell mondanom, hogy ez az időszak, a nagybetűs Hivatal, a nagy elődök – és közülük is kiemelten Erdei Ferenc személyisége – a mai napig meghatározzák műemlékes szemléletünket. Erdei Ferenc tanítványainak valljuk magunkat, és az ő általa képviselt értékek mentén próbálunk haladni azóta is, hogy nagyon fiatalon kiléptünk az OMF biztos hátteret, szakmai magabiztosságot és védettséget nyújtó falai közül.





A hivatalos magyar műemlékvédelem elefántcsonttornyából fejest ugorva a való világba, éppen az a szakmai magabiztosság és intézményi védettség szűnt meg, ami korábban könnyűvé tette az életünket. Meg kellett tanulnunk, hogy a megrendelők valóságos személyek, akiknek igényei vannak, hogy a tervezési időt a korábban megszokotthoz képest jelentősen le kell rövidítenünk, és hogy a megbízóink, - legyen szó műemlékről, vagy új épületről – azért fektetnek pénzt egy adott projektbe, mert működőképes, önfenntartó és a jó műszaki állapotukat hosszú időre megőrző épületeket akarnak látni maguk körül. A velük való folyamatos kapcsolattartás kényszere sokat segített abban, hogy változásaival együtt képesek legyünk érzékelni azt a gazdasági környezetet, amelyben dolgozunk.

Önálló tervezőként nemcsak megmaradt, de egyre erősödött az épített műemlékek iránti elkötelezettségünk. A műemlékes feladatok hamar megtaláltak minket, és az évek múltával egyre nagyobb léptékűek, egyre bonyolultabbak lettek.

1999-ben kaptuk az első jelentős megbízást az Egri Várban. Védőtetőt építettünk a Szent István-kori Rotunda fölé, majd mintegy három éven át folyamatosan készítettük a nagy körítő várfalak és a Várszékesegyházból megmaradt románkori falak állagmegóvó felújításainak terveit. Ugyanazt a módszert alkalmaztuk, mint a diósgyőri falfelújításoknál, kövenkénti felméréssel és tervezői utasításokkal. A nagy falszakaszok helyreállítása 2003-ra elkészült, de a romlás itt is csak lassítható volt, nem állt meg. Meg kellett állapítanunk, hogy a falak felújítását és a kőcseréket továbbra is folyamatosan, karbantartásszerűen végezni kell, vagy 20-30 évente az egészet meg kell ismételni. A felismerés, hogy igazán nagy távlatokban gondolkodva ily módon előrevetíthető a várfalak kőanyagának teljes kicserélődése, fontos szerepet játszott abban a döntésünkben, hogy a Diósgyőri Vár romfalait a 2011-14-es helyreállításkor magával a kiépített épülettel védtük meg.





Az egri Várszékesegyház gótikus szentélyének rom-felmérésére és felújítási tervének elkészítésére 2006-ban kaptunk megbízást. A szentély romfalainak azt a modernkori helyreállítását kellett felülvizsgálnunk, amelynek során Sedlmayr János az akkor még ép tufakő faragványokat műkővel egészítette ki. Itt sokkal nagyobb mértékű volt a pusztulás, mint a vár egyéb helyein, mert a beépített műkő anyag mindössze néhány évtized alatt felmorzsolta maga mellett a természetes köveket. Az információvesztés olyan mértékű volt, hogy 2006-ban már csak a műkő profilok őrizték az eredeti gazdag díszítéseket; a korabeli tufakő profilok egyszerűen elkoptak mellőlük. Helyreállítási terveink a még értelmezhető néhány eredeti kő kőtári elhelyezéséről, a műkő kiegészítések elbontásáról és az eredeti formák teljes újrafaragásáról szóltak, ám a helyreállítás fedezet híján nem valósulhatott meg.

Ez volt az a munkánk, amelynél először megmutatkozott, milyen helyrehozhatatlan következményekkel jár, ha egy sorsdöntő pillanatban nem állnak rendelkezésre állami pénzforrások. A gótikus szentély állapota tovább romlott, olyannyira, hogy ma már kritikusnak mondható. 9 év elteltével ott tart a pusztulás folyamata, hogy már a 2006-os felméréseink is jelentős mennyiségű plusz információt hordoznak a jelenkori állapothoz képest. Csupán a műkő elemek állják az idő próbáját; sok helyen már szinte lebegnek, mivel a velük érintkező természetes kövek anyagának jó része a padozaton fekszik szétporladva.

Utolsó stációként a diósgyőri teljes rekonstrukció felé vezető úton az Egri várban álló Gótikus Püspöki Palota eredeti méretűvé történő kiegészítésének megtervezését kell megemlítenem. Az eredetileg legalább 19 - ma 14 - árkádíves Gótikus Palota keleti végében ma is láthatók azok a pillérlábazatok és alapzatok, melyek mérete és elhelyezkedési ritmusa egyértelműsíti, hogy a palota földszintje kelet felé a ma is látható földszinti árkádívekkel és pillérekkel azonosan folytatódott. A palota keleti végében meglévő, alacsony romfalak mindehhez kirajzolják a hiányzó rész eredeti földszinti alaprajzát. Én 2006-ban kaptam felkérést az ásatási eredmények figyelembevételével történő épület-kiegészítés elkészítésére. Tervemen a palotát önmagával folytattam, az új épületszakaszt a vakolat és a kőfelületek eltérő megmunkálásával megkülönböztetve a régitől.





A földszinti árkádsort meghosszabbítottam, az emeleti loggiát a meglévő, Détshy Mihály által néhány évtizede tervezett faoszlopokkal és mellvédkorláttal építettem tovább. Belül födém nélküli, kétszintes, galériás, modern múzeumi kiállítótér létesült, amelyben a földszinti romfalak térplasztikaként jelentek meg. Az eredmény letaglózó volt: a műemléki tervtanács elutasította a tervet. Új megoldásokat kértek, korszerű, a jelenkort tükröző anyaghasználat és formai jegyek felmutatásával. Kérték ezt annak ellenére, hogy az egri Gótikus Palota jelenlegi állapotában egy fiktív épület, amelynek eredeti emeleti alaprajzáról szinte semmit sem lehet tudni, és melynek ma álló emeleti faoszlopos loggiája nem más, mint az eredeti kőoszlopos loggia helyén kiépített, Détshy Mihály által funkcionálisan jól átgondolt, igényes, szép, de mégis csak jelzésszerű kiegészítés. Az 1960-ban készült modernkori helyreállítás – a fiktív homlokzat és épülettömeg – formai jegyei tehát 2006-ra védendőnek minősültek, és nem lett volna szabad, csak azoktól eltérő, az éppen aktuális kornak megfelelő, újabb stílusjegyek felhasználásával dolgoznom. Nekem, ha akkor az elvárásoknak megfelelően gondolkodom, egy saját attrakció hozzáadásával kellett volna megalkotnom egy állatorvosi lovat. Kivételes szerencsének tartom, hogy ekkorra már tényleg minden pénz elfogyott, és a megbízás csendben kimúlt.



 

Korlátok és lehetőségek – a megbízó szempontjai (2009-2014)

Míg korábban a látogatottság mértéke nem befolyásolta lényegesen a magyarországi műemlékek sorsát, a rendszerváltás után egyik napról a másikra az önfenntartás lett a fennmaradás záloga. Mivel a kiépítetlen állapotban lévő objektumok üzemeltetése mindig is veszteséges volt, ebben az időszakban országos léptékben felgyorsult a romvárak pusztulása.

A miskolci városvezetés jó gazda módjára próbálta megállítani és visszafordítani a Diósgyőri vár gyorsuló értékvesztésének folyamatát. Megtöltötte a falakat minden olyan, bevételt célzó funkcióval, melyet a műemlék töredékes állapotában képes volt befogadni. A romfalak turisztikai vonzereje azonban végesnek bizonyult, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a vár látogatottságát csak új fedett-zárt épületrészek kialakításával lehet megnövelni. Megkezdődött egy „élő vár" üzemeltetésében rejlő, újfajta turisztikai és kulturális lehetőségek vizsgálata, amely azt az eredményt hozta, hogy szükség van a belső vár teljes elméleti rekonstrukciójának kidolgozására, majd annak eldöntésére, hogy egy tényleges kiépítés milyen mértékű lehet.

Az önkormányzati döntés nem volt önmagától való. A Ferenczy-féle helyreállítás óta folyamatosan gyűlt az a leletanyag, amely jelentős arányú új információt hordozott a korábbi nagy helyreállításnál rendelkezésre álló adatokhoz képest. Ebben, és egy rendszerelvű, komplex tudományos vizsgálat lefolytatásának esélyében rejlettek a kiépítés lehetőségei.



 

Szekér György barátunk – évtizedekig a Hivatal dolgozójaként, később önállóan – számos kiemelt műemlék nagyszabású elméleti rekonstrukcióját készítette el. Munkássága ma már megkerülhetetlen a műemlékes szakmában. Személye, részvétele a tervezésben garantálta számunkra a hitelességet és a tervezendő helyreállítás tudományos megalapozottságát.

Szekér György 2002-ben kapott megbízást a még szükséges diósgyőri falkutatások elvégzésére és a belső vár elméleti rekonstrukciójának megalkotására. 2002-2004 között, több ütemben elkészítette a teljes kőfelmérést és kőleltárt, a vár még hiányzó falkutatási dokumentációját, a közelben álló Déryné-ház falaiból 2002-ben előkerült, másodlagosan beépített faragott kövek tudományos feldolgozását, majd mindezek szintéziseként a középkori királyi vár rekonstrukciójának megvalósíthatósági tanulmányát. Kutatási eredményei azt igazolták, hogy a belső vár helyreállíthatóságának feltételezése nem alaptalan.

2005-ben sor került a Diósgyőri vár idegenforgalmi fejlesztéséről szóló elméleti rekonstrukciós megvalósíthatósági tanulmány és a bemutatási koncepcióváltozást rögzítő elvi építési engedélyezési terv elkészítésére, amely – a művészettörténész és az építész eszköztárával – egyértelműen a kiépítés mellett tette le a voksot. A terv a Kulturális Örökségvédelmi Hivataltól, mint illetékes hatóságtól zöld utat kapott.

A tervezés 2009-ben folytatódhatott, amikor olyan uniós pénzforrások nyíltak meg, melyek segítségével a teljes belső vár egy időben történő kiépítése finanszírozhatóvá vált. Az építési engedélyezési tervdokumentáció, amely a Diósgyőri vár és Lillafüred közötti terület turizmusfejlesztési koncepciójának Miskolc város közgyűlése által elfogadott, kiemelt projektjére épült, 2010-re készült el.

Következett a tervtanácsok előtti nehéz megmérettetés. Két tervtanácsi bemutató zajlott le.

A Műemléki Tanácsadó Testület elutasította a vár újraépítésének tervét és kihangsúlyozta a Ferenczy-féle helyreállítás építészeti és műemléki értékeit.
A Központi Tervtanács állásfoglalása a várható részeredményeket hozta: a műemléki hivatal képviselői a kiépítés ellen, a gyakorló építész tagok mellette szavaztak. Végül a tervtanács többségi szavazattal jóváhagyta a tervet.
Miután megszületett az építési engedély, 2011-ben a kiviteli tervek kerültek sorra. A terv tovább formálódott, jelentős alaprajzi változtatások történtek, és a részletek is tovább finomodtak, ezért ebben a tervfázisban az építési engedély módosítása vált szükségessé. Végül ez lett a végleges engedélyezési terv, melyből a vár 2013 és 2014 között megépülhetett.

Ebben a szakaszban már a terület műemléki felügyelője is részt vett a heti 15-20 fős tervegyeztetéseken. Okrutay Miklós saját hivatali tekintélyét kockáztatta azzal, hogy a vár kiépítése mellett tette le a voksot, és támogatta a hasznosítás elvű megrendelői elképzeléseket. Kimondhatjuk, hogy folyamatos segítő közreműködése nélkül a Diósgyőri vár nem épülhetett volna meg.
 

Az elméleti rekonstrukció fogalma és elvrendszere 

Az elméleti rekonstrukció az emlék tudományos megismerhetőségét rögzítő kutatási munka, míg a koncepciótervezés az ideális tartalmi helyreállíthatóságot elemzi. A gyakorlati munka során először felmérés készül, majd az írott- és képi források összegyűjtése kerül sorra. Ezt az épületdiagnosztika és a műemléki épületkutatás követi, majd elkészül az elméleti rekonstrukció, melyet egy koncepcióterv követ. Itt lép be az építész, aki a célok és a lehetőségek egybevetésével elkészíti a programtervet, majd a helyreállítás engedélyezési és a kiviteli tervét.

Szekér György az elméleti rekonstrukcióra vonatkozóan az alábbi öt megismerhetőségi-helyreállíthatósági szintet határozta meg:
In situ – a helyszínen, eredeti helyükön, eredeti állapotban megőrződött részletek.





Anastylosis – eredeti részek visszahelyezése eredeti helyükre (pl. egy nyíláskeret-töredék visszaépítése a falban megőrződött saját falfészkébe).
Rekonstrukció – teljes biztonsággal értelmezhető, de nem 100 %-os pontossággal visszahelyezhető részlet visszahelyezése a teljes biztonsággal megismerhető egészbe.

Logikus hipotézis – valószínűsíthető, de teljesen nem, vagy egyáltalán nem bizonyítható részek visszaállítása az épület egésze és egyéb részletei, valamint analógiák, az eredeti tervező hasonló munkái, sajátos stílusjegyei és az építészeti-, épületszerkezeti-, épülethasználati logika alapján.
Totális hipotézis – teljességgel bizonyíthatatlan elemek feltételezése és beépítése egy, az épület bemutatásához szükségesnek ítélt szerep betöltése érdekében.
 

A diósgyőri vár elméleti rekonstrukciója (2005-2011)

„A diósgyőri belső vár helyreállítási koncepciójának elméleti rekonstrukciós alapjai" című cikkében, melyet az Országépítő című folyóirat 2015/01 száma közölt, Szekér György így írt a Diósgyőri vár helyreállíthatóságáról: „A feltárt várrom maradványai, felmérési és kutatási anyaga, nagyszámú építészeti kőfaragvány-töredéke, valamint a várról fennmaradt korabeli ábrázolások, archív fotók együttes, beható elemzése lehetővé tette a vár elméleti rekonstrukciójának elkészítését."

A Diósgyőri várrom ránk maradt állapotában a következő információkat hordozta:

A falmaradványok megőrizték a teljes földszinti alaprajzot. A négy torony és a külső homlokzati falak maradványai a rajtuk lévő lenyomatokkal, szerkezeti részletekkel lehetővé tették az emeleti alaprajz, a szintmagasságok és a födémszerkezetek részleges elméleti rekonstrukcióját. A palotaszárnyak párkánymagasságát a körbefutó gyilokjáró konzolsorával lehetett meghatározni.
A földszinten a legtöbb helyiség bejáratának megmaradt valamilyen in situ ajtó-kőkeret eleme. Nagy biztonsággal ki lehetett szerkeszteni a térlefedő dongaboltozatokat, és kiszerkeszthető volt az északi oldal nyitott árkádos csarnokának térformája és összes szerkezeti részlete is.

Az emeletek jóval töredékesebb állapotban maradtak fenn, de az északi és déli szárnyban a térkiosztás, a magasságok és a boltozatok a falakon lévő lenyomatokból és a megőrződött maradványokból megrajzolhatók voltak. A keleti és a nyugati szárnyaknak a tornyokhoz kapcsolódó emeleti, szélső helyiségei a toronyfalakon lévő lenyomatok felhasználásával, teljes biztonsággal rekonstruálhatónak bizonyultak. A keleti és a nyugati szárny közbenső térrészeiről csak a korabeli alaprajzi ábrázolások alapján lehetett képet alkotni, de ezeket az ábrázolásokat alátámasztotta a földszinti alaprajz harántfalainak kiosztása és az építészeti-, tartószerkezeti-, épülethasználati logika.

Hazael Hugo híres, 1759-es rajza rögzítette a teljes földszinti alaprajzot és a teljes emeleti alaprajzot, a nyílások helyeivel, az ajtó- és ablakfülkékkel, az egyes helyiségek közlekedés-, nyílás- és fűtésrendszerével. Az épületmaradványok és a rajzok egymást igazolták.

A vár jelenlegi állapotát egy, feltehetően a bécsi levéltárban talált, 1596-os ostromképpel összevetve az alábbiakat lehetett kimondani: a tornyokat az adott korban két sor gyilokjáró vette körül. Az alsó gyilokjárók a palotaszárnyak előtt is végigfutottak, egyetlen, körbevezető, összefüggő védőfolyosót alkotva a vár körül, mely fölé a palotaszárnyakkal közös tetőzet épült. A tornyok alsó gyilokjáróinál ez a tető gallérszerűen jelent meg. A felső, körbefutó gyilokjárók fedetlenek voltak, a fölöttük lévő toronyrész kissé kiugrott az alsóbb szintekhez képest. A tornyok alacsony gúlasisakkal záródtak. A Rondella és az északkeleti sokszögű bástya fedetlen volt, záró pártázatuk alatt körbefutó övpárkánnyal. A lovagtermet az északi oldalon három összetett záródású ablak világította meg.

Bár eleve hatalmas volt a leletanyag, a Diósgyőri királyi vár 2014-es rekonstrukciója nem lehetett volna teljes a Déryné házból 2002-ben előkerült, másodlagosan beépített kőfaragványok nélkül, melyek jól illeszkedtek a dr. Czeglédy Ilona által korábban megtalált kőtöredékekhez és a vár in situ épületrészeihez. Előkerültek az udvari folyosó konzolsorának elemei, élszedett és reneszánsz profilos ablak- és ajtókeret-töredékek, többosztatú ablakok keretdarabjai, de boltozati elemeket, párkány töredékeket, csigalépcső elemeket, kapukeret-darabokat és további ablakkeret-elemeket is rejtett a Déryné ház fala. Nyolcszögű pillérelemek és nagyméretű, élszedéses hevederív-darabok kerültek elő, melyek kapcsolódtak az északi szárny földszinti nyitott árkádos csarnokának in situ részeihez, más, újonnan kibontott bordaívek és egyéb töredékek pedig az északi szárnyban lévő lovagterem újjáépítésben játszottak kulcsszerepet. A maradványok segítéségével a lovagterem teljes térszerkezete, boltozati rendszere rekonstruálhatóvá vált, további nyolcszögű pillérelemek pedig középpillérekként beleillettek a rekonstruált boltozat szerkezeti-formai rendszerébe. A kápolna a földszinti falmaradványok, boltozatindítások, a kőtári töredékek és az 1759-es rajz alapján volt nagy valószínűséggel rekonstruálható. Kétszintessége igazolható, földszintje és emelete megfelelt a mellette lévő helyiségek magasságainak. Az alsó és felső kápolna közötti nagyméretű nyílásáttörést és a kápolna egyéb részleteit Hazael Hugo alaprajza rögzítette.

A Déryné ház felújításához kapcsolódó falkutatás mintegy 400 darab másodlagosan beépített faragott követ azonosított, melyek közül 195 darabot ki lehetett emelni. Talán ez a számadat mutatja leginkább, mennyire nem voltak összehasonlíthatók a mi rekonstrukciós lehetőségeink a negyven évvel korábbi tervezői esélyekkel.

Mindazon információk alapján, melyeket fentebb ismertettem, a belső vár összképe, fő tömege nagy biztonsággal rekonstruálhatónak bizonyult.
 

Építészeti alapvetéseink (2009-2014)

Szekér György így írt a művészettörténész és az építész szerepéről az Országépítő című folyóirat 2015/01 számában megjelent diósgyőri cikkében:
„A történeti épületek megőrzésének, helyreállításának gyakorlata két alapvető megközelítési módból tevődik össze – történeti (kutatás) és formaalkotó (építészeti tervezés) – s egyben itt húzódik belső törésvonala is."

Hol van hát az eszmei és hol a valóságos különbség az 1963-1968-as és a 2009-2014-es helyreállítás között? Miben látjuk mi a Diósgyőri várhoz hasonló adottságú műemlékek rekonstrukciójának célját és értelmét?

A Ferenczy-féle várhelyreállítás befogadta, és egy saját maga alkotta értelmezési rendszerben hozzárendelte a valósághoz a kutatással frissen szerzett adatokat. A laikusok számára továbbra is megtartotta a múlt töredékes emlékképét, a hozzáértők felé pedig korrekt módon közvetítette az akkor rendelkezésre álló információkat, illetve az információk hiányát. Ám ez által meghagyta, sőt tovább húzta a határvonalat az egyszerű szemlélődők és az értve szemlélők között. Míg a szakemberek tudtak olvasni a kősorok között, a kevésbé felkészült látogatók számára az egykori királyi várkastély – a díszes palota, amely Nagy Lajos korának magyarországi udvari életéről Buda és Visegrád mellett a legtöbb üzenetet lett volna hivatott közvetíteni – továbbra is négy csonka torony és négy térbeli alaprajz maradt.





Mi, a Szekér György-féle elméleti rekonstrukcióban rejlő lehetőségeket megismerve, már a tervezés kezdetén elvetettük a Ferenczy-féle helyreállítás folytatásának, továbbfejlesztésének gondolatát. Sem a beton-műkő kiegészítések, sem a jelzésszerű bemutatás elvét nem akartuk követni, ellenkezőleg: a töredékes állapot felszámolását tűztük ki magunk elé. Az egykori királyi várat a lehető legteljesebb mértékben rekonstruált állapotában kívántuk bemutatni. Kerülni akartuk az egymást követő építési korszakok egymás melletti bemutatását is, annak érdekében, hogy a vár ne romjaiból helyreállított épületrészek és rájuk aggatott részletek laza halmazaként, hanem kívül-belül egységes képet nyújtó, önmaga teljességében megismerhető műemlékként és használható középületként épülhessen újra.

Mivel az egykori egész összhatását kívántuk megjeleníteni, a harmonikus illeszkedés elve volt a számunkra elfogadható megközelítési mód. Esetünkben elfogadhatatlannak tartottuk a műemlékvédelmi gyakorlatban preferált eltérő anyagú kiegészítések alkalmazását, azaz kizártuk a faragott terméskő falak és faragott kő - tégla anyagú boltozatok vasbetonnal, üveggel, fával, fémmel történő továbbépítését és a nyíláskeretek műkővel, betonnal való kiegészítését, újragyártását. Egyúttal elkerültük az aktuális építészeti trendnek megfelelő, ma divatos építészeti, formai jegyek alkalmazását is, mert nem akartuk, hogy a helyreállított vár a kiegészítések miatt harminc-negyven év múlva kimenjen a divatból. Új nyílások, és nyílászárók megkomponálását sem tartottuk szükségesnek, mert a kőkeretes ablakokról, ajtókról és azok eredeti helyéről sokkal több volt az ismert, mint a bizonytalan adat.

Mindezek eredményeként a falpótlások, falmagasítások, boltozat-rekonstrukciók, nyíláskeretezések az eredetiekkel azonos fajsúlyú, hagyományos anyagokból, hagyományos építési móddal készültek el. Az eredeti kőfalak és a kiegészítések között nem húztunk határvonalat, didaktikai csíkot. Megkülönböztetésük rejtett didaktikus eszközökkel történt: a kétféle kőanyag közötti enyhe színbeli eltérést és az új falazatok finoman kirajzolódó kiegyenlítő kősoros mintázatát elegendőnek tartottuk ahhoz, hogy az eredeti falak és a kiegészítések közötti különbség a laikusok számára is felismerhető legyen. Hasonló a helyzet a kőszerkezeteknél is: az új kőkeret-kiegészítések és a kőanyagú új épületszerkezetek világosabb színű kőanyaga, keményebbre faragott élekkel történő kialakítása könnyen beazonosítható.


Az újjáépített diósgyőri belső vár rekonstrukciója (2014)

A fenti elvek alapján készítettük el a belső vár tömegrekonstrukcióját.
Kissé magasabbra építettük a tornyokat, és teljesen kiépítettük a palotaszárnyakat. Egészében rekonstruáltuk a földszintet, helyreállítottuk a dongaboltozatokat, a kőkeretes ajtókat, ablakokat. Az emeleten hiánytalanul újraépítettük az északi, déli és keleti szárnyat. A nyugati szárnyban a romkontúr megőrzése érdekében részleges helyreállítást készítettünk: a délnyugati torony és a nyugati palotaszárny emelete töredékes maradt, a nyugati palotaszárny emelete fölött tetőterasz létesült.

Magastető megépítése semmilyen fórum előtt nem jöhetett szóba. Tervezőként egyet tehettünk: bízva abban, hogy a kényszerűen terasztetőként megtervezett felső födémek egyszer mégis csak tetőt kaphatnak, a palotaszárnyak felmenő falait abban a magasságban hagytuk abba, ahol a tömegrekonstrukció az egykori nyeregtető eredeti ráépítési helyét mutatta.
A földszinti ajtók helye mindenütt ismert volt. Az emeleten, ott, ahol nem tudtuk pontosan egy adott ajtó helyét, a boltozatok tengelyébe tettük az ajtónyílásokat, a termek közötti ajtónyílások pedig falközépre kerültek. Ugyanez volt a helyzet az ablakokkal is: ahol nem ismertük az ablak helyét, ott az egykori rajzi ábrázolás és az építészeti logika segített.

Bár a kőtöredékek műszaki állapota nem engedte meg az összes töredék beépítését, sokkal több eredeti kőfaragvány állt rendelkezésre a boltozatok, az ajtók és az ablakok elméleti rekonstrukciójához, mint amennyi jelenleg beépítve látható.

Mivel az ajtólapokról még rajzok sem maradtak fenn, az egész épületen egységes megjelenésű, kőkeretbe beépített, gerébtokos ajtókat terveztünk, semleges, bevésett mintázatú, tömör ajtólappal. Az ablakok hőszigetelő üvegezésű, korszerű szerkezetként készültek.





Az udvar két díszlépcsője és a konzolokra fektetett emeleti tornác szintén rekonstruálhatónak bizonyult. A tartókonzolokat és az udvari körfolyosó egy rövid szakaszát már Ferenczy Károly is bemutatta. A mellvédkorlátok fogódzó részét ismertük, de a mellvédkorlátról több információval nem rendelkeztünk, ezért tömör mellvédelemek készültek, alul a víz kifolyatására alkalmas, vonalszerű résekkel.

Általánosságban igaz, hogy ott, ahol hiányosak voltak az ismereteink egy funkcionális, vagy műszaki okból elhagyhatatlan szerkezet részleteiről, az építészeti és szerkezeti logika szerint jártunk el, és az adott szerkezetet a lehető legegyszerűbb kialakítással feleltettük meg rendeltetésének.
 

Az újjáépített diósgyőri belső vár használata (2014)

A műemléket igyekeztünk az eredeti használatnak megfelelően helyreállítani. A beépülő funkciók az ismert rendeltetésű, reprezentatív termekben – mint a kápolna, a lovagterem, vagy a királynéi hálószoba – megegyeznek a korabeliekkel, a többi teremben és a kisebb helyiségekben pedig a valószínűsíthető, illetve lehetséges használatot közelítik.

Az újjáépült várban kiállítótermek létesültek. A belsőépítészet Ferencz István DLA és Hidasnémeti János munkája. Ferencz István DLA szerint a vár termei nem korabeli enteriőrök – hiszen eredeti bútorok híján nem is lehetnek azok – hanem tanulmányi terek, melyek részben a helyiségek eredeti funkcióit, részben a kiállítási tematikát hordozzák. Minden terembe asztali érintőképernyő került, a vonatkozó kiállítási témához kapcsolódó, gazdag ismeretanyaggal. A bútorok nem kordonnal körülkerített kiállítási darabok, hanem használható, elmozdítható, jelzésszerű berendezési tárgyak. A székekre, az ablakfülkék párnáira, az asztalok mellé le lehet ülni, a szekrényeket, ládákat, faliszőnyegeket, kályhákat meg lehet tapintani.

A kiállítás, melyet szinte nulláról kellett felépíteni, folyamatosan bővül, alakul. Történeti hitelessége, sokszínűsége és az ismeretanyag gazdagsága Lovász Emese régész értő és odaadó munkájának eredménye.





 

Nincs nagyobb szerencse, mint mikor egy műemlék épületet eredeti funkciójába kell visszaállítani. Az újjáépített Diósgyőri vár ma önmagát mutatja be, mint középkori királyi vár, királynéi rezidencia. A végső cél természetesen a külső és belső vár majdani egységes bemutatása, melynek a belső vár 2014-es felújítása az első ütemét alkotja.
 

Záró gondolatok

„Mi magunk törpék vagyunk, de óriások vállán állunk, ezért messzebbre nézhetünk, és többet láthatunk, mint az elődeink." (Bernard de Chartres)

Cséfalvay Gyula így írt Ferenczi Károly munkájának továbbéléséről „Várat építünk" című írásában, az Országépítő című folyóirat 2015/01 számában: „Divatos leegyszerűsítése a műemlékvédelem sokszínűségének, amikor az ő munkáját próbálják szembeállítani a mai rekonstrukcióval… Nézzük meg Ferenczy munkásságát, a várra készült kiépítési terveit és a műemléken túl az egész település léptékében gondolkodni tudó építész elképzeléseit! Meg fogjuk találni művében a mai helyreállítás kapcsolódási pontjait, de azokat a hibákat is, amelyeket a mi munkánknak korrigálnia kellett. Ebben rejlik az építészet folyamatossága és megújuló szellemisége."



 

Senkinek sem kell azt hinnie, hogy a kiépítéssel kapcsolatos döntéseink könnyen meghozott döntések voltak. Éppen a hivatalos álláspont miatt minden egyes lépésnél alaposan át kellett gondolnunk, mit miért teszünk, és hogyan tehetnénk másként. Látva, milyen sokféleképpen közelítették meg mestereink egy-egy építészeti probléma megoldását, és látva, hogy az eltérő utak mennyire eltérő eredményekhez vezettek, igyekeztünk háttérben maradni, építészeti attrakcióktól mentes, semleges megjelenésű, kortalan helyreállítást készíteni, amely elsősorban tiszta formáival, elévülhetetlen szerkezeteivel, egységességével és léptékével hat, és nem hangsúlyozza az építész személyiségét. Azt, hogy ez mennyire sikerült, a közönség hivatott megítélni.

A fényképezés, a mozgófilm, a videotechnika, a számítógépek és az internet megszületése megteremtette a pillanat megörökítésének, a mindenkori valóság dokumentálásának lehetőségét. Végessé vált azoknak a műemlékeknek a száma, amelyek megértését a maradványok aktuális fizikai állapotán kívül csupán korabeli rajzok, festmények, útleírások, leltárkönyvek, levéltári adatok segítik. A dokumentálás kőkorszakának épített öröksége hatalmas ugyan, de nem fog tovább növekedni.



 

Ma már 3D-s modellekkel bemutatható egy adott műemlék mai képe, építéstörténetének, átalakulásainak folyamata, elkészíthető és bármikor levetíthető az elméleti rekonstrukciója. A mi feladatunk ott kezdődik, ahol a számítógépes tudás véget ér. Ez pedig nem más, mint összegyűjteni minden lehetséges információt, létrehozni azok szintézisét, egybevetni a jelenkori igényekkel, lehetőségekkel, és meghozni azokat az építészeti döntéseket, amelyek a megszerzett tudás továbbörökítésének módjáról szólnak. Szó sincs arról, hogy ez mindig a rekonstrukció legyen! Nagyon sok olyan épületrom létezik, melyeket nem szabad – mert lehetetlen – rekonstruálni. Azokban az esetekben azonban, amikor a még megmaradt romfalak, a fellelhető kőtári anyag, az analógiák és a józan építészeti gondolkodás segítségével egy nagy kultúrtörténeti értéket képviselő, egykori épület a romjaiból még felépíthető, el kell kapnunk a lehulló köveket, és visszatennünk azokat az eredeti helyükre, mert lehet, hogy később ezt már senki nem tudja megtenni helyettünk. Csak a mi időnk véges, az utánunk következő generációk száma végtelen, ezért nem gondolkodhatunk 10 években, csak további évszázadokban, évezredekben. Ha csak egyetlen kő tűnik el évente, a ránk bízott érték egyre fogy, majd elvész örökre.

Ez az a pont, ahol mi a jelenleg bevett szabályoktól eltérően értelmeztük, és értelmezzük a felelősséget, - ez az a határvonal, ahol letértünk az útról. Hitünk szerint az eretnekség nem abban van, ha tisztelettel felülbíráljuk elődeink döntéseit, hanem ha új felismeréseink ellenére, meggyőződés nélkül, gépiesen végezzük a munkánkat tovább.

A szabályokat emberek fektetik le, és emberek változtathatják meg, - akkor, és csakis akkor, amikor annak eljön az ideje.

(In memoriam Erdei Ferenc) (In memoriam Ferenczy Károly)






Botos Judith