Közös tér – II. Ipar- és Tervezőművészeti Nemzeti Szalon

Idén második alkalommal tekinthetjük meg a hazai ipar- és tervezőművészet elmúlt öt évének válogatott alkotásait a Műcsarnokban. Recenzió a szeptember 4-éig látogatható kiállításról és a Hetedik Műterem által tervezett installációról. 

Május és április fordulóján egyik napról a másikra hatalmas lepel borult a Műcsarnok főhomlokzatára. Az impozáns látványra reggel, munkába menet lettem figyelmes, amikor a Hősök terére érve szinte önkéntelenül fordult a fejem az épület irányába. Furcsálltam, hogy az általában ott lógó 2-3, többnyire jellegtelen molinó helyett egy állványzatra kifeszített, az egész Hősök tere felé néző portikuszt eltakaró felület hirdeti az aktuális kiállítást. Közös tér / Common Space – a távolból csak ennyit tudtam elolvasni, illetve a bejárat felé átjárást engedő, alagútszerű mélyedést vettem észre. A Műcsarnok látványa az eltakart homlokzattal markánsan megváltozott, azonban a beavatkozást nem puszta hirdetményként, sokkal inkább egyfajta építészeti gesztusként érzékeltem.

Április 9-én, a Műcsarnok szinte összes kiállítóterét elfoglalva nyílt meg a II. Ipar- és Tervezőművészeti Nemzeti Szalon. A kiállítás a Magyar Művészeti Akadémia által 2014-ben indított sorozat része, amely mindig egy adott művészeti terület (klasszikus képzőművészet, fotó- és médiaművészet, építészet, stb.) lekiemelkedőbb alkotásait vonultatja fel, utalva az 1894-ben alapított, majd 1953-ben a Műcsarnokhoz csatolt magyar képzőművészek és műpártolók azonos nevű egyesületére, amelyhez számos nagyhatású kiállítás kötődik. Az elmúlt években egyre tanácstalanabbá váló és presztízsét vesztő Velencei Biennálé fényében is felmerülhet a kérdés, hogy a 21. században mennyire, vagy épp milyen formában van létjogosultságuk az ehhez hasonló expo- vagy szalonszerű tárlatoknak, de ezt a felvetést átugorva foglalkozzunk inkább a megvalósult kiállítással.

A Szalon 9 különböző művészeti ág, az üvegművészet, a formatervezés, a grafika, a belsőépítészet, az ötvösség, a fazekasság, a textiltervezés, a posztindusztriális design, illetve az animáció elmúlt öt évének legkiemelkedőbb hazai alkotásait mutatja be. Nyilvánvaló, hogy ilyen időintervallum és ennyi terület esetében ez nagyon sok műtárgyat jelent, főleg hogy a 2017-ben megrendezett első kiállítás 208 alkotójához képest idén 300 művész munkája látható. Ez a műtárgymennyiség mind a kurátorokat, mind az installáció tervezőit nehéz feladat elé állította.

Szilágyi B. András kurátor és Balogh Eleonóra társkurátor Arisztotelész kategóriaelméletét hívták segítségül a koncepció kialakításához. A filozófus által meghatározott 10 kategóriát megfeleltették a 9 művészeti ágnak, illetve egy plusz kiállítási szegmensnek, ahol azokra az „elhunyt mesterekre" emlékeznek, akik inspiráló hatásuk révén vannak jelen a tárlaton. Természetesen a kategóriák és az egyes művészetek a legtöbbször nem pontosan illenek egymáshoz, azonban nem az egyértelmű párhuzam megtalálása volt a kitűzött cél: a kiállított művek tárgycéduláin – azon túl, hogy egy adott művészeti ághoz és egy adott kategóriához tartoznak – az összes olyan kategória szerepel, amellyel konceptuálisan összekapcsolhatók. Az ötlet érdekes, és izgalmas felfedezni a különböző keresztkapcsolatokat, bár mindez inkább csak a tényleg elmélyült látogatók számára nyújt szellemi muníciót.

Mindez abból is adódik, hogy a kiállításon közvetlenül elolvasható szövegeket minimálisra csökkentették. Ez egyfelől érthető, hiszen a sok tárgy már így is néhol túlzsúfolttá teszi a termeket, másfelől azonban zavaró is lehet. Azok, akik a nézelődésen túl többet is szeretnének megtudni a kiállítás koncepciójáról leginkább csak a külön megvásárolható könyvre számíthatnak. A kiállított tárgyakhoz sem kapunk semmilyen útmutatást. A cédulákon található QR-kódok segítségével juthatunk el egy weboldalra, ahol olvashatunk róluk és az alkotókról, ami kézenfekvő megoldás, hiszen a többletinformációk elhelyezésére nehezen lett volna igényes lehetőség, azonban a weboldal sajnos – főleg telefonról – nehezen használható. A művek válogatásánál minden terület esetén felkért szakemberek segítették a főkurátor munkáját. Ennek szintén látszanak előnyei és hátrányai is. Előny, hogy a kiállítás változatosabbá, sokszínűvé vált, hátrány viszont, hogy a határozott központi koncepció hiánya néhol túlzott heterogenitást eredményez, különös tekintettel az alkalmazott és az autonóm alkotások véletlenszerűnek tűnő keverésére. Mindazonáltal a tárlat ezen zökkenőkkel együtt is maradandó élményt nyújt, amiben nagy szerep jut a kiállítási installációnak, és az ehhez, illetve a kurátori koncepcióhoz is természetes egyszerűséggel kapcsolódó grafikai megjelenésnek.

Az installációt a Hetedik Műterem építészei, Szabó Levente, Biri Balázs és Rátgéber László tervezték. A rengeteg tárgyból és a 10 különböző művészeti ágból adódó vizuális telítettséget letisztult, visszafogott elemekkel ellenpontozták: fém sínekről belógatott fehér, textil függönyökkel és égetett kerámia falazóblokkokból épült posztamensekkel. Előbbiek ismerősek lehetnek a 2018-as Lipcsei Könyvvásár magyar pavilonjából – az ötlet természetesen innen származott. A nyers felületű, vörös tégla és a légies, áttetsző függönyök kiegészítik egymást, és úgy képesek a kiállítás markáns elemeivé válni, hogy eközben nem terelik el a figyelmet a tartalomról. Mindkét anyaghoz egy-egy, a tárlatnak további réteget adó gesztus is kötődik. A kerámia posztamensekből minden térben egy vagy két darab található, ami koherensebbé teszi a megjelenést. Továbbá a talapzatok magassága és formája alkalmazkodik a kiállított tárgyakhoz; érezhető, hogy az installáció a kiválasztott alkotásokat figyelembe véve, nem pedig önkényes módon született meg.

A Szalon – építészként – számomra legizgalmasabb aspektusa a függönyök elrendezésével kapcsolatos. A tervezők szerették volna megbontani a Műcsarnok kötött, tengelyesen szimmetrikus alaprajzi elrendezését, és meghatározni egy lineáris útvonalat, amelyen a látogatók végighaladhatnak. Ezt úgy oldották meg, hogy a függönyöket három, egy-egy sarkán lekerekített téglalap formában helyezték el, oly módon, hogy ezek a formák nem igazodnak a termek falaihoz. A függönyöket tartó sínek beleállnak a térbe, és van, ahol a termeket összekötő ajtókon is keresztülfutnak. Ennek köszönhetően a Műcsarnok jól ismert belsői friss élményként hatnak: a függönnyel elhatárolt és az ezen kívül eső térrészek közötti átjárás a tárlat bejárását önmagában is izgalmassá teszi. A lekerekített sarkok elhelyezése sem véletlen. Különösen szép, ahogy a bejáratnál minket fogadó függöny íve automatikusan továbbvezeti tekintetünket a bevezető szöveget hordozó fal irányába (eszünkbe sem jut jobbra fordulni, és az ellenkező irányba elindulni). Az installáció egyetlen negatívumának azt lehet felróni, hogy a falazóelemek porózus, lyukacsos felülete nem minden tárgy elhelyezésére alkalmas. Így bizonyos esetekben a kisebb vagy a kényesebb alkotások alá, jobb esetben átlátszó üveglapok, rosszabb esetben fehér kartonlapok kerültek. Mindezt persze csak az igazán figyelmes szemlélő veheti észre, az installáció összhatásából keveset von le.

Az említett „bevezető falon" nagy méretben jelenik meg a kiállítás kulcsvizuálja. 10 db kör (a 10 ágra és kategóriára reflektálva) metszi egymást, úgy hogy az összemetsződő vonalak egy absztrakt tér illúzióját keltik. Polgárdi Ákos és Tóth Lili (SUBMACHINE) grafikusok ezen ötlete több mutációban is visszaköszön a kiállítás különböző digitális és nyomtatott anyagain. A tárlat különlegességét a grafikai elemek a megszokottnál markánsabb, de mégsem tolakodó jelenléte is növeli. A már említett, falméretű grafika, az hogy a művészeti ágak feliratai az ajtók magasságában jelennek meg, és a leghátsó, félköríves teremben, a Közös térben látható hatalmas betűk egyenrangú szereplőként egészítik ki a kiállítás anyagát és installációját. Külön kiemelést érdemel a kiállítási prospektus, amely nem megszokott hajtásmódjával a szinte csak szöveget tartalmazó brosúra lapozgatását, forgatását is élvezetessé teszi, és egyben az egyes kategóriákat jelölő színek bevezetését is megoldja.

A grafika és az építészek szemfüles gondolkodásának találkozása az írásom elején említett, a Műcsarnok homlokzatát borító molinó. A homlokzat felújítása – ami magával hívta az állványzatépítés és a takarás igényét – már egyébként is esedékes volt. A tervezőknek pedig sikerült elérni, hogy a felújítás időpontját egy picivel elcsúsztassák, illetve hogy az állványzatot eltakaró lepel egyben a kiállítás molinójává váljon. Megérte a fáradozás. Az épület megjelenését elváltoztató beavatkozás, amelynek köszönhetően a tárlat kilép a múzeum belső tereiből (hazai kontextusban) meghökkentő, de mégsem öncélú. A bejárati ajtóhoz vezető szűk alagút önmagában is izgalmas térélményt nyújt, és az anyagon keresztül még a felújítási munkálatok kulisszái mögé is beleshetünk. Szép részlet, ahogy a külső felület a bejárat miatt félbeszakadó vonalai az alagút falain folytatódnak.

A II. Ipar- és Tervezőművészeti Nemzeti Szalonba összességében mindenképp érdemes ellátogatni. A tárlaton megjelenő alkotások talán eltúlzott mennyisége és heterogenitása egyben azt is biztosítja, hogy szinte mindenki találjon a szubjektív ízlésének megfelelő műveket, a kiállításinstalláció és -grafika kiemelkedő minősége pedig maradandó élményt nyújt bármelyik szakma képviselőinek és a laikusoknak egyaránt. Bárkinek merem ajánlani, hogy egy forró nyári délutánon a Műcsarnok kellemesen hűvös falai között keressen menedéket a napsütés elől, és járja végig a szeptember 4-éig megtekinthető kiállítást!

Winkler Márk