Lépésről lépésre: a siófoki Fő tér megszületése
Az eleinte csak a közlekedést szolgáló Fő utca, majd a vásárokat befogadó piactér szélesedett idővel Szabadság térré, de arra, hogy nevében és funkciójában is igazi Fő térré válhasson még újabb évtizedeket kellett várni. A mezővárostól a turizmus központjáig, a siófoki Fő tér kanyargós története. Bán Dávid írása.
Most, hogy egy héttel a megszokottnál később, de azért június második felében idén is kitört a vakáció, tegyünk egy látogatást a nyár fővárosában! Siófokot, a Balaton déli partjának kiemelt turisztikai központját, számtalan jelzővel szokás emlegetni, közben egyfajta állandó rivalizálásban él az északi parti Balatonfüreddel, hogy kit illet a Balaton fővárosa cím. Kétségtelen, hogy Siófok neve és története ezer szálon kötődik a „magyar tengerhez". Ugyanakkor, épp kiemelt, főként üdülő szerepe miatt, általában csak a vízparti sávja, utcái és épületei kerülnek górcső alá. Ritkábban látogatunk a vasút túloldalára, a városközpontba – igaz, maga a vízpart önmagában is számos érdekességet rejt, mint például a nemrégiben befejeződött és az Építészfórumon is bemutatott, turisztikai látványosságként is megújult Sió-zsilipet. A vasútállomástól délre elterülő Fő tér – korábbi Szabadság tér, Fő utca – és a víztorony környezete látványos változáson ment keresztül az elmúlt bő évszázadban. Egy poros, falusias piacból az idegenforgalom szempontjából is jelentős városközponttá fejlődött.
A turizmus fontossága miatt több történetíró könnyed mozdulattal ugrik át a település történetének első közel két évezredén: „Siófok a Balaton mellett csinos nagyközség. Lakossága nagyobbrészt értelmes, jóravaló földműves nép. Siófokra már a régebbi időben jöttek vidékről nyaralni. Mint igazi fürdőhely története azonban csak 1891-ben kezdődik" – idézi például Sági János 1902-ben megjelent, A Balaton írásban és képben című munkáját a Siófoki Hírek. Pedig jelen esetben is, akárcsak annyi sok történetben, visszakanyarodhatunk egészen a római időkig. Az 1. század környékén a Balaton vidékén már fontos kereskedelmi útvonalak futottak, összekötve Sopianae-t (Pécs) Triccianán (Sárvár) keresztül Arrabonával (Győr). S noha az első urbánus hatások is ekkor jelentek meg, feltételezhető az is, hogy a kezdetben majorsági központtal épült villákat már üdülőcéllal is elkezdték használni. Ahogy Wettstein Domonkos Balatoni építészet című munkájában megjegyzi: míg Pannónia fénykorában ezek a bizonyos tóparti majorságok még fejlett gazdasági központok voltak, később, az eredeti funkciójuk térvesztésével, nagyjából a 4. századtól kezdve elkezdtek átalakulni a rekreáció korai helyszíneivé. A latinul Lacus Pelso néven említett tó vízgazdálkodásának kezdetei is a római korba vezetnek vissza, ekkor az ingoványos részeket lecsapolták, majd 292-ben zsilipet építettek a mai Sió torkolatában.
Jó pár évszázadot átugorva, a honfoglalás után, az 1055-re datált Tihanyi apátság alapítólevelében szereplő mondat („Rivulus namque, qui dicitur Fuk fluens") már a mai Siófokra tett korai utalásként értelmezhető, mely szerint: „Azon a FUK nevű patakon ugyanis, amely a mondott tóból folyik ki, van egy hely, ahol a népek átjárnak, néha a hídon, gyakran pedig a gázlón át, s ez szintén ide tartozik." A Fuk falunév első írásos említése egy 1137-ből származó adóösszeírás jegyzékben szerepel, a Siófok elnevezés pedig 1790 óta használatos. A tatárjárás után újjáépült Fok a török hódítás idején is fontos szerepet kapott, erőd és hadikikötő épült itt. A 17. században a település a veszprémi káptalan tulajdonába került és 1693-ban fatemplomot építettek ide. 1705-ben II. Rákóczi Ferenc fejedelem, a mai címer alapjául szolgáló pecsétet adományozott Fok falunak, majd 1739-ben épült meg Szűz Mária szeplőtelen fogantatása tiszteletére a barokk stílusú plébániatemplom.
A település fejlődése azonban valóban a 19. században kapott oly lendületet, amely máig is érezteti hatását. A római időkből is ismert, kiemelt közlekedési szerepe több száz évvel később, a gyorspostakocsik elindulásával tovább erősödött: Siófok 1810-től kezdve szerepel az Erdély-Adria járat útvonalában megállóhelyként, igaz, postaállomás csak jóval később, 1867-ben létesült. Szintén a század folyamán jelentős vízügyi szabályozások is zajlottak: a Sió csatornát kitisztították, a Balaton csökkenő vízszintje miatt pedig a visszavonuló víztől felszabadult területek egy részét a falu felparcellázta.
A közlekedés újabb előrelépését az 1846-ban megalapított Balatoni Gőzhajózási Részvénytársaság, majd ezzel a balatoni gőzhajózás elindulása jelentette még ugyanabban az évben. 1861-ben készült el a cs. kir. szab. Déli Vaspályatársaság – azaz a Déli Vasút – Buda-Nagykanizsa vonala Siófok és a Balaton déli partjának érintésével. A vonal hosszú távú célja volt a Monarchia kikötővárosa, Fiume bekötése a vasúthálózatba, amely lehetőséget biztosítana a hazai áruk, főleg az alföldi mezőgazdasági termények olcsó szállítására, majd a tengerhajózás révén a világpiacra való eljuttatására. Emellett a vasút katalizátorként hatott a turizmus fejlődésére is, megteremtve a megfizethető, kényelmes és kiszámítható utazási lehetőséget a korábban csak kevesek számára elérhető üdülőhelyekre. Korábban sosem látott tömegek juthattak el az Adriára, a Balatonra, vagy akár a Magas-Tátrába és a cseh fürdőhelyekre.
Siófok, amely 1865-ben mezővárosi rangot, majd azzal együtt országos vásártartási jogot kapott, ekkor nagyjából 1500 lelket számlált. Központja a falusias hangulatú piactér, a mai Fő tér, szintén a vasút megjelenésével indult komolyabb fejlődésnek. A vasút által kettészelt település vízparti részén 1866-ra tehető a fürdőélet kialakulásának kezdete, ekkor jelent meg az első olyan hirdetés a Zala-Somogyi Közlönyben, amely a siófoki „Balatontavi Fürdőbe" invitál. 1878-ban épült meg a Magyar Tenger fürdőház, majd 1885-től kezdődött el a vízparti területek kiparcellázása, a mai fürdőtelep kirajzolódása.
Ugyan a századfordulóig még a Balaton északi partján zajlott intenzív beépítés, a 20. század elejétől, a part jobb és gyorsabb közlekedési kapcsolatainak létrejötte miatt délen is nagyobb lendületet vett az üdülőhelyek kiépülése. Innentől kezdve egyértelmű, hogy Siófok fejlődését is leginkább az egyre népszerűbb fürdőélet befogadása és kiszolgálása határozta meg. Az sokasodó magánvillák mellett panziók, szállodák, társasüdülők is épültek, lóversenypályát létesítettek, „mozgalmas fürdőélete révén Siófok a budapesti nagypolgárság művész- és színészvilág kedvelt tartózkodási helyévé vált".
A fejlődést az is segítette, hogy a Balaton körül még az 1930-as években is ritkaságszámba mentek a kiépített közművek, de Siófokon ekkor már javában üzemelt a víztorony, amely biztosította a község vízellátását, csatornázás pedig csak itt volt a tó menti települések közül. Emellett a fővárossal való vasúti összeköttetést tovább erősítette a Déli Vasút utódaként az 1920-as években működő Dráva-Száva-Adria Vasút (DSA), amely kifejezetten a gyors és kényelmes személyforgalom számára kezdett sínbusz jellegű motorvonatok fejlesztésébe. A gazdasági világválság azonban ezeket visszavetette, további motorvonatok beszerzésére sem került sor, majd a gondokkal küszködő vasúttársaság járműparkjával együtt 1932-ben végül beleolvadt a MÁV-ba. A Balaton és Siófok népszerűsége viszont tovább virágzott, részben a trianoni békeszerződéssel elvesztett hazai tengerparti területek miatt, részben az egyre kedvezményesebb vasúti közlekedésnek köszönhetően, hiszen ekkoriban jelentek meg az úgynevezett filléres jegyek is.
A második világháború és az itt húzódó frontvonal miatt Siófok komoly károkat szenvedett mind az épület-, mind a hajóállományában. A háború után, főleg az 1950-es évek második felétől azonban egy még inkább lendületes, nagyobb léptékű idegenforgalmi fejlesztési hullám vette kezdetét: az infrastruktúra javítása mellett szállodasor, szakszervezeti és vállalati üdülők épültek. Így Siófok jelentős mennyiségű üdülővendég befogadására vált képessé, és megjelentek a külföldi turisták is. Ezzel együtt a település is nőtt. Lakások, kisebb lakótelepek épültek, majd 1968-ban kapott városi rangot, amivel új feladatok is jártak: kórház, kulturális központ, könyvtár létesült. Siófok ma a Balaton környékének legnagyobb települése.
A vasúton túli területek funkcionálisan és megjelenésben határozottan leválnak a vasút és a vízpart között kialakult fürdőtelepek életétől. A mezőségi község központja a vasútállomás közelében elterülő Fő utca, amely korábban csak egyszerűen a közlekedést szolgálta. A 19. század második felétől egyre szélesedett, több irányból újabban kiépülő utcák érték el, s a századfordulóra komolyabb útkereszteződéssé vált. A Fő utcába torkolló négy utca alkotta teresedésből kialakult Szabadság tér és térsége a 20. század elején még erőteljesen falusias, kisvárosias kereskedő központ képét mutatja. Noha a vasút megjelenése sokat lendített a centrális térség rendeződésén, „akácos illatú, poros, nádtetős, egyszerű kis falucskából városias külsejű, rendezett, kövezett, aszfaltjárdás nagyközség lett". A téren helyi és országos vásárokat is tartottak, a környező házakat jellemzően kiskereskedések és vendéglátóhelyek foglalták el. A Fő utca és a Szabadság tér környékén számos új építkezés kezdődött, de az ekkori összképre még a legfeljebb kétszintes házak a jellemzők.
„Siófokon Piacz-térés Fő-utcza sarkán épülőfélben levő egyemeletes, szállodaszerű, modern épület 40 szobával, 5 bolthelyiséggel és mellékhelyiségekkel, parkírozott árnyasudvarral 1908 május havától kezdődőleg bérbe adatik. Bővebbet a helyszínen vagy Budapesten Jaulusz Gyulaműépítésznél, VI. Nagy János-utcza 42., hol esetleges változtatások kívánatra ez idő szerint még eszközölhetők" – adja közre például Az Ujság 1907 novemberében. A Balaton szálló elegáns, finom szobáival, a vasút oldalában levő árnyas kerthelyiségével – étlapján balatoni süllővel – várta a vendégeit. A tér arculatát alapjában változtatta meg az 1912-ben Guth Árpád és Gergely Jenő tervei alapján épült 45 méter magas, vasbetonszerkezetű, a Margit-szigetihez nagyban hasonló víztorony. A tájból ekkor még erőteljesen kilógó építmény a település jelképévé vált, meghatározó eleme, egyfajta origója lett a központnak. A tér sarkában korábban álló barokk plébániatemplom az üdülőközönség érdeklődése miatt is szűknek bizonyult, ezért lebontották és helyére 1904-re épült meg a ma is látható neoromán Sarlós Boldogasszony-templom. Ekkor a téren működött a tanácsháza is, egy ideig az erdélyi stílusban megépült tornyos saroképületben.
A víztorony átadását követő évtizedek a tér fejlődése szempontjából aránylag csendesen teltek, építészeti összkép nem alakult ki. Az 1925-ben avatott világháborús hősi emlékmű szolgálhatott egyfajta térszervező elemként, amelyet 1948-ban a száz évvel korábbi szabadságharc és forradalom emlékére emelt oszlop követett. A Szabadság tér komolyabb átalakulását a település ’50-es években kialakult új közigazgatási szerepe, majd ebből eredő várossá válása tette szükségessé. A közép-dunántúli régió ekkor jellemzően városhiányosnak számított, ezért kezdtek az amúgy is növekvő Balaton-parti település ilyen irányú fejlesztésébe.
A Szabadság tér és környezete fontos szerepet játszott a várossá váláshoz szükséges új funkciók elhelyezésében, egy közigazgatási, kulturális központ kialakulásában. 1965-ben a VÁTI koordinációs rendezési tervet készített Siófok központjára, amely akkor még leginkább lakófunkciókkal számolt, de emellett megjelenik a kereskedelem és a tér déli meghosszabbításában a közigazgatás is. Noha a rendezési tervben felfedezhető egy újabb, toronyház szerű nagyszálló a Sió közelében, mégis a lakások kiépítésén volt a fő hangsúly. A következő két évtizedben valóban jelentősebb mennyiségű lakás épült a Fő utca mentén (annak eredeti tömegstruktúráját figyelembe véve), valamint a központ déli részén, nagypaneles kivitelben. Az itteni tízemeletes, a város léptékéhez képest eltúlzott tömbök erőteljesen zárják le a térséget. Az idővel kiépült elkerülő Tanácsház utca a 7-es főút forgalmát vezette át a városon az autópálya megépültéig. A Balatonra irányuló forgalom az akkor még szűkös magántulajdonú autók használata mellett már az 1960-as évek közepén komoly gondot jelentett. A helyzeten segítendő első hazai autópálya nyitószakasza már 1964-ben elkészült – amiről az Építészfórumon is részletesen írunk –, Siófokra az egyik pálya azonban csak 1971-re ért el, és a teljes kiépülésig még újabb három évtizedet kellett várni.
A Tanácsház utcában, a dél felé meghosszabbított Szabadság tér sarkán új városháza – tanácsház – épült, közelében méretes rendőrkapitánysággal. A városháza néhány éve a kormányhivatallal is kénytelen osztozkodni, kiköltözését már pár éve tervbe vették, konkrét lépés viszont nem történt. A téren, az újonnan épített lakóházak közé 1971-re ékelték be a Tiry György (KÖZTI) tervei alapján elkészült Sió Áruházat, amelynek földszintjén élelmiszer részleget, a – földszintből az utca felé kilépő – emeleten iparcikk osztályokat alakítottak ki, míg a raktárak a szomszédos házak síkjába illeszkedő tetőtérbe kerültek. 1976-ban avatták fel a Művelődési Központot, amely ma Kálmán Imre nevét viseli, benne színház- és táncteremmel, kiállítótérrel, kávéházzal.
A városközpont újabb rendezési tervei az 1980-a évek közepén születtek, amelyek ekkor felrótták az elődök számára, hogy az 1960-as években a „tervezők annak idején alábecsülték Siófok üdülőközpont szerepének fontosságát, ez főként a kereskedelem és a vendéglátás »ki nem hangsúlyozásából« és a telepszerű lakásépítés erőltetéséből látható". A terv már ekkor számol a gyalogosbarát, sétálóutcás belváros lehetőségével, de ez ebben az időben még csak részlegesen valósulhatott meg. A téren viszont megjelent Varga Imre több alkotása, ezzel is a központi, a rekreáció szerepet erősítve.
A térség újabb változásai a rendszerváltás után kezdődtek. Ezt eleinte a vasútállomással szinte egybefüggő szedett-vedett kereskedelmi egységek, a vágányok melletti bódévilág jellemezte, majd megindult a tér újragondolása, igaz, nem egységes rendezőelv szerint. A Szabadság teret körbevevő házak nagyrésze megújult, megváltozott, az áruház helyén nagyobb, a kor igényeit kiszolgáló pláza épült. A 2011-ben megújult, Szabadságról Fő térre átnevezett térségben már valódi gyalogoszóna alakult ki, megszüntetve a Fő utca hosszanti autóforgalmát, a tér alatt mélygarázst kialakítva.
A tér elemei mostantól már egyértelműen a turizmust szolgálják, próbálják behozni az 1960-as évek hiányosságait. Az ekkor már három évtizede funkcióját vesztett, állagában romlásnak indult, de műemléki védettséget kapott víztorony 2012-re újult meg, földszintjén idegenforgalmi irodával, tetején, a víztartály falait átütve, nagy ablakokkal a panorámát feltáró és befogadó kilátóval. A koncepciót az Építészfórum is részletesen bemutatta. A tornyot egy évtizeddel később ismét felújították.
A Balaton menti „főváros" fontos turisztikai központ, amelynek centrumában a különböző közlekedési módok, a vasút, a busz és a hajó könnyedén találkoznak. Ehhez ma már szorosan kapcsolódik a kereskedelem és a kikapcsolódás, amely egyben befogadja a kultúrát és a közigazgatást is, így a korábban a vízparti élettől szinte teljesen levált Fő utca, majd Szabadság tér, ma már nem csak nevében vált igazi főtérré.
Bán Dávid
Források:
Régi-Új Magyar Építőművészet, 2012 (1. szám)
Városépítés, 1967 (3. évfolyam, 3. szám)
Városépítés, 1987 (23. évfolyam, 2. szám)
https://siofok.hu/torteneti-visszatekintes
http://www.siofoki-hirek.hu/hu/magazin/3446-a-fo-ter-tortenete.html
https://www.tihanyiapatsag.hu/Az_Apatsagrol/A_Tihanyi_alapitolevel.html
Szerk.: Winkler Márk
04:49
A siófoki víztorony nem a legsikerültebbek közül való, ellentétben pl. a margitszigeti, vagy az újpesti víztoronnyal.