„Miért nem beszélünk inkább a szépségről?” – Interjú a Lütjens Padmanabhan társalapítóival

Áprilisban a BME Építőművészeti Doktori Iskola meghívására Budapesten adott elő Oliver Lütjens és Thomas Padmanabhan, a svájci kortárs építész közeg egyik legizgalmasabb párosa. Borenich Levente és Takács Ákos az iroda szellemi, esztétikai és politikai projektjéről kérdezte őket.

Borenich Levente: Mindig különleges pillanat, amikor szakmai barátságok formálódnak, aminek elsődleges terepe az egyetem, nálatok azonban az egymásra találás pillanata kicsivel később, munkatársként történt. Anekdotákat szeretnénk hallani, hogyan jött létre a Lütjens Padmanabhan szellemi projektje?
Takács Ákos: Azért is érdekel minket ez a kérdés, mert jellemzően az ilyen fontos szövetségek az egyetemi évek alatt, informális barátságokból alakulnak ki.
Oliver Lütjens: Ezzel ellentétben minket teljesen a véletlen hozott össze. Csak egy igen rövid átfedésben dolgoztunk együtt a Diener & Diener Architektennél...
Thomas Padmanabhan: Jóban voltunk, de nem a legközelebbi barátok...
OL: Mindketten olyan  típusú emberek vagyunk, akik járkálnak körbe az irodában és minden projektbe beledugják az orrukat és gyűjtik az izgalmas ötleteket.
TP: Ingyen kínálják fel az ötleteiket… (nevetés)
OL: Úgy kell elképzelni, hogy átballagtam Thomas asztalához, hogy megkérdezzem min dolgozik éppen; mire ő: “éppen ezt a bevásárolóközpontot tervezem – úgy néz ki, mint egy pizza frutti di mare"; amire én: “hmm, jól hangzik!" (nevetés) Két évvel később, mikor már nem együtt dolgoztunk, unatkoztam az irodában, és nagyon szerettem volna pályázni. Sok barátot megkerestem, de egyedül Thomas vette fel a telefont.
TP: Éppen ebédelni indultam…
OL: Igen, a többiek már biztosan ebédeltek, azért nem vették fel. A szabadidőnkben, a hétvégén és este ketten dolgoztunk rajta – természetesen nem nyertünk, de nagyon büszkék voltunk a tervre, és mindketten úgy éreztük, hogy a jövőben is együtt szeretnénk dolgozni. Én még egy évet kaptam Thomastól, hogy külföldön, az OMA rotterdami irodájában szerezzek tapasztalatot, de közben elkezdtünk együtt oktatni, újabb pályázatokon dolgoztunk, és az egyik második fordulójába is bejutottunk, ezzel indult az iroda: három asztallal és két számítógéppel, Zürichben.
TP: Visszatekintve a legfontosabb, hogy mindketten nagyon élveztük a Diener & Diener szellemi közegét, nem csak a szakmai elkötelezettséget; itt szembesültünk vele, hogy az építészet nem csak az épületekről, hanem az azokat körülölelő kulturális projektről is szól. Roger Diener egy kivételes és érzékeny ember, akivel fantasztikus élmény volt együtt dolgozni, a műtermének a kollaboráción alapuló tervezői kultúrája a saját irodánk mércéjeként szolgál.
OL: Az egyetemi vagy a gyakornoki évek alatt még nem volt meg az a fajta hivatástudat bennem, hogy egy barátommal irodát alapítsak. A Diener & Dienernél a projektek pozitív értelemben vett lassúsága, bizonytalansága volt, amiben leginkább otthonosan éreztük magunkat – különbözött a Thomas által tapasztalt precíz német professzionalizmustól, és a hatékonyságon alapuló svájci építészeti kultúrától, amiben én szocializálódtam.
TP: Igen, én Németországban az aacheni politechnikumban tanultam, ahol a nagy kommersz irodák vezetői oktattak. Semmi kapcsolódást nem éreztem ahhoz a közeghez, művészeti és szellemi szinten az egész egy bullshit volt. Később az USA-ban volt szerencsém spekulatívabb és teoretikusabb gondolatokat megismerni, majd a Skidmore-nál dolgoztam…
TÁ: Ami olyan lehetett, mint egy gyár...
TP: Igen, egy gyár; de közben három fős csapatokban dolgoztam gigaprojekteken – 8 óriási magasházon az ott töltött 12 hónap alatt –, több négyzetméteren dolgoztam, mint az életem hátralévő részében fogok… (nevetés) Ezalatt az idő alatt el is veszítettem bármiféle vonzalmat a nagy projektek iránt.

TÁ: A tiétek is azon praxisok közé tartozik, melyek a 2000-es évek második felében az épület programozása helyett az építészeti nyelvvel és a formák tanulmányozásával kezdtek el foglalkozni. Az építészeti tudástermelés perifériáján, a fiatal magyar építészek számára a San Rocco Magazin, és a benne publikáló építészek gondolatainak és munkáinak felfedezése egy rendkívül izgalmas pillanat – mennyiben volt ez egy közös generációs projekt, mi a viszonyotok hozzá most, egyáltalán mennyire tartjátok magatokat e laza kontúrú kör részének?*
TP: Könnyen megválaszolható ez a kérdés, 2008-ban fiatal professzorok szerveztek egy konferenciát fiatal európai építészek számára Münchenben, Was geht und wo? [Mi történik és hol? – a Szerk.] címmel. Ott találkoztunk mindenkivel ebből a csapatból, és barátok lettünk.
OL: Ott ismertük meg Pier Paolo Tamburellit, Job Florist [a holland építésszel egy évvel ezelőtt készítettünk interjút – a Szerk.] és a többieket.
TP: A kulcsjelenet a felső szinten történt, a konferencia egyik szünetében. Természetesen mindenki panaszkodott a pályázati rendszer szörnyűségeiről és a többi, amikor Pier Paolo ­– aki még nagyon fiatal volt, de már akkor súlya volt a megszólalásainak – azt kérdezte:

És ekkor néhányan – például Job Floris – illetve Olie és én rögtön kapcsolódtunk hozzá.
OL: De ez egy heterogén csapat, mi nem voltunk a magazin része, akkor találkoztunk, amikor a San Rocco már elindult, egyszer-kétszer mi is publikáltunk, de nem voltunk a kemény mag, a “banda" része.
TP: Ezt azért nem mondanám, attól függ hogy nézzük... (nevetés) de a lényeg számunkra az volt, hogy a svájci hálónkon kívül párbeszédbe tudtunk kerülni angliai, olasz vagy flandriai irodákkal és visszacsatolást kapni tőlük.
OL: Persze, ugyanakkor mindig is a tevékenységünk része volt a külső impulzusok keresése, mindkettőnknek vágya volt, hogy külföldön is dolgozzunk; végül úgy alakult, hogy a kissé beszűkült svájci építészeti mezőbe ágyazott barátainkkal az informatikai rendszerekről és a fizetésekről tudunk kiválóan beszélgetni, míg Jobbal és Pier Paolóval magáról az építészetről.

TÁ: Mindig érdekes egy iroda személyes-anekdotikus eredettörténete, de arra is kíváncsiak vagyunk,  volt-e közös kulturális, építészeti referenciakészletetek, amikor elkezdtetek együtt dolgozni, vagy a közös alap idővel alakult ki?
OL: Ez a félelmetes része! Majdnem mindig ugyanazt szerettük, ugyanazokat az építészeket, ugyanazokat az épületeket. Az egyetlen problematikus pont le Corbusier volt, mert Thomas szerelmes belé, én pedig az ETH-ban szocializálódva ki nem állhattam.
TP: Oliver agyát negatíve kimosták ebben az időszakban… (nevetés)
OL: Időbe telt, hogy meglássam a szépséget le Corbusierben – egy egész nyári egyetem kellett hozzá.
TÁ: Le Corbusier mumusnak számít az ETH-ban?
OL: Éppen ellenkezőleg, az isten ­– a professzorok még mindig kinyilatkoztatásként oktatják Corbusier híres öt pontját.
TP: És Oliver ezt a morális szűklátókörűséget projektálja bele Corbusier személyébe…
OL: A mai napig nem vagyok 100%-ban meggyőzve ... (nevetés) Éppen pár napja voltunk Pessacban Corbu házakat nézni…
TP: Oliver a diákok előtt vizelte le a Cité Frugès épületegyüttes egyik falát, képzelhetitek... (nevetés) Mivel számomra a 90-es évek neo-high-tech-je jelentette az alapélményt Aachenben, ezt meghaladva Le Corbusier és Giuseppe Terragni építészetéből, és az egyéves római tanulóévem élményeiből építettem az építészeti identitásomat.

TÁ: És hogyan viszonyultok a San Rocco projekt neo-posztmodern stílusként való márkásításához?
OL: Minket nem igazán érdekel a márkásítás kérdése – de az igaz, hogy a mi generációnk újra felfefedezte a posztmodern építészetet, és az abban rejlő reményt és lehetőséget, mely a 20. század végén, a neoliberális gazdasági környezetben sajnos eltérítve, súlyos kompromisszumok mentén...
TP: Reagan és Thatcher politikai projektjeinek zászlóshajóiként valósultak meg.
TÁ: És nagyon gyorsan felszínessé váltak...
OL: Tudod, mi moralisták vagyunk.
TÁ: Tényleg?
TP: Az építészeti döntéseinknek minden esetben oka és jelentése van; ez komoly dolog, nem puszta játék.
TÁ: Igen, éppen azért működnek az épületeitek, mert nem erőltetettek az építészeti gesztusok – játékosság, látványosság, expresszivitás, szépség igen –, de mégsem...
OL: ...ironikusak. Azt mondanám, hogy a munkánk fontos része a humor, de egyik épületünk sem ironikus. Schopenhauer mondja: aki ironizál úgy tesz, mintha komoly lenne, de valójában csak tréfál, a jó vicc viszont csak akkor működik, ha komoly állítás van mögötte.
TÁ: Az előadásotokat azzal a felütéssel kezdtétek, hogy az építészetre a forma nyelveként tekintetek. Ezzel együtt, a társadalmunk nagyon komplex ökológiai-társadalmi kihívásokkal áll szemben. Hogyan gondolkodtok az épületeitek jellegzetes külső burka és tartószerkezete között létrejövő távolságra, változó kiterjedésű építészeti hézagokra? Egészen pontosan a kártyavár-szerű vizuális hatásra gondolok: a különböző rátétek, applikációk, árnyékolók és előtetők rendszerére. Ezek a papírvékony héjazatok teszik lehetővé a kifejező forma luxusának lehetőségét a hiány és a megszorítások időszakában? Így kevesebb anyag (munka, idő, és pénz) felhasználásával, “takarékosabban" is megépíthető az az autonóm térbeli és formai hatás, amihez ragaszkodtok?
TP: Szerintem ez egy valós interpretációja a munkánknak. Minden elemet a megfelelő indokkal választunk és alkalmazunk. A vágyaink a korai munkáink során formálódtak és ezen szellemi kalandozások idején  a fenntarthatósági kérdések még nem voltak annyira horizonton, mint napjainkban. A vicces az, hogy az első projektjeink nagyon sok eszközt adtak számunkra, hogy ezekkel a problémákkal megküzdjünk: a képesség, hogy értelmezzünk és egymáshoz illesszünk különböző dolgokat, hogy tapasztalatot szerezzünk a szerkezetek “becsomagolásában". Mintha a nyelv fontosabb lenne a jelentésnél; a nyelv, mint eszközrendszer van a középpontban, és mindig az adott helyzetekben vesz fel különböző és változó jelentéseket. Évek múlva lehet, hogy egyes építészek retroaktív módon új narratívákat alkotnak majd az építészeti nyelvünkről, akár olyanokat, amikkel nem feltétlen értenénk egyet, de ez a generációk közötti kulturális csere természetes része.

BL: Engem a tervezési folyamat részletei érdekelnek: a munka kollektív jellege, a kettőtök közötti dinamika és az irodai légkör. Fantasztikus, hogy a projektjeitek párhuzamosan hordozzák magukban a racionalitást és a költőiséget. Az előadás során említettétek, hogy a makett fontos eszköz a térkomponálás folyamatában, és minden projekteteknek van egy karakteres gesztusa, de hogyan jönnek ezek létre?
OL: Bármilyen specifikus ötlet nélkül, az ötletszerű megoldási javaslat ambíciójának hiányában kezdünk. Mi a program, mire van szükség, hogyan helyezhető az el a telken – egy ponton tömeggé áll össze az adathalmaz, ami hasonlít valamire, és ekkor dől el, hogy pontosan mi is lesz a projekt.
TP: Olyan, mint amikor a kenyérsütésnél a kovászos tésztát belehelyezed a szakajtóba, melyben elnyeri végső állagát és formáját. Hasonló folyamat során jutunk el az épület homlokzatának formájához, de a “lelkét" ekkor még nem ismerjük. A Waldmeisterweg projektnél például szándékos módon alkalmaztunk ügyetlenül nagy paneleket a homlokzaton. Az épület tervezése közben, Florian Summa – az első gyakornokunk, a SUMMACUMFEMMER későbbi alapítója [az iroda társasház projektje áprilisban jelent meg az Utópikus realizmusok cikksorozat részeként az Építészfórumon – a Szerk.] – egy közös ebédnél vetette oda nekünk a terveket látva, hogy úgy néz ki, mint Venturi Beach House-a. Ezt először elutasítottuk, de aztán nem tudtuk kiverni a fejünkből: milyen lenne, ha tényleg egy tengerparti ház könnyedségét akarnánk megidézni, és akkor hirtelen minden stimmelt. Átlelkesült a projekt, és összeállt a homlokzat.

TÁ: Hányan dolgoztok az irodában?
OL: Jelenleg 12-15 fő között vagyunk; sokáig kevesen dolgoztunk, de az elmúlt néhány évben kicsit megnövekedtünk.
TÁ: És hogyan szervezitek a cég hierarchiáját?
OL: Egy nagyon lapos hierarchiában dolgozunk; mivel sokáig kicsik voltunk, sok pályázatot csináltunk gyakornokokkal, akik később projektépítészként tértek vissza hozzánk. Ezáltal jól ismerjük az alkalmazottainkat, szoros a viszonyunk és megbízunk bennük.
BL: Ez azt jelenti, hogy akár egy fontos építészeti részlet megtervezését – például a stuttgarti projekt zöld ajtaját – is rábíznátok egy alkalmazottatokra, hogy kompletten tervezze meg?
TP: Nem, mindig közösen, szoros dialógusban tervezünk velük. Skiccek, makettépítés – közeli kapcsolatunk van mindenkivel.
OL: De az elmúlt évben sokat dolgoztunk az iroda hierarchiáján, mert a munka- és létszámnövekedés miatt nem volt már időnk egyszerre mindennel foglalkozni a HR-től a honlap gondozásáig. A tervezést továbbra is horizontálisan szervezzük, de két-két építész kolléga – az építészeti projektek mellett – foglalkozik pénzügyi tervezéssel, illetve PR-ral is. Fontos, hogy mindannyian foglalkozzanak tervezéssel is, és nem rendelkezhetnek a többi munkatárs fölött. Egyelőre ez a modell jól működik, és nagyon szerencsések és boldogak vagyunk, hogy mindenki elégedett a szerepével és a felelősségkörével, de nagy erőfeszítést teszünk a projektek közötti jó kommunikáció érdekében.
TP: Az alkalmazottak fizetései is igyekeznek ezt tükröz…
OL: Ezt nem mondhatod a mikrofonba, mert még a munkatársaink sem tudják... (nevetés)
TÁ: Úgysem olvassák az Építészfórumot…
TP: A lényeg, hogy fontos, hogy mindenkit értékeljünk az irodában. Ha mondjuk két-hárman dolgozunk egy projekten, akkor odafigyelünk, hogy ne legyen köztük egy kijelölt projektépítész. Így mindenkit bevonunk döntésekbe és a felelősség is megoszlik.
OL: A Zwhatt megvalósítását például komoly médiamegjelenés kísérte, mely esetében a projektépítészeket is bevontuk a kommunikáció során. Részt vettek interjúkon és fotózásokon, ami nagyszerű érzés volt; így már nem csak a szokásos két fehér férfi ’építész zseni’ figurája áll a Lütjens Padmanabhan mögött.
TÁ: Tehát nem ragaszkodtok a szerzőiséghez?
OL: De, abszolút, a végső felelősség teljes mértékben a miénk. Minden részlet kidolgozásában részt veszünk, de ettől függetlenül egy közösségi munka során jönnek létre az épületek.
TÁ: Izgalmas, hogy a munkátok során egyszerre tekintetek az építészetre, mint a történelem során felhalmozott közös formakincsre, kollektív - szakmai - tudásra, de közben nem mondtok le a szerzőiségről, szerzői jogokról sem.
TP: Elképesztően sokat tanultunk az elmúlt 15 év során, egyre nagyobb léptékben vagyunk képesek dolgozni, és szellemileg is sokkal precízebben építünk fel egy-egy projektet. Ilyenformán újabb és újabb – pl. kommunikációs – tudásokhoz jutunk; de közben élvezzük a közös identitásunk alakulását. Olivert vagy engem egyáltalán nem érdekel, hogy a jó ötlet kitől jön. Néhány napja volt egy egyeztetésünk, ahol a kliens photoshoppolt nekünk valamit, és hát az a helyzet, hogy sokkal jobb volt a saját tervünknél... (nevetés)

BL: Még az érdekelne, hogy mennyire tudatos döntés az, hogy gyakran olcsó, ipari anyagokat használtok az épületeiteknél. Felmerül a tartósság kérdése. Mennyiben racionális ennyi egyedileg kidolgozott részlettel, komplex csomóponti kialakítással és virtuóz formai megoldással tervezni?
OL: A kivitelezést halálosan komolyan vesszük, soha nem vállalunk fölösleges rizikót, mert a megrendelők beperelnének.
TP: Az első projektjeink során Styrofoam szigetelést alkalmaztunk 2 mm-es stukkó borítással, ami felvetett kérdéseket. A későbbi munkák során már az épület jövőbeli karbantartását is jobban figyelembe vettük.
BL: A projektek műszaki tartalmának kidolgozását személyesen végzitek, vagy külső segítséget vontok be?
OL: Megvan a műszaki felkészültségünk, de nagyobb léptékben természetesen szükségünk van szaktervezőkre, például a homlokzat részleteinek kidolgozásakor is.
TÁ: Erre rákapcsolódva – ti a svájci kontextusban terveztek, de hogyan változik a helyzet egy külföldi projekt esetén, például Algériába, ahol – mint az előadáson említettétek – 20 cm pontossággal dolgoznak az építőmunkások. Megváltozik ilyenkor a tervezői hozzáállásotok, a részletek kidolgozásának menete? Vagy a kontextust próbáljátok magatokhoz igazítani?
TP: Eddig három külföldi projektünk volt, egy Stuttgartban, egy Algériában és egy Kolumbiában. Mindegyiket imádtuk, és szeretnénk folyamatosan új kontextusban dolgozni, ezekből tudunk meríteni, segítenek felszabadulni és átalakulni.
OL: Szerintem a munkánk mindig érzékenyen reagál a kontextusra vagy a kliensek elvárásaira, szükségleteire. Egy pályázat esetén fordulahat elő, hogy nem igazán vagy tisztában azzal, hogy a megrendelők mit szeretnének. Ha van egy jó ötleted és nyersz, valójában csak az utána következő két-három évben érted meg, hogy valójában mire is van szükségük. A kiírásban szereplő tervezési program átgondolásával te is adsz nekik újabb ötleteket és az ő nézeteik is változnak. A kivitelezés során és a megrendelőkkel a dialógus pont ilyen, tanultok egymástól és közösen kerestek válaszokat a felmerülő kérdésekre.
TP: Ez visszavezet a kulturális csere kérdéséhez és a különböző földrajzi és társadalmi kontextusok közötti szellemi transzferhez. Gondoljunk Palladio munkásságának utóéletére, a klasszicizáló palladianizmust az építészek Velencéből Angliába vitték, ott gyökeret eresztett és átalakult, majd átültették Amerikába is, útközben külső elemekkel bővült – például “bevakolták" –, és így képes volt a folyamatos megújulásra. Mi nagyon optimisták vagyunk az ilyen kölcsönhatásokkal kapcsolatban.

TÁ: És mit gondoltok a szakma politikai vonatkozásairól? Milyen értelemben lehet az építészet politikai?
TP: Minden nap gondolkodunk ezen; például a Zwhatt tervezésébe óriási munkát fektettünk, és éppen ezért szemléltük csalódottan a magas bérleti díjakat. Dolgoztunk már együtt kiábrándítóan konzervatív lakásszövetkezetekkel, míg mások nagyon progresszívek, aztán meglepő módon léteznek olyan fejlesztők is, akik tényleg meg akarják változtatni a világot. Ez egy nagyon izgalmas pillanat, bárhova nyúlsz, lényegében mindig politikai kérdésekkel találod szembe magad. Természetesen minket a pluralista társadalom ideája, és a sokaság koncepciója érdekel.
BL: Az épületek reprezentációjában...
TP: Igen.
OL: És ezen túl ott van még az építészet nyitottságának a kérdése. Ha nem tudsz egy karácsonyfát a házadba becipelni, az probléma; ha nem tudod hova kirakni a plazma TV-t, az sincs rendben; ha Eames bútorokra van szükséged, hogy feldobd a kopottas, unott tereket, az is probléma. Olyan építészetet szeretnénk csinálni, ami tágas keretet ad az eltérő igények és használati minták sokféleségének.
Ghyczy Dénes: Folytathatjátok, de közben indulnunk kell, lehet sétainterjú is…
BL: Azt hiszem akkor itt most meg kell, hogy szakítsuk… Köszönjük az interjút!

Borenich Levente & Takács Ákos

* Az Utópikus Realizmusok c. cikksorozat a San Rocco Magazin körébe tartozó irodák épületeinek gyűjtéseként indult, a teljesség igénye nélkül néhány építész alakulat közülök felsorolva: baukuh; OFFICE Kersten Geers David Van Severen; Salottobuono; muoto; LAN; LIST; Monadnock; Lütjens Padmanabhan; BRUTHER; Kuehn Malvezzi; Dyvik Khalen.