Sokan vannak, akik most máshol akarnak élni, olyan helyen, ahol úgy érzik, szükség van rájuk. Sánta Gábor építész Mauritiusról Kambodzsába ment, ahol most egy középiskola bővítési tervein dolgozik. "Ez az utolsó nagy utazás most már talán életfogytig tart." - írja. "Mikor kezdődik az építés rítusa? Az elhatározással, hogy választunk egy helyet, ahol letelepedhetünk? Telket vagy inkább földrészt? Országot és kultúrát is választhatunk, ha otthonosságra vágyunk a világban?" Gondolatokban, éltető vízben és képekben egyaránt gazdag írás pünkösdre építészetről és a világ megtapasztalásáról, egy kis - Gábortól megszokott - fanyar humorral fűszerezve.

Hároméves afrikai kitérőm után, Mauritiusról úton hazafelé, Angkorba tartva végigvonatoztam Thaiföldön, és Észak-Laoszt is érintettem. Úgy éreztem magam a déli félteke izzó sötétkék napsütése, az Indiai-óceán kristálytiszta felhőjárása után Bangkokba érve, a sárga porfelhőben, mint akit hirtelen-váratlan a kék ég nélküli pokolba száműztek gyorsított haditörvényszéki eljárás keretében.

Ez az utolsó nagy utazás most már talán életfogytig tart. Elvonulnak előttem az afrikai arcok és emlékek, és újra megelevenednek a négy évvel ezelőtti khmer barátságok. Sim Pagna, Mono Tout, Sovann, Vichhika – velük a történetem ott folytatódik, ahol négy évvel ezelőtt abbamaradt. Élő emberi kapcsolatok nélkül nincs jelen és nincs jövő.

Délkelet-Ázsiában minden emberi történet a vízről szól. Az égi felhőkben kavargó esővíz a földi tengerek tükörképe, de a mennyei seregek küldte áldás itt összezavarodik, ahogyan a sárga porral keveredik az eső. A pusztító árvizek a monszunidőszak után és az alacsony vízállás a száraz évszakban egyaránt nagy problémát jelentenek. Nem titkolt vágyam volt, hogy lássam a Mekongot, magyarra fordítva ’Minden folyók anyját’’. Hosszú utazás volt, de úgy érzem, megérte a fáradozást.

 

Thaiföld

Bangkokban, a királyi palotában az arany mértéktelen használata és az istenkirály, IX. Ráma mindent átható spirituális jelenléte érződött. A khmer királyok alapította ezeréves istenkirályság intézménye Thaiföldön ma is élő hit és hagyomány. Ebben a buddhista országban a nagy hindu eposz, a Rámajána hősének megtestesülése uralkodik. Az a hit adja ma is az ország lakóinak életigenlő méltóságát, hogy Thaiföld megszentelt föld és a mennyei királyság tükörképe.

Ayutthaya-ban kissé megrendült az Angkor-központú világképem, mert érkezesem után egy hatalmasan szép és erős középkori városban találtam magamat. Napokig csatangoltam a téglából falazott, vakolt sztúpák között, és ámulatom folyton-folyvást csak növekedett. Ayutthaya Ázsia egyik csendes csodája, lenyűgöző világörökségi helyszín az angkori turistahordák nélkül – folyóvizekkel övezett, nagy kiterjedésű régészeti park. A végtelen gazdagság magától értetődő jelenléte lenyűgöző. Igen jól szervezett a régészeti park látogathatósága, a távolságok ideálisak a biciklizéshez.

Utazásom legkedvesebb Buddha képmását találtam meg Ayutthayaban naplemente táján. Másnap telihold éjszakáján, abban a reményben, hogy egy buddhista szertartás részese lehetek, visszamentem még egyszer a hatalmas, fekvő Buddha szobor előtti térre. A hely amúgy is szerény látogatottsága a naplementével együtt véget ér. Ilyenkor a történelmi emlékpark kiürül, és a város kutyái veszik át a hatalmat az utcák felett. Ázsiában az állatok jogot formálnak saját napszakokra – Ayutthayaban az éjfél a kutyáké.

Lopburi-ban, a majmok városában láttam meg az első, anyaországon kívül eső khmer romokat. Nem tudom, mi motiválja a városvezetőket a romok között élő majmok jelenlétének megtűrésére, sőt támogatottságuk magas szintű szervezettségére. Ezek a félvad, kiszámíthatatlan jószágok a városban elszaporodva szinte mindenhol ott vannak, kihívóak és fenyegetőek, mint a nyitott bicskával járó huligánok. Egy nap után elmenekültem a városból Weöres Sándor: Majomország c. versét óvó-védő mantraként mormolva magamban.

Egy teljes napi vonatozás után értem Udon Thani-ba, ahol a kelet-nyugati életkor- és vérkeveredés észak-thaiföldi központjában találtam magamat. Már Mauritiuson is megfigyeltem, hogy magas nyugdíjjal rendelkező, egyedülálló fehér férfiak milyen kellemes időskori ellátást kapnak a fiatal, tettre kész bennszülött élettársak mellett a harmadik világban. Udon Thani élhető város, sok a kávézó, csinosak az ápolónők, csak az idősödő, öntelt fehér férfiak csúfítják el a kedvező összképet. Weöres Sándor verse itt mondhatni állandó útitársammá vált.

Udon Thanitól már csak egy órai utazás Nongkhai – itt értem el a Mekonghoz. A folyó partján találtam szállást magamnak, és boldog voltam. A folyó alattam hömpölygött, széles volt és sáros, hallottam magamban a fekete blues ritmusát, ugyanazt, amit a globalizált világ az első nagy mesterséges népvándoroltatási kísérletei keretében kapott Afrikától - az amerikai rabszolgák ámulatát kifejezve a Mississippi-folyó nagysága és lassú folyásának (érverésüket meghatározó) lüktetése felett. Muddy Waters – hatalmas, zavaros folyók.

A Mekong közelsége fura hatással lehet az emberi elmére, mert egy tébolyult lao művész megvalósult lázálmából áll Nongkhai egyetlen számottevő turisztikai nevezetessége. A szoborpark a hindu-buddhista ikonográfia eszköztárából építkező szürrealista látomás. Trópusi éghajlaton a beton mint alapanyag egészen új lehetőségeket villant fel, ennek kissé bizarr vadhajtása Luang Pu Buleua Surirat magánmitológiája. A művész bebalzsamozott teteme a szoborpark mauzóleumában látható üvegkoporsóban. A hely egésze a nekrofília dohos levegőjét árasztja, a vámpírok báljának gótikus eleganciája számomra ijesztő volt.

 

Laosz

Vientiane koloniális stílusú, szerethető kisváros. El tudnám képzelni, hogy ott éljek akár hosszabb ideig is. A Mekong lassan, szétterülve csordogál a széles folyómederben. Látszik a part vízmosta felületén, hogy ez a csendes szelídség nem minden évszakban jellemző. A Mekong partján végig tágas terek, nyilvános szabadtéri tornapályák – az urbanizált késő esti folyóparti közélet Laoszban nem csupán a turisták kiváltsága. Mindig megnyugtat, ha az angolszász kulturális dominancia alternatíváját is láthatom a világban.

Az utcanevek a lao írásjelek mellett itt francia átiratban is olvashatók. A thai királyi palota kertjének aranymozaikjai után Vientiane-ban a Pha That Luang arannyal festett sztúpája szegényesnek tűnik, bár ez bizonyára csak az addigra már Thaiföld aranyfényével elkényeztetett szemem káprázata volt. A lao buddhista templomok mások, mint a khmer vagy a thai wat-ok. Laosz tengerektől elzárt kontinentális ország, erdős-hegyes vidék. Tengerszint feletti magasságát tekintve távol áll ugyan Észak-India vagy Nepál magashegyi vidékeitől, de a kolostorok kerengőinek ácsolt faszerkezetei mégis a hegyvidéki buddhista építészet formavilágát idézik.

Luang Prabang tizennégy órás buszút Vientianeból. A végeérhetetlen utazás kora reggel kezdődik és késő éjszakáig tart. Útközben egyre magasabb hegyek között haladunk, a könnyű, fonott falú faházak előtt a falusi gyerekek farkánál fogva mutatják fel diadalmasan az elejtett kisragadozót a lemenő nap fényében. Időn kívüli utazás egy időn kívüli városba. Luang Prabangban még jókor állt meg az idő. Az egyik legépebben megmaradt és máig élő középkori ázsiai város, 1995 óta világörökségi helyszín. Köröskörül a tájon, mint örök ködszitálás ül a száraz évszak kezdetétől a leégetett rizsföldek tarlójának füstje.

 

Buddha hadserege

Luang Prabangból hirtelen elhatározással, és számomra is váratlan nekiiramodással egyenesen Siem Reap-ba repültem. Kambodzsába érkezésem után Szász István, a Kós Károly Egyesülés vándoriskolása volt a munkatársam a már évek óta patronált Samdech Euv High School fejlesztésének továbbtervezésében. Fura dolog az európai prekoncepció és a szegénység kérdése Délkelet-Ázsiával kapcsolatban. Azok a diákok, akik olyan szerencsések, hogy a Samdech Euv High Schoolba járhatnak, már régóta nem nélkülöznek.

Chom Vichhika, négy évvel ezelőtt a Samdech Euv High Schoolban megtalált örök barátnőm ma már Phnom Penh-ben él. Szász Istvánnal együtt látogattuk meg őt, és végül Vichhika volt az, aki az ázsiai szegénység teljes mélységére és ezzel együtt a krisztusi szeretet természetére rávilágított életével és munkájával.

Vichhika egy francia alapítványnál dolgozik, mint a szállásokért felelős vezető. A phnom penhi szeméttelepeken gyűjtögetésből él egy seregnyi család, és Vichhikáék azon dolgoznak, hogy a gyerekek a korai munkavégzés helyett iskolába járhassanak. Vichhika azt mesélte, hogy két lehetőség van, az egyik az, hogy rendszeres járadék formájában rizst adnak a családnak cserébe azért, hogy a gyerekmunkáról lemondjanak, vagy ha egyébként is eladnák a gyereket, mert túl sokan vannak már a családban, akkor egyszerűen ők veszik meg a rabszolga-kereskedők helyett.

Hetente 14 tonna rizst emészt fel a 6000 gyerek és a hozzátartozók etetése. Utolsó nap elvitt bennünket egy egész napos körútra oda, ahonnan a gyerekek jönnek. Most kezdődik a khmer újév előtti szünidő, és két faluba egy busznyi kisgyereket vittünk haza.

Phnom Penh-től nem messze, egy félig elbányászott hegyen, növényzet nélküli köves talajon bambuszkunyhók sora áll. 50-70 fős kisközösség él ott, fogalmam sincs miből. Valószínűleg főként fényevők lehetnek, mert nagyon tűz ott a Nap. Víz nincs, kéthetente jön a tartálykocsi, és családonként kapnak egy nagy agyagkorsónyi vizet 1 dollárért. Annak aztán ki kell tartani a következő vízszállítmányig.

A másik falu egy - a városból ingatlanspekuláció miatt - kitelepített kisközösség. Őket a katonák rakták ki a mezőre, és egy darabig mezőgazdasági fóliasátrakban húzták meg magukat. Aztán egy NGO szervezett egy kampányt, hogy építenek nekik házakat épületenként 50 dollárért. Igen érdekes építészet fejlődött így ki, minimális komforttal és a település spontán növekedésével. Szociológiai értelemben véve is érdekes társadalmi csoport alakult itt ki. Az 50 dolláros házakra egy ausztrál egyetem építészhallgatóknak építőtábort szervezett, melynek keretében egy utcányi vályogházat építettek fel különböző világsztárok támogató jelenlétével.

***

Új helyeket látva, nyitott szemmel utazva megváltozunk, jó esetben új dolgokat tanulunk. Mitikus gondolkodásom útközben új archetípussal gazdagodott, a sorsával megbékélt ember képmásával. Az ázsiai humanizmus nem a saját határait soha el nem fogadó, küzdő emberképben gyökerezik, hanem Buddhában – a gyönyörű és könyörületes emberi lényben. Thaiföldi és laoszi utazásom során sok ezer Buddha szobrot láttam. Először csak megnyugtatott, később már kíváncsivá tett az ezernyi különböző emberi arc. Álltam előttük buddhista templomokban, barlangokban, múzeumokban és csak néztem és néztem a béke türelmes hadseregét, a világ gonoszsága, a tudatlanság, a babonaság és a butaság ellen fegyvertelenül felsorakozó Buddha-katonákat. Némely Buddha szobrok nőiesen kecsesek, némelyeknek szinte lányosan ívelt, lágy mellei vannak. Az igazi Buddha-mosoly kihívó, csábítóan pimasz és érzéki. Nem volt nehéz beleszeretnem.

Utazásom ugyanarról a kulturális kettősségről szólt, melyet Délkelet-Ázsia országai még ma is vállaltan élnek és gondoznak - a hindu és a buddhista hagyományok egymást évszázadokon át megtermékenyítő együttéléséről. A hindu hagyomány nem emberközpontú, hanem istenközpontú világkép. Olyan kozmikus léptékű koncepció, amiben az ember egyetlen lehetséges választása a szerénység és alázat lehet, a teremtés egészéhez viszonyított lét jelentéktelenségének elismerése. Ezzel szemben Buddha tanítása az emberi méltóságot magas polcra helyezi, a világot átformáló erő a  a nemes ember életútja, a helyes cselekedetek és a helyes érzések. Buddha arcvonásainak emlékével telve küldöm mostantól beszámolóimat Magyarországra arról, amit az építészetről, választott hivatásomról Ázsiában megtanultam.

 

Ázsia – a legszebb női név, amit csak el lehet képzelni

Hogy mit teszünk mi, férfiak ezzel a fahéjszín bőrű, éjfekete hajú, trópusi lázrózsákkal égő arcú szépséggel, az csak rajtunk áll. Nem csupán a hűvös közönnyel élő, hedonista férfiak által favorizált globális civilizáción, nem is csak az őshonos ázsiai kultúrák örökségének ma is élő letéteményesein, hanem mindannyiunkon együtt. Egyetlen közös Föld jutott számunkra, és Ázsia ezen belül is becses kincsünk. Nem több és nem kevesebb, mint a jövőnk.

Elgondolkodtató folyamat, ahogyan az építészet először rítusból művészetté, majd művészetből szép lassan puszta iparrá vált. A gazdaság dinamikáját az építőipar élénksége mutatja az aktuális trendek értékelésében. De hogy mi épül és milyen áron, azt nem nagyon vizsgálja az elemzések egyike sem.

A mai építőipari nagyberuházásokat figyelve néha azt látom, hogy valósággal sír a Föld a szétfolyó cementlé, a kivágott fák üres helye, a mindent elborító beton és a fojtogató légkondicionált bezártság miatt. Lehet másként is építeni, és ennek az élő építészetnek is folytatható hagyománya van Dél-Ázsiában. Kérdéses, hogy az élő építészet csak egy út a sokféle választható lehetőség között, egyáltalán létezik-e még alternatívája 2012-ben?

***

Ha ismerőseimet megkérdezem, olvasták-e Robert M. Pirsig klasszikusát, A zen meg a motorkerékpár-ápolás művészetét, kevesen mondanak nemet. Ha a következő kérdésem, hogy a szerző második könyve, a Lila vajon ismerősen hangzik-e, általában ámulat, fejcsóválás a válasz. Pirsig nem egy bőbeszédű szerző. Ha valamit hozzá kívánt fűzni az első könyvhöz, bizonyára volt mondanivalója, így aztán örömmel és kíváncsisággal telve fogtam olvasásához pár éve. Az indiánokról írt.

És a nőkről, pontosabban egy könnyűvérű nőről, Liláról. Köznapi értelemben Lila egy ócska kis ribanc volt, akivel egy éjszakát együtt töltött a szerző, majd eltöprengett afelől, mit is jelentett számára ez a kaland. És így a motorkerékpárok statikus és viszonylag könnyen átlátható világától eljutottunk a dinamikus minőség filozófiai alapjainak lefektetéséhez.

Végigolvastam a könyvet, és azt gondoltam magamban, ezt a nőt kár lett volna kihagyni. Lila – gyönyörű név ez is. Pirsig filozófiája a teremtő gondolat minősége és a világ megismerhetőségének kérdése felől fogalmaz meg állításokat.

Statikus minőségnek a hagyományokat, az évezredek alatt felhalmozott tudást, az emberi kultúráknak az idő rostáján fennmaradt, maradandó értékeit tekinti, míg dinamikus minőség a tánc, a kecses mozdulat, a mulandó és lágy szépség, a szakadt ingű felhők vonulása.

A biológiai diverzitásban - mint a teremtés valódi minőségének hordozójában - hiszek. Az emberi fajra alkalmazott analóg elméletem szerint a kultúrák sokszínűségének fennmaradásában látom az emberiség esélyét a XXI. század túlélésére. Állításom a XXII. századra is érvényes és az azt követő ezer és tízezer évekre is. Az a felismerés és tapasztalás, hogy az ázsiai emberek gyökeresen más paradigmákkal közelítik meg a valóságot, mint a nyugati civilizációk fiai, reményt ad arra, hogy ezen a hatalmas földrészen a kulturális értelemben vett diverzitás még sokáig ellenállhat a globális egyen-gondolkodás szorításának. Gondolatmenetemben az oktatásra fókuszálok. Ezen belül is arra az időszakra, amikor az egyéni tanulás munkamódszere bevésődik, és a pályaválasztás ugyan még nem eldöntött, de a kérdés már felmerül a látóhatáron. A középiskolai oktatás időszakára.

 

Szingapúr

Szingapúr az elmúlt évtizedekben a harmadik világból az első világba lépett. Vajon hogyan alakult ilyen sikeresen ennek az Egyenlítő mellett fekvő szigetországnak a sorsa? Milyen módon változott a közoktatás szemlélete és környezete ez alatt az idő alatt?

1947-1974 –  A második világháborút mint korszakváltó határkövet vizsgálatom kiinduló pontjának tekintem. Az újjáépítés során az 1947. évi iskolatípus 20 tantermes volt, egy vezetői irodával, és a kantin számára egy oldalt nyitott tetővel. A hetvenes évek közepéig kiépítettek egy komoly hálózatot egyszerű egy-két szintes épületekkel, melyek egyetlen mintát követtek. Ez az iskolatípus még az angol gyarmati közigazgatás hagyatékaként maradt rájuk.

1973-1993 – Kidolgozták saját típusterv-gyűjteményüket, és megduplázták az iskolák számát. Többféle típustervet használtak, általános iskolára volt ötféle választható terv, középiskolára négyféle.

1989-2002 – Ráébredtek a környezet egyediségének erejére és fontosságára. Már a típustervek alkalmazásának utolsó éveiben megkezdték a meglévő épületek átalakítását az egyedi arculat elérése érdekében. A kilencvenes években már az építészeti minőség és a gyermeklélektan korszerű eredményeinek alkalmazása volt az általános tervezői gyakorlat. Szabályozták az épületektől elvárt mutatókat, de a tervezőktől kreatív, önálló megoldásokat vártak el.

1998-2010 – A számítástechnika szerves integrálása az oktatásba. IT Masterplan minden iskolához. Ez első pillantásra egy jól működő, sikeres iránynak tűnik. A számítástechnika a közmegegyezés szerint az emberi értelem csúcsteljesítménye, aki ennek a tudásnak birtokában vág neki az életnek, az nem elveszett ember.

Az iskolai IT ismeretek tanításának környezete azonban elgondolkodtat, vajon nem elavult-e már az invesztálás pillanatában? Kaszárnyák hálótermeinek berendezését idéző oldottsággal, egymás mellett sorakozó munkaállomások, desktop gépek, ergonómiai megfontolások alapján bizonyára professzionálisan kialakított munkaasztalok, munkaszékek.

Elnézem ezt a környezetet, és ha elég sokáig nézem, akkor lassan felismerem a mögötte felködlő jövőt. Egyterű irodaházakban hangyamódra szorgoskodó, jól fizetett hivatalnokokat nevelő tanoda ez a fajta oktatási intézményrendszer. A környezet nem felszabadító, hanem inkább elnyomja az egyéni igényeket. Steril professzionalizmusával azt az üzenetet hordozza, hogy a pontosság fontosabb a kreativitásnál. Ez Ázsia egyik arca.

Maga az IT technológia éppen nem ebbe az irányba fejlődik. Világszerte a nomád hálózati termékek fejlesztése az elsődleges cél. Helytől, időtől, alkalomtól függetlenül lehet dolgozni már ma is az élet számos területén, és ez a jövőben még inkább így lesz. Mennyivel inkább így lehetne ez az oktatásban, ha a tanulást a játékkal azonosítjuk, és nem a munkával? Az emberi méltósághoz a kreatív, játékos tanulás sokkal inkább illik, mint a robotolás.

 

Kambodzsa

Ázsia másik arca jól jellemezhető a szegénység napi kihívásaival. Tapasztalatom szerint az innováció hatékony motorja a szükség. A szerves műveltségekben, mint amilyen a magyar hagyomány és a khmer kultúra, az a csodálatos, ahogyan sűríteni képesek az információt. Az ezer linga folyóágyakban, az Angkort tápláló vizek forrásvidékén, a Phnom Kulen-ben és Kbal Spean-ban kifaragott jelek valójában ezer jóni, melynek közepében ezer linga van kifaragva. A négyzet a Föld jele, a kör az Ég jele. A négyzet, egyik oldalán megnyitva a túlcsorduló gazdagság, a termékenység jele. Az Égi erőt hordozó ondó a Föld jelébe árad, a Föld megnyílik és megszüli a megtermékenyített magot, a magzatot.

Ezek azok az egyszerű alaprajzi képletek, amelyekből aztán egész Angkort felépítették. Ezt tudjuk. De van itt még valami, amit csak a világ vízrajzi térképét szemlélve láthatunk, és ezekben a sűrített ábrákban szintén ott van.

A Tibeti-fennsík. Tibet nem más, mint egy hatalmas, természetes víztározó. Úgy is nevezik, hogy a harmadik pólus, mert a világ édesvíz készletének komoly hányada itt van. Mennyiségében a tibeti gleccserek víztartalékai az északi és a déli sark édesvízkészletei után következnek. A sarki jég is azért édesvíz, mert nagyrészt fagyott csapadékvíz. A Tibeti-fennsík gleccserei, melyek a nagy dél-ázsiai folyók eredetét táplálják, ugyancsak megfagyott esővizek. A hely, ahonnan a Mekong is ered.

***

Egy nép csak akkor alkothat olyan várost, mint amilyen Angkor volt, ha a világot olyan szinten ismeri, hogy létezésének lényegét egyetlen kisméretű szoborban is meg tudja fogalmazni. A túlcsorduló négyzetes edény nem csak egy általános szimbólum, hanem ott és azon a helyen megfogalmazott, lényegre törő üzenet. Ez az üzenet pedig valahogy így hangozhatott – most csupán az én esendő szavaimba foglalva: "eredetünk a folyóhoz kötődik, mely az Égből táplálkozó, kimeríthetetlenül gazdag, vízzel telt medencéből fakad."

Sűrített ikonográfiai információt hordozó, új kantinépületet tervezek, melynek tölcséres teteje a csapadékvizet összegyűjti, és három szintű ülepítőrendszeren keresztül azt az épületet használó szakácsok és diákok számára is hozzáférhetővé teszi. Ez egy mandala alaprajzú, túlcsorduló edényrendszer. A khmer Buddha szobrok törékeny szépsége, csendes nyugodt mosolya a szellemi gazdagság magabiztos tudatából született. Anyagi alapja nem a pénz vagy az arany, hanem a víz volt. Ez a lágy és mégis végtelenül erős, mindig dinamikus őselem. Még a gleccserek vizébe dermedve is lassan és megállíthatatlanul mozogva él és éltet. Csodálatos dolog ez.

 

A módszer

Az építészet nem öncélú egyéni művészet, hanem ősi közösségi rítus. Maga az építés is a tanulás egy módja lesz. Nem az egyoldalúan hierarchikus tanár-diák kontextusra gondolok, hanem kétirányú információáramlásra. Szándékom nem több és nem kevesebb, mint a rítus útját megtalálni és megélni a khmer diákokkal együtt. Ez a közösségi szemléletű hozzáállás nem példa nélkül való a khmer-magyar oktatási együttműködés történetében. Reischl Gábor (1948-2008) gödöllői egyetemi tanári munkássága során már egészen fiatalon kialakította a diákokkal való együtt-tanulás alkotói módszerét.

A szegénység és gazdagság fogalma mindig viszonylagos. A minőség fogalma ezzel szemben egyetemes. Reischl Gábor az emberekkel való kapcsolatépítésben kereste és találta meg az építészet legősibb rétegét.

Két nagyobb beruházást is tervezett Kambodzsába az 1980-90-es években, még a polgárháború időszakában. A Kompong Cham-i Mezőgazdasági Főiskola oktatási épületeinél egyszerűen szerkesztett, sugárzóan tiszta épületeket tervezett azzal a szándékkal, hogy az építés során a helyi lakosságnak munkalehetőséget, a felnövő nemzedéknek iskolát biztosítson.

Az elsődleges cél elérése érdekében olyan hagyományos szerkezeteket alkalmazott, melyek megvalósítása során a khmer építőmunkások saját kultúrájukban már meglévő készségeiket használhatták. A tervező építészen kívül öt magyar szakmunkás is részt vett a 22 000 m2-es intézményegyüttes felépítésében, akik a rusztikus szerkezetű épületek szakszerű kivitelezését segítették. Reischl Gábornak kimondott és vállalt célja volt az, hogy megnyújtsa az építés idejét, hiszen maga az épület megvalósítása is a segítségnyújtás egy formája volt, munkalehetőséget és ennek kapcsán megélhetést biztosított a résztvevőknek.

Saját képzési modellem, mint józan, embertől emberig érő rendszer, hasonló elven alapul. Ahhoz, hogy megszülessen egy új oktatási forma, az alapoktól kell építkeznünk, azaz fel kell keltenünk az érdeklődést az oktatási programunk iránt. Pozicionálnunk kell ezt a manifesztumot a valóság világában, azaz intézményesíteni kell a vállalkozást. A virtuális világban is idejekorán el kell helyeznünk a leendő iskola gondolati csíráit, hogy ne csak lokálisan, hanem globálisan is élni, növekedni kezdjen.

Miután én is megtapasztaltam a khmer diákokkal a közös munka élményét, elhatároztam, hogy ezt professzionális szintre emelem. A professzionalizmus egyáltalán nem zárja ki a játékosságot, a képzelet nem ismer határokat. Ahhoz, hogy egy épületet elképzeljek, lassanként ideje a házat felépítő embereket is mellé álmodnom. Mosolygó barna arcokat, titokzatos fekete szemeket látok magam előtt, és egy bonyolult erdőt idéző, acél pántokkal erősített, nagyméretű bambusz szerkezetet. Lábakra állított centrális épületeket, belső udvarokat, ahol tágas, sekély medencékbe gyűlik az esővíz. Közbenső, kisebb tömegű formákat, melyek olyan magától értetődően nőnek ki a földből, ahogyan a körmünk vagy a hajunk nő. Egy iskolát, amit a kortárs ázsiai építészet magyar mestereként, magyar vándorokkal és khmer középiskolás diákokkal építünk fel a majdani khmer egyetemistáknak. Generációk egymásra épülő akaratából alakul a jövő.

Mikor kezdődik az építés rítusa? Az elhatározással, hogy választunk egy helyet, ahol letelepedhetünk? Telket vagy inkább földrészt? Országot és kultúrát is választhatunk, ha otthonosságra vágyunk a világban?

Építeni jó. Letisztítani egy darab földet és jól elegyengetni, miközben körültekintően megkíméljük a meglévő fákat. Megnézzük, hogyan járja be a napfény a telket. Figyeljük esőben szélben, hajnalban és holdfényben. Figyeljük egy éven át. A Földön a legtöbb helyen egymástól jól elkülönülő évszakok vannak, ezeket ismernünk kell a rituális építéshez. Egy év alatt, amíg a választott területet megismerjük, a környéken élőket is megtanuljuk tisztelni. Jó esetben ők is megismernek minket. Köszönőviszonyba kerülhetünk egymással.

Amikor már mozgásba lendülnek a dolgok, akkorra szövetségesekre lesz szükségünk. Az építés változással jár, úgyhogy óhatatlanul lesznek ellenségeink is. Őket is meg kell ismernünk, megbarátkozni és elfogadható egyezségeket kell kötni velük. A barátok és szövetségesek ebben is fontos segítséget adhatnak. Egy év alatt kialakul, hogy elsőként mit is építsünk fel közösen. Hiszek az éves érési időszakban. Hogy miért, arra igen egyszerű a válasz: azért, mert a Naphoz viszonyított ciklusokban növekszik és változik az élet is.

A polgárháború utáni Kambodzsa iskolafejlesztési hálózata két évtizede kiépült. Itt az ideje a ma már túlterhelt városi középiskolákban is a működőképes modell megalkotásának, ami a növekvő urbanizáció kihívására ad választ. Ma 2600 diák tanul a Samdech Euv High School-ban, Siem Reap-ban. Hat évfolyamban tanulnak itt a diákok, a felsőbb osztályokban végzők létszáma csupán fele az újonnan induló évfolyamok létszámának.

Siem Reap lakossága az elmúlt húsz évben megsokszorozódott – még mindig nem egy metropolisz, de az évi kétmillió turista érkezeséhez kapcsolódó munkahelyek száma egyre növekszik. Figyelemre méltó lehetőség Angkor és Siem Reap szimbiózisa. A középkori Angkor fénykorában sokkal inkább nagyvárosias környezet volt, mint a mai Siem Reap, talán épp ezért érzem úgy, hogy van még esély egy sajátos fejlesztési modell megalkotására a térségben.

Ázsiában, de talán nem túlzás azt mondani, hogy az egész Földön, a víz mozgása a településfejlesztés kulcskérdése. Ahol nincs víz, ott hosszabb távon nem lehet megtelepedni, ahol a víz mozgása szeszélyes, áradásokkal fenyegető jelenlét, ott szintén nehéz megmaradni. A monszunesők övezetében évezredes hagyománya van az esővíz összegyűjtésének és felhasználásának a száraz hónapokban.

A szélsőségeket harmóniába rendező gondolkodás eredményei vitathatatlanok és megkerülhetetlenek. Ha nem ezt az ezeréves délkelet-ázsiai hagyományt követi a kambodzsai településfejlesztési modell, hanem a talajszint alatti vízbázisok gyors kiaknázására alapozza a jövőjét, akkor ezzel csak rövidtávon nyújt kielégítő megoldást. A vízbázisok kimerülése után Angkor templomainak stabilitása is veszélybe kerülhet a térszint alatti instabil üregek miatt, és a ma még virágzó turisztika is véget ér a szolgáltatási övezet vízhiányából fakadóan.

Ebben a helyzetben igen sok múlik az első pozitív példákon. A Samdech Euv High School a Siem Reap Angkor Nemzetközi Repülőtérre vezető út és a 6-os számú fő közlekedési út kereszteződésében fekszik. Pozíciójánál fogva referenciaértékű intézmény, melynek udvarát az esős évszak során évente elönti a víz. Az áradás néha napokra megakasztja a tanítást. Ezt a vizet meg kell tartanunk, hiszen a víz az égben megtisztul, és áldásként hullik vissza.

Ázsiáról beszélek, de a jelek sűrítésének módszerével élve egy kambodzsai középiskola lassan és apró lépésekből kialakuló bővítése kapcsán szólok erről a hatalmas földrészről.

Karcsú bambuszlábakon álló szerkezetekről álmodom és egy gyönyörű fekete hajú nőről – Ázsiáról. Szemben ül velem a földön, és teát tölt a parányi porcelán csészébe. A friss tea párája felszáll a légbe, és elenyészik. Érzem az illatát.

Sánta Gábor
Siem Reap, Kambodzsa, 2012. április 21.