Néprajzi Múzeum – A posztmagyar metamorfózis bárkája

1953. május 1-jén megrázkódik a föld az ünneplő tömeg talpa alatt. Egy gigászi építmény emelkedik ki a mélyből... A Néprajzi Múzeum új épülete helyszínéből, építészeti megformáltságából és a megvalósulását övező társadalmi-politikai konfliktusokból adódóan komplex kulturális jelentésrétegekkel rendelkezik. Az itt közölt fiktív, abszurd történet az ezekből fakadó ellentmondásokat igyekszik feltárni.

1953. május elseje. Ünnepel az ország. Dolgozó népünk minden eddiginél nagyszerűbb, erőt és egységet sugárzó felvonulással mutatja meg hűségét a szocialista építés, a proletárnemzetköziség, a népek testvéri barátságának ügye iránt. A tavaszi szél büszkén lobogtatja Marx, Engels, Lenin és Sztálin képmását. Amikor Rákosi elvtárs és kormányunk képviselői előtt sorra vonul fel a Klement Gottwaldról, Gheorghiu-Dejről, Jacques Duclosról elnevezett gyáraink dolgozóinak színpompás, lelkes menete, dolgozó népünk béke akaratát, hűségét a proletárnemzetköziséghez, alkotóerejét érzi mindenki a napfénytől ragyogó, hatalmas Sztálin-téren. Ezt az erőt visszhangozza az a tapsvihar, amely akkor harsan fel, amikor Inota csehszlovák és Kazincbarcika német építői a Sztálin-szobor elé érnek. A felvonuló esztergályosok és kohászok, építők és mérnökök, pedagógusok és édesanyák érzik: mérhetetlen erőt képvisel a békeszerető népek összefogása.[1]

A tapsvihar és a felvonulók léptének morajlása oly hangos, oly intenzív, hogy szinte a föld is beleremeg. A menet hirtelen megáll, a taps elnémul, de a morajlás egyre erősödik: ez nem a népek üdvrivalgása, tényleg a föld remeg. Mintha valami ősi, még a proletárnemzetköziségnél is ősibb erő próbálna előtörni a tér burkolata alól. Rákosi elvtársat és a kormány képviselőit már menekítik a helyszínről, mikor az egyre erőteljesebb rezgések miatt Mikus Sándor Sztálin generalisszimuszt ábrázoló bronzszobra összedől. A törmeléktől jó 150 méternyire mindkét irányban szó szerint mozgásnak indul a talaj. Mintha két szárny törne fel a föld alól, elfeledett népek emlékeit rántva magával a mélyből. A kiemelkedő földrétegek furcsa ornamentikát öltenek magukra. A nép gyermeke felismerni véli a *nagyanyái vasárnapi asztalán – vagy, ahogy öregszik, egyre inkább a sajátján* – látott mintákat, majd hirtelen egy sosem látott álomkép elevenedik meg előtte: egy képernyő, amelyen különös, néhány képkockából álló lényeket lődöz egy hasonlóan megrajzolt repülő – a képernyő oldalán az imperialisták nyelvén ez áll: Space Invaders.

A talajból kiemelkedő furcsa képződmény lassan felveszi végleges formáját. A két, egymással szembe néző domboldalon – melyek között a Sztálin-szobor romjai mintha ék-alakká formálódtak volna – épphogy csak kinőtt a fű, az erős napsütésben már el is kezd sárgulni. Néhány jelenlévő – bátorságukból ítélve esztergályosok és kohászok lehetnek – nekivág az ismeretlen csúcsoknak. Mit sem törődve a szokatlanul íves lépcsőkkel, megmásszák e mesterséges domb lankáit, hogy odafentről tekintsenek végig az ámuldozó proletárok tömegein. A helyszín még meg sem történt történelmi eseményeiből fakadó ősi erő arra készteti őket, hogy a hétköznapok terheit kizárva valami magasztosabb felé fordítsák elméjüket és tekintetüket egyaránt. Könnybe lábadt szemük egyszercsak megakad Gábriel arkangyal alakján, aki mintha őrködne az itt született gondolatokon.[2] A várost kémlelve a környező házak sziluettje szép lassan megváltozik: egy eljövendő kor víziója tárul fel előttük, egy ismeretlen rendszer ismeretlen épületeivel. Lefelé indulva azonban hamar vége szakad az élménynek, a domb ívének vonalát követő lépcsőfokok nemcsak a magasztos gondolatokból, de az egyensúlyukból is pillanatok alatt kizökkentik a felemelkedett látnokokat, akik – minden lépésnél odafigyelve, hogy meg ne csússzanak – egyszerű esztergályosokként és kohászokként érnek földet az utazás végén.

Eközben az épület – merthogy bármily furcsa, egyre világosabbá válik, hogy ez egy épület – végein kapuk nyílnak. Néhány párthivatalnok felháborodottan néz össze a föléjük tornyosuló monstrumot vizslatva: a fém- és üvegszerkezet semmiben sem felel meg a szocialista realista stílus klasszikus formavilágának, a főbejárat felől nézve inkább tűnik *tizenkettő egy tucat kockaépületnek*, amelyet csupán leplezni próbál az épületbőrként rásimuló, népi motívumokat imitáló mintázat.

A csúcsra törő esztergályosok és kohászok bátorságán felbuzdulva egy kisebb csapat kiválik a tömegből, és elindul a bejárat felé. A kapun belépve szemkápráztató világ fogadja őket: csillogó üvegfelületek verik vissza a föléjük magasodó, majd ívesen ereszkedő mennyezet lámpáinak fényét. A szokatlan tér elsőre kiismerhetetlennek tűnik az innen-onnan betüremkedő, néhol zárt, máskor áttetsző tömegek miatt, melyek más-más funkciót rejtenek. Az építmény belseje felé haladva egy lépcsősor fogadja a bátor felfedezőket, mely elnyújtott lépcsőfokaival lépésről lépésre vezet a föld alá. A kis csapat a szokatlan kiosztású fokokon botladozva ereszkedik a mélybe. Értetlenkednek, hogy mégis miféle lény lépteihez méretezhették, mikor egy biztonsági őr megnyugtatóan leteremti őket: nem lépcső ez, hanem műtárgy!

A műtárgy mentén újabb üvegfallal elzárt terek bukkannak fel, mögöttük furcsa tárgyak gyűjteménye. Mintha egy űrhajó belsejében járnának, amelynek célja, hogy összegyűjtse és megőrizze az eltűnőben lévő kultúrák tárgyi emlékeit. A leglátványosabbak a kerámiatárgyak, melyek két hosszú vitrinben sorakoznak. Távoli törzsek edényei és hazai tájegységek mintái tűnnek elő az alászálló utazók szeme láttára. *Népünk ezer év alatt felhalmozott, sőt talán a Kárpát-medencei jelenlétünknél is régebbi bölcsessége, tudása, élettapasztalata, világlátása összegződik* ezekben a tárgyakban. Valami ősi erő árad belőlük, amely összeköt minden nemzetet. A népek testvériségének egy egészen más rétegét értik itt meg hőseink. A május elsejei felvonulás már csak halovány emléknek tűnik számukra – mintha egy emberöltő telt volna el azóta.

Míg a tárgyak a múlt erőit hívják életre, a csillogó üvegfalak egy alternatív jövőbe engednek betekintést a kalandoroknak. Valahogy így nézne ki, ha a szocializmus építése, amire feltették életüket, megszakadna, hogy átadja a helyét az imperialista nyugat romlásának. Ebben a világban a közösségi helyeket felváltanák a fogyasztás templomai, a bevásárlóközpontok, melyek végeláthatatlan üvegkirakataikkal és a huzamosabb időtöltésre alkalmatlan tereikkel elidegenítik a használókat környezetüktől.

Az üvegfalak és sehová sem vezető folyosók labirintusában végre rátalálnak az építmény legfőbb gyűjteményeire, melyek egyszerre repítenek a múltba és a jövőbe. A technológiai apparátusok – mintha csak mágikus erő hajtaná őket – megelevenítik a látogatók nemzeti hagyományait. Az utazók újra az ősök között találják magukat, az idők hajnalán, ahol a kultúrák szerteágazása gyökerezik. A népek testvérisége nemcsak a propaganda által sulykolt jelszó, hanem egy már-mindig-is jelenlévő tapasztalás, melyet az idő talán elfelejtetett, de a jövőben újra megvalósul – ezért küzd az ország a nemzetközi proletártestvériséggel vállvetve. Ez a hely – ez a múltbéli, mégis jövőbeli hely bizonyítéka annak, hogy a küzdelem nem hiábavaló, hiszen a technikai fejlődés útjára lépve mindez újra valósággá válhat. *Egy nemzet kultúrája valójában szilárd útjelző, a kultúra megmutatja, hogy honnan jövünk, s azt is kijelöli, hova kell megérkeznünk, és ha ezt elhanyagoljuk, akkor menthetetlenül eltévedünk. És ha eltévedünk, akkor egy idő után már azt sem tudjuk, hogy miért harcolunk.* Az időtlen építmény erőterében azonban világosan látszik a cél.

E tapasztalatokkal feltöltődve, immár a túlsó lépcsősoron indulnak felfelé a látogatók, elhagyva e föld alatti világot – ahogy a népmesében Fehérlófia is megjárja a másvilágot és újult erővel tér vissza az élők közé, úgy térnek vissza eme idősíkokat összekötő bárka utazói a felszínre. Érzik ők is, útjuk során megváltoztak, átalakultak annak a jövőből jött ősi tudásnak köszönhetően, melyet megtapasztaltak az épületlény gyomrában. Nemzeti öntudatuk és a népek testvériségében elfoglalt helyük kristálytisztán lobog bennük, tudják: nem is magyarok ők már – tán sosem voltak azok – az építményt bejárva posztmagyarrá lettek. Szíriusz népeként érkeztünk ide, és így is térünk vissza! Most és mindörökké![3] Poszt*magyarnak lenni jó.*

---

A Néprajzi Múzeum új épülete az egykori Felvonulási téren, a mai Ötvenhatosok terén épült meg. Egy olyan helyszínen, melynek jelentésrétegeiből a hivatalos kultúrpolitika igyekszik kitörölni az államszocializmus idején rárakódott történelmi hagyatékot, csupán a saját ideológiájának megfelelő narratíva szerint tárgyalt ’56-os forradalom emlékét megőrizve. A tér jelentős részét elfoglaló múzeumépület részben e törekvések eszköze. Az épület "parkosított" teteje persze igyekszik visszaadni némi közfunkciót a területnek, de ez leginkább a szabadidő eltöltésére szűkül, valódi köztérnek – értsd: a városlakók közösségi érdekeit is kiszolgálni képes területnek – nem tekinthető (már csak azért sem, mert intézményi terület.)

Maga az épület a kortárs magyar építészet zászlóshajójának szerepét szeretné betölteni – helyesebben ebbe a szerepbe lett kényszerítve. Egy állami beruházás keretében megvalósuló múzeumépület mindenképp reprezentatív jellegű, megtervezésének lehetősége pedig magas presztízst jelent az építész számára, főleg, ha azt egy nemzetközi tervpályázaton nyerte el, a világ vezető sztárépítészeit maga mögé utasítva. Emellett a tartalom – a néprajz – egy olyan kultúrpolitikai környezetben, mint a mai, tovább emeli a beruházás jelentőségét, és talán az egész Liget Projekt legfontosabb elemévé teszi. Az épület egyszerre hivatott mindezt magába sűríteni: az egyedülállónak kikiáltott magyar kultúra reprezentációjaként kell, hogy bekerüljön a nemzetközi építészeti kánonba, bemutatva azt, hogy a népi hagyományokra alapuló nemzeti kultúránknak helye van a világ kulturális térképén. Ez indokolja azt is, hogy a következő Velencei Építészeti Biennálén is e ház fogja képviselni hazánkat, bármiféle építészeti reflexió nélkül.

Mindeközben a valódi tartalom – a Néprajzi Múzeum intézményének gyűjteménye – egészen más képet fest a kultúráról. Be se kell menni a kiállítási terekbe, a főlépcsők mentén kiállított kerámiagyűjtemény önmagában rámutat arra, milyen sokszínű és változatos a hazai népi kultúra, mely tájegységenként más és más hagyományokat őriz; és mennyire különböző más népek tárgykultúrája, mely mégis számos elemében hasonlít a miénkhez. Ebből nem egy homogén magyarság képe rajzolódik ki, mely egyedül küzd az őt elnyomni akaró népek tengerével. Épp ellenkezőleg, egy rendkívül heterogén népé, ami számos szállal kötődik nemcsak a szomszédos, de távolabbi népek kultúrájához is – hiszen a történelem során nem egyszer keveredett azokkal.

A fenti szövegkísérlet ezeket az ellentmondásokat, az épület kulturális jelentésrétegeit igyekszik feltárni az (ön)irónia és az abszurditás eszközeivel.

Hulesch Máté

[1] A Népszava 1953. május 5-én, kedden megjelent lapszámának Előre a választási békeverseny sikeréért! Új munkagyőzelmekre lelkesíti dolgozóinkat a május 1-i seregszemle című, ismeretlen szerzőjű cikke nyomán.

[2] V.ö.: Az építész legyen az erők ura, interjú Ferencz Marcellel, Demokrata

[3] Részlet a Hungarofuturista Kiáltványból

*A csillaggal jelölt részek Orbán Viktor 2022. május 22-én, a Néprajzi Múzeum átadóján elhangzott beszédéből lettek kiragadva.