Oláh Mátyás László régi KÖKI című kiállításának megnyitójára

Kádár Bálint megnyitó beszéde, mely elhangzott Oláh Mátyás régi KÖKI című kiállításán.

Tisztelt...

Itt van ez az indián, ezen az űrállomáson. Ez valamiféle szürreális mese. Meg persze itt vannak a többiek. Mind indiánok, vagy mert annyira idegenek, vagy mert annyira bennszülöttek. Mind ismerőseink. Tudjuk, miről van szó, hiszen itt élünk, bármennyire szürreális is néha.

Mostanában az indiánokat megint rezervátumokba terelik, és kis bolygónk eme narancssárga űrállomása sincs már meg. Építettek helyette olyat, amilyet más bolygókon is szokás. Igaz, sokan nem akartuk észrevenni indiánjainkat. Az UFO-t pedig nem akartuk elhinni, főleg nem megérteni. De attól még ez a mese a miénk. És ha okulunk is belőle, vagy ha netán erőszakkal meg is változtatjuk, mégis kultúránk részévé válik, mert van, aki szerint érdemes róla mesélni.

Ezért vagyunk itt. Mert egy fiatal művész, Oláh Mátyás kultúránkat gazdagítja épp.

Olyan mesét mond el, amelyet el kell mondani, amiből érdemes meríteni. Mert mások is meséltek már hajléktalanokról, lecsúszottakról, kínai árusokról, de talán még a dél-amerikai bennszülöttekről is, akik zenéjüket észak-amerikai indiánnak öltözve próbálják meg eladni Kelet-Európa poszt-szocialista szürrealitásában.
De hogy három évtizeden belül miként válik a társadalmi modernitást kifejezni próbáló, világosnak és korszerűnek épített űr – bocsánat -  intermodális állomás eme figurák züllött otthonává, végül miként tűnik el az egész, lesöpörve modernitást, problémát és az okulás lehetőségét is... Ez korunk igaz meséje.

Ezért tudom, hogy amihez nyúlt és ahogyan nyúlt Oláh Mátyás ezeken a képeken, az bizony már önmagában is gazdagítja kultúránkat, részévé téve azt, ami bele tartozik. Azt nem tudom megmondani, mekkora ezen akvarellek és grafikák művészi értéke, hagynak-e majd nyomot művészettörténetünkben, hisz csak egy építész vagyok. Ismerem egy ideje Matyit és ismerem szobrait, munkáit. Felismerem őket, világom figuráit, szituációit, érzelmeit, és igen, problémáit is.

Lehet, Matyi csak megfesti, megfaragja, amit épp gondol, lát vagy érez. De ezt úgy teszi, hogy én megláthassam bennük világom, mindannyiunk világának sokszor ki nem mondott valóságát. Nem torzítja el, nem értelmezi át, nem absztrahálja, hanem nekem adja megismételhetetlen formában.

És én hálás vagyok ezért.
Mint építész, különösen hálás a mai kiállítás anyagáért.
Nekem dolgom, hogy ilyen űrállomásokat tervezzek. Néha kicsit otthonosabbat. Néha meg épp hogy csak a már meglévők további szolgálatát kell biztosítanom.

Talán azért is hívtak ide, hogy én is meséljek erről a narancssárgáról, amely szerintem méltatlanul kevés ideig tudott szolgálni, miközben a szűk három évtizede alatt hallatlanul sok történetnek adott otthont. Engedelmükkel, erről mesélnék is, talán sikerül megvilágítanom e képek gazdagságának és fontosságának egyik forrását.

Az 1980-ban átadott régi KÖKI-t Kővári György tervezte a hetvenes évek legvégén, Koppányi Imrével és Miklóssal a MÁV Tervező Intézetben. Egy méltatlanul elfelejtett építész munkája ez, aki méltatlanul korán meghalt, utolsó munkája, a SKÁLA METRO áruház Nyugati téri üvegpalotájának 1982-es megnyitója előtt. A hatvanas, hetvenes évek futurisztikus infrastrukturális építményei közül sok a nevéhez köthető, a balatonfüredi vasútállomás, a Baross tér és Nyugati tér süllyesztett gyalogos rendszere, vagy kedvencem, a Déli pályaudvar. Persze a legfurcsább UFO a KÖKI volt.
Vesztét ugyan azok a folyamatok okozták, melyek ma is megfigyelhetőek a Déli pályaudvaron. Ugyanis ezek a nagyvonalú közlekedési csomópontok igazi demokratikus terek, amelyek hatalmas társadalmi optimizmusból fakadtak. Ne értsenek félre, nem a szocializmus kreált társadalmi rendszeréről beszélek, hanem az alkotóban munkálkodó modern világképről. Bár kétségtelen, hogy a tervgazdasági rendszerben könnyebben lehetett ekkorát álmodni, mint a mai piaci körülmények között, de maga a kor volt optimista és hitt a szociális értékekben. Nyugaton is, természetesen.

Egy jó nevű bécsi építész ismerősöm mesélte, hogy 1972-ben jött először Magyarországra. A Déli pályaudvarra futott be a vonata. Nem hitte el. Úgy tudta, hogy az elmaradott, bezárt, sötét szocialista országba jött, és erre megérkezett egy fényben és térben úszó, tiszta, modern állomásra, amelyet Párizsban tudott volna elképzelni leginkább. Hatalmas, monumentális terek, amelyek a köznek épültek, kőből, üvegből, acélból, és műanyagból is, társművészetekkel – Vasarely munkája pl – soha nem látott modernitással.

Kővári György munkái kompromisszum nélkül voltak modernek, és bár a kor szocialista ipara nem mindig tudta őt követni, nem ez okozta munkái megbecsülésének hiányát.

Maga a társadalom nem tudta követni őt, sőt...
A szocializmusban ránk kényszerített rossz féle társadalmi szolidaritás miatt nem alakulhatott ki nálunk az igazi társadalmi összefogás és megbecsülés. Rendszert váltottunk, és a kényszeredett közösködés évtizedei után aki csak tudott, beleugrott a magántulajdon élvezeteibe, hátrahagyva azokat, akik nem bírták a tempót az újfajta tülekedésben. El akartunk szakadni mindattól, ami közösködésen alapul, boldogan menekültek autóik zárt világába azok, akik megengedhették maguknak, hogy elhagyják ezeket az igen is nagyvonalúan megépített, a köznek szánt tér luxusát nyújtó helyeket.
Ezek a terek nyitottak voltak és demokratikusak, de már csak a leginkább elesettebbek használták, akik kiszorultak a plázák ellenőrzött ál-demokratikus tereiből.

Mivel nem kellett már senkinek a szabad tér luxusa, árusok bódéi épültek oda, ahol egykor a fény járt és a tülekedni nem akaró emberek álltak meg élvezni azt.

A Déli pályaudvar műkő plasztikáit körbe benőtte a gagyi, a KÖKI osztás nélküli üvegtábláit eltakarták a lángosozók.
A tér és fény luxusa helyett kosz és zsúfoltság költözött ezekbe az épületekbe. És persze azok, akiknek más már nem jutott. És a nyugatiak már nem egy modern ország, hanem a pusztuló Balkán analógiáját jöttek ide megcsodálni...

Lebontották a KÖKI-t, épült helyette ellenőrzött de karakter nélküli pláza.
Elhajtották ezeket a szerencsétlen mesebeli figurákat, amúgy is tilos már otthonoskodni a közterületeken.

Mégis kultúránk részévé válik mindez, az optimista modernitás szomorú bukása után is.

Kukucska Gergely, Polyák Levente és Antal Balázs megmentettek 12 narancssárga műanyag panelt. A 2012-es Velencei Építészeti Biennále magyar pályázóiként a velencei lagúnákon közlekedő társas vízibiciklikként élesztették volna újjá őket. Hiszen egykor a balatonkenesei SIRÁLY Vas- és Műanyagfeldolgozó Szövetkezet vitorlás hajók készítéséhez kifejlesztett technológiával készítette a narancssárga homlokzati paneleket. A pályamű dicséretben részesült, de helyette egy visszhangot méltán nem kapott kiállítás valósult meg idén a magyar pavilonban.

Most meg itt vannak Oláh Mátyás festményei, és tudom, az indián története az űrállomáson nem csak legenda, hanem a magyar kultúra szerves része.

Kádár Bálint