Pavilonok a kertben – A Szolnoki Művésztelep felújítása

A Szolnoki Művésztelep több mint száz éve formálódik a lakók és a művészek keze által, a helyi igényeknek megfelelően. A mostanra kettős szerepet ellátó városi intézmény egyszerre kulturális tér és művészeti alkotóműhely is. A funkcionális sokszínűségből fakadó nehézségek feloldását és a szükséges infrastruktúra megteremtését az Ártér Építészműterem tervezte meg, s a már megvalósult és jövőben tervezett felújításokat a belsőépítészek, Álmosdi Árpád és Csendes Monika mutatják be.

A Szolnoki Művésztelep – hasonló funkciójú együttesekkel ellentétben – nem a várostól távol, hanem a település kellős közepén, az egykori vár területén fekszik. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a közel 120 éves intézmény hagyományosan nem csak az elmélyült alkotómunka kereteit biztosítja, de kulturális közfunkciókat is ellát. Szolnok szellemi életének egyik helyszíne és forrása ez a hely, a műteremházakban és a kertben kiállítások, fesztiválok, előadások és oktatás is zajlik.

A 2015-ben készült fejlesztési koncepció a kettős szerepből adódó problémák feloldását és a már működő aktivitások infrastruktúrájának megteremtését tűzte ki célul. Fontos alapelv volt, hogy az ősfás kert érintetlen maradjon, így új épületeket csak értéktelen növényzettel bíró telekrészekre telepítettünk. A művésztelep belső életét a terület északi részére, két műhely-udvar köré szerveztük, míg a közfunkciókat, a kiállítást, a rendezvénytermet és a vendégszobákat a Szent István térre néző, új Kiállítóházba helyeztük el. Az első ütemben a belső működés épületei, a felújított műteremházak, az új szobrász-, és grafikai műhely, továbbá a kert és a Művésztorony rekonstrukciója készültek el 2020 őszére. A Kiállítóház építése várhatóan 2021-ben indul.

A műteremházakat Gyalus László budapesti műépítész tervezte 1902-ben finn, avagy inkább angol előképekkel rendelkező romantikus stílusban. Az eredetileg csak nyári használatra szánt pavilonokban 6-6 db 50 m2-es műterem és az ezekhez csatlakozó kis vendégszobák voltak. A számos felújítás és átalakítás után ma már a galériás műtermekhez egy-, két-, és háromszobás lakások kapcsolódnak, így családos és egyedül álló alkotók is eltölthetnek itt pár hónapot, vagy akár több évet.

Az 1. pavilont 1987-90 között Nagy István és Pár Nándor tervei alapján teljesen átépítették posztmodern stílben. A második pavilont 2001-ben cégünk újította fel, igyekezvén felidézni az eredeti, századfordulós architektúrát. Most ezek a házak változatlan funkcióval teljes körű felújításon estek át, illetve új elemként a második épület tetőterében alacsony igényszintű, hálózsákos szállásokat alakítottunk ki, elsősorban nyári diáktáborok számára.

A műtermeket három, közös használatú épület egészíti ki. Az új szobrászműhely a bronzöntés és a kőfaragás helye, zömök, nyers, fűtetlen pajta. A szintén most épült grafikai műhely a rézkarc, a litográfia és a linómetszés számára, lábakon álló, nyúlánk házikó. A romantikus Művésztornyot maguk a művészek építették 1905-ben a régi vár köveiből. Kilátó funkcióját a körülötte megnőtt fák miatt elvesztette, így kamara-kiállításokra is alkalmas emlékhelyként újult meg. A tető csúcsdíszét, az időkeréken egyensúlyozó angyalt, a telep szobrászai készítették.

Szolnokon nem alakult ki olyan meghatározó stílus, mint amilyen Nagybányán, Gödöllőn, vagy éppen Szentendrén jelen volt. A Szolnoki Képzőművészeti Társaságban, mely a művésztelephez kötődő művészeket tömöríti, nagyon különböző szemléletű alkotók is jelen vannak. Emiatt a tervezés során nem törekedtünk a házak egységesítésére, ami az intézmény-jelleget erősítette volna. Fontosabbnak tartottuk, hogy minden elem olyanná váljon, amilyenné magától lenni szeretne. Így az együttes építészeti értelemben is „telep" maradt, önálló pavilonok állnak a százéves kertben.

A művésztelep, mint műfaj, azon ritka épülettípusok egyike, amely kevésbé van kitéve az itthon oly jellemző vizuális amortizációnak. Az építés során természetesen itt is maradéktalanul érvényesültek a kivitelezői érdekek, amik számos építészeti gondolatot és apró finomságot eltüntettek az épületekről, például a teljes belsőépítészetet. De a lakók beköltözése és működése lassanként felülírja vagy eltakarja a tervezők számára oly bosszantó gondatlanságokat. Él bennünk a remény, hogy a ma még kissé nyers környezet a növényzet megerősödésével és a művészek tevékenysége nyomán hamarosan egyre szebbé, igazi „HELY"-lyé válik majd, olyanná, mint amilyen a beavatkozás előtt volt.

Álmosdi Árpád és Csendes Monika

Szerk.: Sulyok Georgina