Plesz Antal emlékére

Plesz Antal, a sokak által szeretett és tisztelt mester 2014. január 12-én hunyt el. Vadász Bence megemlékezése.

Nekem nem beszéltél soha építészetről.
Inkább minden másról.
Emberekről, korokról, estékről, borokról.
Egyszer közel hajoltál és azt súgtad, hogy nem megmondani kell, hanem kérdezni. Meg mesélni
És elvittél a Kerék vendéglőbe Óbudán. És ittunk egy kis bort és anekdotáztál Óbudáról és a kocsmáról és a falon lévő hatalmas régi fotóról.
És meséltél régi időkről, barátokról és nagy beszélgetésekről.
És a fiatal apámról is meséltél és nagypapáról, hol ironikusan, hol tárgyilagosan, de mindig szikár szeretettel.
És közben az a huncut mosoly a szájad szegletében.
Meg a szemed. Az átható tekintet éles komolyságát szelídítő gunyoros ráncocskák.
Meg aztán a telefonjaid. Hogy bizonyos Iksz-ipszilont keresel, aki hasonlít egy építészre, na mindegy jó leszek én is. De hogy-hogy már ébren vagyok, minek ez a rohanás… És hogy van az a rosszéletű apám..?
És még a telefonban is hallatszott minden alkalommal, ahogy mosolyogsz.
Azt is mondtad, hogy ha fáj a hasam, inkább igyak sört, mert az lúgos, de erről ne beszéljek senkinek, mert az titok.
És később, már betegen, rendezett kis szobádban a negyediken. Az asztalodnál, kávé mellett, távolba révedve azok a már teljesen lecsupaszított, tiszta mondatok. De még akkor is, minden szomorkás összefoglaló megállapításodban életesszenciaként ott mocorgott a gyógyító humor és az önirónia.
Hisz mindenre volt elixíred.
Azt mondtad egyszer, hogy az ember öreg korára megtanul ott viszketni, ahol vakarózni tud.

Több generációnak voltál a csodadoktora.
Most mindannyian gyógyszer nélkül maradtunk.
Tóni bátyám, - nagyon hiányzol!

 

Budapest, 2014.01.18.
Vadász Bence