A hollandiai szociális lakásépítés rövid története – Marc Bukman írása

Marc Bukman holland építész, a delfti Steenhuis Bukman építész stúdió társalapítója. Építészeti praxisában főként lakóépületek, kiemelten szociális lakótelepek tervezésére specializálódik, belvárosi és külvárosi területeken egyaránt. Írása, amely a holland szociális lakásépítés elmúlt 150 évébe nyújt betekintést, egy négyrészes, az Építészfórum számára készített cikksorozat első része. 

A 19. század második felében Hollandia városaiban – ahogy egész Európában is – hatalmas embertömegek éltek zsúfolt nyomornegyedekben. Ezekben a városrészekben, a túlnyomó többségében munkásosztálybeli lakosok vállalhatatlan körülmények között éltek, a fejlett infrastruktúra és higiénia teljes hiányában. Az 1900-as évek környékén egyre többen belátták, hogy a helyzet megoldásának egyetlen útját az állami szerepvállalás jelenti. Ennek eredményeként, több korábbi kezdeményezésre támaszkodva, 1901-ben született meg az első átfogó lakhatási törvény (Housing Act), amely az első hollandiai rendelet, amely szociális lakhatásra vonatkozik. A jogszabály célja a rossz minőségű lakónegyedek további építésének megakadályozása, a népesség ezekbe való költözésének magakadályozása, és a jobb minőségű lakások építésének támogatása volt.

Ezzel párhuzamosan, a 19. század második felében, jómódú polgárok és filantróp nagytőkések kezdeményezésére megalakultak az első lakástársaságok. Ezen szervezetek működését, ami megfizethető lakások építését, kiadását és karbantartását jelentette, a lakhatási törvény szabályozta, és szabályozza a mai napig. Nem meglepő módon 1901 után a lakástársaságok száma jelentősen megnőtt. A lakhatási törvényt azóta három alkalommal alakították át: 1962-ben, 1992-ben és 2015-ben. Bár eleinte az állami szerepvállalásra nagy hangsúlyt fektettek, ez idővel egyre inkább visszaszorult. Jelenleg a holland szociális lakásépítés alapvetően piaci alapokon működik, mivel a lakástársaságokat privatizálták. A szociális lakhatáshoz való hozzáférés azonban továbbra is szigorú feltételekhez kötött, úgy mint a jövedelem mértéke és a háztartás mérete. Emellett a bérleti díjak nem lehetnek magasabbak a központilag meghatározott, maximális összegnél, amely jelenleg havi 737 euró.

Élet a lakhatási törvény előtt: Agnetpark, Delft

A lakhatási törvényt megelőző szociális lakásépítési kísérletek egyik kiemelkedő példája a delfti Agnetpark lakótelep. A beruházás Jacques van Marken élesztő- és italgyáros kezdeményezése nyomán született. A munkások számára épített házakat F.M.L. Kerkhoff tervezte. Az épületek hagyományos fa-és téglarészletei az angliai vernakuláris építészet formavilágát idézik meg, az idilli, természetközeli környezet pedig a (szintén brit eredetű) kertváros mozgalom hatását mutatja. Az 1884-ben átadott telepet az első holland kertvárosként tartják számon. A lakások nagyrésze back-to-back sorház – az egy házegységet körülvevő falak közül legalább 3 közös egy másik házegységgel –, de találunk ikerházakat is a beépítésben. Az utcák véletlenszerű, íves kompozíciója és a telep melletti gyönyörű dísztó is a kertvárosi jelleget erősíti. A közparkot Louis Paul Zocher tájépítész tervei alapján alakították ki; az ő nevéhez fűződik az amszterdami Vondelpark és a rotterdami Het Park kialakítása is.

A lakhatási törvény után: amszterdami iskola és szocialista önkormányzatok

1925-ben Jan Gratama tervei szerint, az időszakra jellemző expresszionista stílusban (amszterdami iskola) kibővítették az Agnetapark lakótelepet. Az főként míves téglarészleteiről felismerhető, ún. amszterdami iskolához sok szociális lakásépítési projekt kötődött. Gratama kevésbé romantikus, racionalizált bővítése egy nagy, négyzet alakú tó köré szerveződik és a lakóépületek mellett közösségi ház és üzlethelyiségek is tartoznak hozzá.

A lakhatási törvény elfogadását követő évtizedekben a lakhatási szektor gyors ütemben növekedett. A kormány, annak érdekében, hogy még inkább serkentse a lakásépítést, nagy mértékű juttatásokkal segített a lakástársaságokat. A társaságok sok figyelmet fordítottak új tipológiák kikísérletezésére és a homlokzatok minél igényesebb megformálására – ez a fajta építészet minőség nem volt jellemző az előző évszázadra.

A holland történelem során először a szocialisták kerültek többségbe az önkormányzati képviselőtestületekben, akik még több hangsúlyt fektettek a munkásosztály életkörülményeink javítására. Olyannyira, hogy ebben az időszakban az államilag támogatott, szociális lakásépítés a magánberuházások egyfajta mércéjeként működött. A kiemelkedő minőségű, expresszionista szociális lakótelepek egyike a Piet Kramer és Michel de Klerk által tervezett, híres De Dageraad telep. Az amszterdami iskola építészei gyakran csak az épületek külső megjelenésére koncentráltak, azonban a De Degeraad nemcsak a külső megformálás, hanem lakások belső elrendezésének tekintetében is előremutató volt.

Bár a 20-as években relatíve sok lakás épült, az alkalmazott, jórészt hagyományos építési technológiák korlátozták a mennyiséget. A második világháború után ez megváltozott, elkezdődött az újjáépítések időszaka (de wederopbouw).

A háború után: „Wederopbouw"

A háború után Hollandiának nagy mértékű lakáshiánnyal kellett szembenéznie. A bombázások a városok lakónegyedeit is érintették, valamint a lakások építése is megállt a világégés alatt. A háborút követő baby-boom miatt a népesség drasztikusan növekedett, ami egyre tágabbra nyitotta az ollót a igény és a kínálat között. Sokszor egy család több generációja is ugyanabban a kis lakásban volt kénytelen élni. Az állam válaszul mesterségesen alacsonyan tartott a bérleti díjakat, annak érdekében, hogy segítse a gazdaság kilábalását. Viszonylag rövid idő alatt, meglehetősen hektikus körülmények között rengeteg olcsó lakást adtak át, főként a nagyobb városokban. A szociális lakásépítés nagymértékben függött az állami támogatásoktól.

1962-ben végül az 1901-es lakhatási törvényt is átalakították: a lakástársaságokat és magánberuházókat érintő szabályozás lényegesen megengedőbb lett, aminek következtében 100000-nél is több lakás épült évente. A kivitelezők egyre magasabb és egyre inkább standardizált épületeket emeltek, és az új, előregyártott építési technológiák jelentősen csökkentették az építkezések hosszát. Az elkövetkezendő években a mennyiség sokszor a minőség rovására ment; az újonnan épült lakónegyedek monotonná váltak, egyen részletmegoldásokkal. A tervezők is egyre kevesebb figyelmet fordítottak az épületek között elterülő publikus és félpublikus terek igényes kialakítására.

Városmegújulás

A háború utáni időszakot nem kizárólag nagy léptékű lakásépítés jellemezte; jelentős bontásokra, átépítésekre is sor került. A meglévő épületállomány karbantartása elmaradozott, mivel a magántulajdonosok nem emelhették fel a bérleti díjakat a helyreállításokat követően. Az állam az egyre romló állapotú lakónegyedeket kisajátította, elbontotta, majd újépítésű telepekkel helyettesítette. Ez megannyi történeti városrész végleges eltünésével járt. A korszak utólag épp ezért a „Városmegújulás" (’City renewal’) elnevezést kapta. A szanálási programok gyakran erős ellenállásba ütköztek, mivel a lakosok szerették volna megtartani megfizethető otthonaikat és ellenezték a történeti környezet átalakítását. Az ellenállás egyik sokszor hivatkozott példája az Amszterdam Nieuwmarkt városrészében kitört tüntetéssorozat. A civilek egy tervezett, a belvároson keresztülhaladó metróvonal és autópálya építése ellen tiltakoztak, amely együtt járt akár jó állapotban lévő lakóépületek bontásával is. Ezek a foghíjak a mai napig felfedezhetőek a város szövetében.

A mozgalmak hatására a városi lakásépítés ismét átalakult. Az új építkezések jóval kisebb léptékűek voltak, sokkal jobban ügyeltek a jövőbeni lakosok igényeire, és kapcsolódtak az őket körülvevő városszövethez. Ezen beruházások egyik kiemelkedő példája az 1970-es évek második felében, Theo Bosch tervei szerint épült, ún. Pentagon lakóegyüttes. A Pentagon a Jodenbreestraat közelében található, éppen ott, ahol a tervezett metróvonal futott volna, amelynek építését végül a széleskörű tiltakozás hatására leállították.

Vinex-telkek és a lakástársaságok privatizálása

A ’90-es évek elején a lakhatási törvény második revíziója során a lakástársaságokat privatizálták. Az intézkedés a korszak neoliberális tendeciáiba illeszkedett, válaszul arra a kritikára, amely szerint a paternalista állam túlságosan súlyossá, rugalmatlanná vált. Emellett a költségek csökkentésének igénye is ebbe az irányba terelte a döntéshozókat, mivel az állami lakástársaságok nagy mennyiségű pénzt emésztettek fel. A társaságok tehát független piaci szereplőkké váltak.

Annak érdekében hogy a jövőbeni lakásínséget elkerüljék, az önkormányzatok új szabályozási rendszert alakítottak ki lakónegyedek építéséhez. A frissen kijelölt fejlesztési területeket „Vinex-telkek"-nek nevezték. A döntéshozók számára fontos volt, hogy ezek a területek a meglévő városközpontokhoz közel helyezkedjenek el, illetve a szociális alapon kiadott lakások hányadát 30%-ban maximálták. A cél az volt, hogy a jómódú polgárok ezekbe az új kerületekbe költözzenek, így teremtve lehetőséget szociális lakások kialakítására a belvárosokban. Az ezt követő években a Vinex-lakótelepek építése futótűzként terjedt az országban – hol jobb, hol rosszabb építészeti minőségben. Az 1920-as évekhez hasonlóan ezek a beruházások lehetőséget nyújtottak a lakástársaságok számára, hogy ismertté, elismertté váljanak.

Mindazonáltal a Vinex-telkeket többen kritizálták. Meglehetősen monoton jellegük, illetve a helybeni munkalehetőségek hiány amiatt sokan a jövő nyomornegyedeiként emlegették őket. Ez az előrejelzés egyelőre nem igazolódott be. A Vinex-fejlesztések olyan kiemelkedő példái, mint az amszterdami Ijburg, a hágai Ypenburg (itt található az MVRDV híres, tarka telepe is), az utrechti Leidsche Rijn vagy a Berkel en Rodenrijs-i Meerpolder – hogy csak párat említsünk – a holland lakásszektor legjobb arcát mutatják.

A háború utáni lakónegyedek újrastrukturálása és a városi megújulás

A ’90-es évek lakásépítési boomját követően, a 2000-es évek elején a döntéshozók figyelme fokozatosan a meglévő, korábbi lakótelepek felé fordult, különös tekintettel a „Wederopbouw" periódus épületeire. Ezeket a negyedeket túlságosan monotonnak és homogénnek ítélték, mind építészeti, mind demográfiai szempontból (utóbbi oka a szociális alapon kiadott lakások nagy százaléka volt). Annak érdekében, hogy e lakóterületek szociális és gazdasági helyzete megváltozhasson, és lakhatóbbá váljanak, az állam 40, a háború előtt és után épült projektet választott ki. Ezek a területek – amelyeket „krachwijken"-nek (erő-negyed/kiemelt környék) neveztek – anyagi támogatásban részesültek és különböző szakértőket bevonva kísérelték meg revitalizálásukat. Mivel az épületek nagyrésze a lakástársaságok tulajdonában volt, ezért a beruházások zöme a szervezeteken keresztül zajlott.

Bár a kezdeményezés központi célja a meglévő városi struktúrák felélesztése volt, sok helyütt a régi épületek lebontására és újak építésére is sor került, például a korábban használt, az emberi egészségre ártalmas, azbeszttartalmú építőanyagok miatt. Az építkezések így lehetőséget adtak a lakónegyedek városi szövetének és építészeti miliőjének megújítására is. A krachwijken beruházások két illusztris példája az amszterdami Slotervaart és a rotterdami Zuidwijk lakótelep. Mivel a beavatkozások a meglévő zöldterületeket érintetlenül hagyták, a lakónegyedek szellős beépítése és jó légtérarányai fennmaradtak.

Ma

A függetlenné vált lakástársaságok egy idő után egyre több piaci rizikót vállaltak és egyre több spekulatív ingatlanberuházást kezdeményeztek a minél nagyobb profitszerzés érdekében. A szervezetek igazgatói sokszor aránytalanul nagy fizetésekkel, bónuszokkal és egyéb juttatásokkal jutalmazták magukat. Egy rotterdami társaság még egy vitorlásra is beruházott. A botrányok következtében a legnagyobb holland lakástársaság, a Vestia majdnem csődbe is ment 2012-ben. A lakhatási törtvény harmadik, ez idáig utolsó átalakítása, ezekre a tendenciákra reagálva szigorúbban szabályozza a lakástársaságok működését. Ismét az eredeti elképzelések szerint kell működniük: legfontosabb feladatuk megfizethető lakások építése, fenntartása és kiadása. Az új törvény továbbá megtiltja, hogy piaci alapú lakásépítésbe, vagy bármilyen profitorientált beruházásba befektessenek.

Mivel a szervezetek már nem teljes mértékben állami támogatásoktól függenek és adóterheiket is megnövelték, nem éri meg nekik, hogy az alacsony jövedelműek vagy az alsó középosztály számára építsenek új lakásokat. Ezek a szektorok viszont a paici befektetők számára sem elég kecsegtetők, ami együttesen jelentős lakáshiányt eredményezett. A hiány mára lakhatási válsággá szélesedett, így egyre többen vetik fel az állami szerepvállalás kérdését. Az első lakhatási törvény után több mint 100 évvel az ország ismét vízválasztóhoz érkezett; egyelőre csak találgatni tudunk, hogy vajon a történelem megismétli-e önmagát?

Marc Bukman