Autójavítóból koncertterem
Más európai városokhoz hasonlóan Koppenhága fejlesztésének egyik lényeges eleme vízparti területeinek újrahasznosítása. A Mogens Dahl Klasszikus és Kortárs Zenei Intézet egy korábbi autószerelő műhely átalakításával jött létre Frank Maali és Gemma Lalanda tervei szerint.
A Mogens Dahl Klasszikus és Kortárs Zenei Intézet 2006 elején költözött be a Koppenhága egykori dokkmunkások lakta negyedében, a Brygge-szigeten található átalakított autószerelő műhelybe. Fényárban úszó tágas és mégis intim terei hosszas és gondos műemléki feltárás és felújítás eredményeként valósultak meg.
Az intézetet a korábban konzervatív zenei intézményekben – egyetemeken, konzervatóriumokban és operaházakban – dolgozó Mogens Dahl alapította, aki úgy érezte, készen áll a változásra, az új, merész döntésekre és a szabadúszásra. Az intézet számára kiválasztott helyszín átalakítása másfél éven át folyt, és az építészek, Frank Maali és Gemma Lalanda (Maali & Lalanda A/S) Dahl saját ötletein túl annak kollégáival és a látogatókkal folytatott beszélgetései is nagyban befolyásolták a koncepciót.
Más európai városokhoz hasonlóan Koppenhága fejlesztésének egyik lényeges eleme vízparti területeinek újrahasznosítása. A városközponttól keletre fekvő, egykor dokkmunkások lakta Brygge-sziget most különösen a kortárs dán építészet középpontjában áll. A városrész fejlesztése az itt végbement társadalmi átalakulást követte. A 19. századi, munkások által lakott lakóépületeket fokozatosan fiatal, kreatív városlakók, majd egyre jómódúbb beköltözők vették birtokba, miközben az itt álló ipari épületeket lázasan elkezdték átépíteni. A raktárépületekben loft-lakásokat alakítottak ki, a ceruzagyárból fotóműterem és fitneszközpont lett, és az egykori laktanyában ma könyvelőirodák működnek. Mára Snorresgade egyike azon kevés helyszíneknek a Brygge-szigeten, amelyek megőrizték eredeti, kissé kaotikus atmoszférájukat.
A Snorresgade épületeinek eklektikus kavalkádjából kiemelkedik az intézet szépen felújított homlokzata. A 20. század elején épült komplexum főépülete eredetileg nyomdaként üzemelt, és az udvar ellenkező oldalán álló melléképületben – az intézet mai helyén – portáslakás, kocsiszín, és lóistálló működött. Később több évtizeden át, immár válaszfalakkal teleépítve, autószerelő műhelyként és alkatrészraktárként funkcionált. Az építészek számára már az áttervezés kezdete előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a belső tereket teljesen ki kell tisztítani – és e folyamat alatt fokozatosan derült ki, mely tereket érdemes megtartani.
A két épület fehérre festett utcai homlokzatán egy-egy karakteres, egyszerű fekete betűsor jelzi a mai rendeltetést. Az utcára néző portáslakás kettős funkciót kapott: földszinten helyezték el az intézet irodáit, az emelet pedig szükség szerint vendéglakásként, a muzsikusok pihenőszobájaként vagy éppen tárgyalóként funkcionál. A koppenhágai intézet egyedi mesterkurzusokat kínál énekeseknek, zongoraművészeknek és karmestereknek is, de jazzkoncerteket, kóruszenét és kamarakoncerteket is szerveznek. A nagyterem multifunkcionális: órákat, próbákat és hangversenyeket is tartanak itt. Állandó berendezés és üléssor ezért nincs benne, és koncertteremként igazán intim helyszín. “A koncerteken a közönség általában nagyon messze ül a zenészektől. Itt a hallgatóság minden részletet közelről figyelhet, érezhetik a fahangszerek illatát, és meghallják még a zenészek lélegzetvételét is. A zenészek ugyanígy megérzik a közönség minden rezdülését. Ez a fajta visszaigazolás nagyon fontos egy zenész számára”, magyarázza az alapító, Mogens Dahl. A koppenhágai intézet abban is különbözik a hagyományos koncerttermektől, hogy nem zárt "feketedoboz", hanem nagy üvegfelületekkel nyílik fel az udvar felé. Ez különösen izgalmas látványt nyújt este, amikor a felülvilágítók hatalmas lámpaként jelennek meg a tetőn.
A foyer és a domináns lépcső acélelemein kívül az épület teljesen fehér. Bár a téglafalakat bevakolták, a mintázatuk még éppen érezhető. A tetőszerkezet faelemeit és a galéria masszív acélgerendáit, sőt, az új, vastag keményfa padlóburkolatot is fehérre festették. Csak az ablakok és az udvarra nyíló üvegajtók filigrán, fekete acélkeretei adják a monokróm belső tér kontrasztját. A nagyterem megfelelő akusztikájáról a hátsó falra szerelt, perforált akusztikus panelek gondoskodnak.
Az egykori kocsiszín hosszanti tömbje a szomszédos épület magas tűzfalához épült. A visszahúzott üvegfalon át belépve a macskaköves burkolatú, nyersen hagyott hátsó téglafalú előtérbe jutunk. Balra a nyitott ruhatár, és a kb. 100 m2-es – bárral kiegészített – kisterem van, amelyben kisebb zenei és színházi előadásokat, és fogadásokat tartanak. Jobbra találjuk a 130 m2-es galériás nagytermet. A galéria nemcsak a kórusnak adhat helyet, de adott esetben a hallgatóság is használhatja. A terem karakterét meghatározó két masszív acélgerenda az egykor itt működő műhelyre utal vissza, és egyben támasztékként is szolgál.
A tervezés megkezdésekor az építészeknek már pontos elképzelésük volt arról, hogy milyen fényviszonyokat szeretnének az épületben látni. A függőleges ablakok helyett sok fényt beengedő, de nem vakító felülvilágítók mellett döntöttek. Négy, mindkét oldalán nyitott felülvilágítót építettek a tetőre, míg az északi homlokzati oldalra nagyméretű középtengelyes, a déli oldalra pedig kifejezetten műemléképületekhez, régi ablakszerkezetek alapján kifejlesztett kisebb félköríves ablakok kerültek.
fordította: Plótár Fatime
forrás: VELUX
