Bolberitz Henrik: A boldog hétköznapok építészete

Nem rég kezembe került egy kiadvány, amelyben a dán szerző Dánia elmúlt két évtizedének építészetét elemzi, és a jövőt idéző trendeket ismerteti. Az ő önvizsgálatuk az új évezred küszöbén minket is arra késztethet, hogy visszapillantva konstatáljuk, hol tartunk, és előrenézve jelöljük ki a továbbhaladás irányát, esetleg letérve az eddig jónak hitt útról.

Globalizáció, energiaválság, környezeti változások. Mint az élet minden területén, az építészetben is elgondolkodásra késztető fogalmak.

Honnan jövünk, hol vagyunk, hová megyünk?

Nem rég kezembe került egy kiadvány, amelyben a dán szerző Dánia elmúlt két évtizedének építészetét elemzi, és a jövőt idéző trendeket ismerteti. Az ő önvizsgálatuk az új évezred küszöbén minket is arra késztethet, hogy visszapillantva konstatáljuk, hol tartunk, és előrenézve jelöljük ki a továbbhaladás irányát, esetleg letérve az eddig jónak hitt útról.

Dánia az elmúlt évtizedekben teljesen új elveket valósított meg építészetében, amelyek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy társadalmuk példaként állhat a civilizált világ országai előtt. Ezek a teóriák természetesen nem spekulatívak, hanem olyan világképre épülnek, amely szilárd erkölcsi alapon áll, és amelyet a mellérendeltség és a társas viszony jellemez minden vonatkozásban.

Talán elsőként ismerték fel és alkalmazták tudatosan építészetük vezérelveként a kollektivitás gondolatát, mint az emberi együttélés alapfeltételét, és ezen keresztül az ország, a társadalom boldogulásának egyik kulcskérdését. A dán építészek élen jártak annak felismerésében is, hogy a világ ökológiai- és energiakészlete nem határtalan, így az azokkal történő takarékoskodás a jövő nemzedékeinek létkérdése.

Az ember és természet együttműködésének szükségessége a természet meghódítása helyett küzdelem a környezeti és kulturális szennyezés ellen, a szociális elkötelezettség elsőrendű fontossága, a szakmai minőségtudat a hétköznapi feladatokban is – ezek a dán építészet jellemző alapelvei.

Ha igaz Mies van der Rohe találó megfogalmazása, miszerint „...az építészet maga a materializált korszellem”, akkor úgy gondolom, korszellemet váltó hazánk építészetének vigyázó szemét érdemes Dániára vetnie.

A rendszerváltozáshoz fűzött illúziókban csalódott nemzet ugyanis korszerű, optimista építészetet kíván. Tekintsük át tehát, mik azok az általános érvényű építészeti törekvések, amelyek számunkra is követendőek lehetnek.

Nemzeti tradíció
Nyilvánvaló, hogy egy nemzet építészetének egyedisége, önismerete elengedhetetlen része a nemzeti identitás-tudatnak, és mint ilyen, döntő fontosságú kérdés. Identitást pedig a nemzeti tradíciók folytatása jelent, természetesen a kor követelményeinek megfelelő transzponálással. Meggyőződésem, hogy építészetünk a népi építészet alapelveinek –- a racionális térszervezés, a helyi anyagok használata, egyszerűség, tisztaság és takarékosság –- átvételével és megfelelő adaptálásával lehet igazán hagyományőrző. Ezek az alapelvek olyan tartóvázat jelentenek, amelyek az alkotók egyéniségének megfelelően sokféleképpen kitölthetők.

Szektor-tervezés, az ún. várostervezés helyett
Az 1970-es évek energiaválsága, közvetlenül előtte a '68-as diákmozgalmakkal, rákényszerítették a várost alakító politikusokat és tervezőket arra, hogy revideálják a korábbi, általánosan elfogadott elméletet és gyakorlatot, amelyet „funkcionális várostervezés”-nek neveztek. A funkciók alapján megosztott város – ami felosztotta és atomizálta még magát a mindennapi életet is – nem bizonyult képesnek arra, hogy az ember számára humánus életteret biztosítson. Az elszigetelt övezetek, az alvóvárosok, a szeparált gyalogos-gépkocsis közlekedés – így mind együtt – elidegenítették a várost az embertől.

Dánia egyik vezető építész teoritikusa, Niels-Ole Lund egy 1983-ban írt elemző jelentésében hevesen támadja ezt a várostervezési gyakorlatot, és helyette a skandináv gyakorlatban kipróbált és bevált ún. „szektor-tervezés”-t ajánlja. Ennek lényege, hogy a várost élő organizmusként kezelik, ahol a funkciók nem egymástól elválasztva, hanem ellenkezőleg, a szektor (városnegyed, önálló városszerkezeti egység) szinten keverve, szerves egységbe olvadva jelennek meg.

Az általános rendezési terv szintjén elhatározott közmű, közlekedési és beépítési alapkoncepciók által megszabott kereteket szabadon, a helyi viszonyoknak megfelelően lehet kitölteni. Nem kell például feltétlenül szétválasztani a gépkocsiközlekedést az emberi tartózkodás zónáitól, hanem ahhoz alkalmazkodva kell integrálni a város egészébe (lásd a holland Woon-erf – lakó utca – elvet). A szociális paraméterek betartása alapvető cél. A házak jellege és sokfélesége legyen stimuláló hatású, elsősorban a gyermekekre.

Montázs építkezés
Új fogalom az építészeti tervezés eszköztárában. Lényege az épületformálás, anyaghasználat nyitottságának biztosítása. Az ipar, az építőipar, a technika, elkerülhetetlen előre(?)haladásával újabb és újabb anyagokat és termékeket produkál. Ezeknek a humánus környezetteremtés érdekében történő szabad alkalmazása törvényszerűen konfrontálódik a megcsontosodott előítéletekkel.

A montázs-jellegű épülettervezés lényegében különválasztja a tartószerkezetet, a külső térelhatárolást, a klímaköpenyt. Ez utóbbit továbbbontva a szellőzést, megvilágítást, hő- és csapadék elleni védelmet külön-külön, a legcélszerűbb és adott esetben a legtakarékosabb módszerrel és anyagokkal oldja meg. Ezekből a különböző, specifikusan célszerű anyagoknak és szerkezeteknek egymás mellé sorolásából, együttes alkalmazásából ered a „montázs” elnevezés. Ez egyben az épületformálás legfőbb eszköze is. A montázs-építészet örömmel él az ipar által kínált olcsó és hatékony termékekkel akkor, ha ezek jobban szolgálják a humánus és racionális környezetteremtést, mint a hagyományos anyagok. Természetesen ez sajátos esztétikát eredményez, amelynek befogadásához meglehetősen magasszintű környezetkultúra szükségeltetik. Ez a szemlélet elsősorban a lakásépítés területén hódít, mivel ez az építési ágazat a legérzékenyebb a költségekre, ugyanakkor a legjobban igényli a humánus tervezői hozzáállást.

A közösségben integrálódott, individuális család ideálja – kollektív lakóegyüttesek
Az ember egyszerre individum és kollektív lény. Ha a politika és annak folyományaként az építészet a maga eszközeivel nem teszi lehetővé, hogy egyszerre élje meg lényének eme kettősségét, úgy annak az ember maga, és rajta keresztül a társadalom látja kárát. Teret kell tehát adni azoknak a – főleg fiatalok által képviselt – igényeknek, mely szerint egy csoport, amely közös szellemiség alapján közösséget alkot, sajátos együttélési formát választhasson és ezt meg is valósíthassa.

Ilyenek pl. a grass-root mozgalmakból eredeztethető közösségek, amelyeket olyan eszmék vezérelnek, mint a közeldemokrácia megélésének igénye, helyi önigazgatás, ember és természet együttműködésén alapuló önálló ökonómia, a fogyasztói társadalom „használd és dobd el” mentalitása helyett az újrafelhasználás filozófiája, harc a fizikai- és szellemi környezetszennyezés ellen. Ezek a közösségek képesek az újrafelhasználási technológiák kifejlesztésére és gyakorlati kipróbálására az alternatív energiaforrások - a nap- és szélenergia, vagy a zöldhulladék komposztálásával nyerhető biogáz - felhasználásával. A közösségbe ágyazott individuális családok tehát képesek megélni eszméiket saját és az egész társadalom javára. Ehhez azonban ún. kollektív jellegű lakóegyüttesekre van szükség.

Ezek a sajátos városépítési és építészeti tartalmat hordozó egységek a szektor-orientált várostervezés fogalmába illő elemek. A skandináv országokban a 70-es évek közepétől kezdtek foglalkozni a lakásépítés eme új formájával, ami mára már mindennapi gyakorlattá vált. Csak Dániában manapság mintegy 10000 kollektív lakóegyüttes létezik, de a civilizált világ más országaiban is egyre népszerűbb (lásd Google: cohousing). Ezek a közösségek nem csak újonnan épített együttesekben, hanem célszerűen átépített bérházakban, vagy ipari épületekben is létrejöttek. Az újonnan épített, sűrű beépítésű, alacsony szintszámú lakóegyüttesek építészeti karakterét a montázsszerűség jellemzi, hiszen a közösségi eszméket materiális vonatkozásban ez képviseli leginkább.

Magyarországon a kollektivitás gondolata nem tud meghonosodni, aminek nemcsak a fogyasztói társadalom önzésre alapozó reklámstratégiája, hanem a közelmúlt negatív történelmi tapasztalata és talán a nemzeti karakter is oka lehet.

Fenntarthatóság
Nemcsak energiagazdálkodásra vonatkozó fogalom, hanem a mai gazdasági, ökológiai körülményeket figyelembe vevő humánus, környezet-megőrző és közösségépítő életforma fenntarthatóságát is érthetjük alatta. Tág fogalom tehát, amely egyfajta életszemléleten, világképen alapul. A településfejlesztés, városrendezés feladata, hogy ennek a szemléletnek kereteket biztosítson, azaz igény esetén befogadóképes legyen a fenntartható szemléletű életforma megélésére. Dániában a környezet fenntarthatóságának kérdése már a '70-es évektől foglalkoztatja a közgondolkodást. Ennek eredményeként az első passzív családi házak megépülését követően ökofalvak létesítésével fokozatosan érlelték ki a fenntarthatóbb élet anyagait, technológiáit, szociális és gazdasági kereteit. A Budapesthez hasonlóan az ország „vízfeje”-ként működő Koppenhágában, azaz metropolisz körülményei között is meg tudták, meg tudják teremteni a fenntartható környezet feltételeit.

A zártsorú beépítésű belvárosi tömbök '80-as években kezdődött rekonstrukciója során – hasonlóan a nálunk üdítő kivételnek számító közép-ferencvárosi tömbrehabilitációhoz – az utcafronti épületszárnyakat megtartva, az udvari szárnyak bontásával szellős, levegős zöldfelületeket hoztak létre, amelyek, ellentétben a fent említett budapesti példával, közterületek, azaz a tömb-belsők az utca forgalmába be vannak kapcsolva, átjárhatók.

A tömbrehabilitációik másik újdonsága a passzív napenergia hasznosítást szolgáló, az épületek déli tájolású homlokzatára bővítésként ráaggatott üvegfalak, amelyek a lakótereket bővítik és egyidejűleg az épület fűtési energia igényét csökkentik.
A fenntartható életmód szociális aspektusaként pedig nagy súlyt fektetnek – társasházak vagy szociális bérházak építésénél – a közösségi terek kialakítására. Ahogyan a fenntartható városi életforma egyik feltétele a köztér, a fenntartható családi élet feltétele a közösségi tér (nappali szoba), úgy a bérházak, társasházak autonóm életét is közös terek létesítése biztosítja.

Ezek azok a gondolatok, amik a dán építészet önvizsgálata és gyakorlata alapján, úgy érzem, minket is érintenek. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy nekünk ne lennének specifikus, csak ránk jellemző problémáink. Hogy mást ne említsek: a szakma és a „közönség”, a művelő és a befogadó közötti mély szakadék, ami az általános környezetkultúra alacsony színvonalán alapszik, és amelynek a környezet-tudatos életre nevelés, az épített környezettel kapcsolatos tömegkommunikáció és propagandahiány a fő okozója. Mégis, úgy gondolom, nem hiábavaló egy hozzánk hasonló nagyságrendű, és előremutató társadalmi törekvéseket képviselő ország – mint amilyen Dánia – felfogásmódját megvizsgálni és abból okulni.

Bolberitz Henrik
építész
Budapest XVII. kerület főépítésze