Jól induló kétes kaland - a Várkert Bazár

Orbán Viktor nem régi, a Budai Várról szóló nyilatkozatában a Várbazár rendbehozatalát a Budai Vár teljes felújítása nevű „kaland” nyitányaként aposztrofálta. Ez önmagában is elég ok arra, hogy újra érdemi, tehát kritikus – elismerő és bíráló – pillantást vessünk a Várbazárra. Pákozdi Imre írása.

Előrebocsátom, hogy bár élesen ellenzem a Budai Vár felújításának ma érvényes koncepcióját, a Várbazár rendbehozatalát előremutató, jó dolognak tartom. Az eredmény is tetszik, az alkotók összességében szép munkát végeztek, főleg az iparosok. A restaurálási rész – beleértve az alapok és a szerkezet szinte teljes újjáépítését – parádésan sikerült.

Bírálatom elsősorban a kiegészítő, újonnan épített részleteknek szól. Ezek – néhány kivételtől eltekintve – egyáltalán nem vegyülnek, de még csak „izgalmas kontrasztot képezve” sem illeszkednek a Várbazár eredeti, rendkívül karakteres, neoreneszánsz együttesébe. Megjegyzem, már az eredeti, Ybl-féle tervben is volt ellentmondásos elem, méghozzá a Neoreneszánsz kertben: a Grotta.

Ez ugyanis hamisítatlan barokk építmény. Kicsit bizonytalankodó konturjával, két szélén a vázával, a Grotta a kellemkedés motívumát csempészi a kertbe. Ez azért baj, mert a kert másik, Duna felőli oldalán igazi, Ybl-féle, szálkásan férfias, határozott szögletekben és ívekben tobzódó neoreneszánsz struktúrák vonulnak: a balluszteres kerítés a stilizált pergolával, a feljárat, a pavilon az ajtónyílásokkal. A megidézett reneszánsz és barokk elemek pedig nem felelgetnek egymásnak, hanem az utóbbiak egyszerűen oda nem valóként rontják az összhatást. Érezhették ezt az felújítás eredeti terveinek készítői is, mert a Grotta helyére korábban egyenes falú homlokzatot kívántak építeni. A hibát tetézi a lift felső állomásának opálos üveghengere. Nem a hengerrel van baj, hiszen a henger határozottan körvonalazott alakzat, amely beleillik az Ybl-féle historizálás formavilágába, hanem annak hivalkodóan centrális elhelyezésével és a minimalizmust idéző megjelenésével.

Ybl műve ugyanis éppen egyfajta „maximalizmus” jegyében született: mind a szerkezet, mind az ornamentika eltökélt módon, gazdagon díszes. És sajnos itt sem jön össze még a kontraszt-hatás sem, tehát a liftház opálos hengere nem ellenpontozza, hanem egyszerűen zavarja a neoreneszánsz építmény egészét.
Jelentős és következetesen végigvitt építészeti hibának tartom a cortenacél struktúrák alkalmazását. Nem értekeznék általánosságban a cortenacél kültéri alkalmatlanságáról, hiszen aki figyel, rég láthatja, hogy nem az építészet új vaskorszakáról, hanem egy látványos építőanyagipari kudarcról van szó. A megcsorgott eső okozta felületi és rozsdásvíz-károk mindenhol tettenérhetők, akár Assisiben, a parkoló liftjéhez vezető járdán, akár Pesten, a volt Divatcsarnok tetőteraszán berendezett kévézóban, akár itt, a Várkert Bazár „szabadtéri színpadán”, ebben a méltatlanul homályos árokban, ahol a padok homlokfalát használatidegen módon, ugyancsak cortenacéllal borították.

Csúnya a mozgólépcső rozsdalemez teteje, amely mérete és exponált elhelyezkedése folytán kifejezetten városkép-rontó hatású, például a Vigadó teraszáról nézve meghatározó látványelem.

Ormótlanok a szögletes cortenacél liftházak, akár a legfelsőt, akár a közteset tekintjük, azt, amely a mozgólépcső melletti boltív túlsó, Clark Ádám tér felőli oldalán, az Öntőház-udvar felett éktelenkedik.

A legfelső liftház hasábja ráadásul zavaróan konkurál a várfokon elhelyezett Mária-szoborral.

Jól illeszkedik viszont - pontosabban szólva izgalmasan felelget a várfallal, annak támpilléreivel és az előbb említett boltívvel - a mozgólépcső felső állomásánál kialakított, hengercikk alakú cortenacél ház és a mögötte lévő, nagy, a várfalba helyezett kapu.

Talán mert itt a kortársi minimalizmus hagyományos, elemi alakzatok közé épült be, nem pedig cizellált, neoreneszánsz díszeket próbál ellenpontozni.
Külön szólok a kert déli részén lévő épületszárny két, ugyancsak cortenacél kapujáról – inkább kültéri ajtajáról -, amelyek ismét csak a durva nem-illeszkedés iskolapéldái. Ráadásul mellettük, tőlük néhány méterre helyezkedik el egy-egy gyönyörűen rendbehozott, hagyományos ajtó valamint falfülke. Nem szaporítanám a szót, kérem, nézzék meg a képeket.

A belsőépítészet jól sikerült. Igazi „jutalomfeladatot” nyilván a déli szárnyból nyíló nagy rendezvénycsarnok jelentett, amelynek sajnos csak az előcsarnoka látogatható. Itt külön kiemelem a high-tech elemek illeszkedését: a támfalakkal és boltívekkel fedett, hosszú „elő-előcsarnok” sikerült lezárását és a liftek csillogó, műszakias szépségét. Az illeszkedés titka valószínűleg az anyagszerűségben rejlik. Ebben a térben a beton alkalmazása nélkülözhetetlen volt, így minden, ami a beton világához tartozik, indokolt és okkal felmutatható. Érdekes, hogy az előcsarnok egyetlen hibája mégis anyagszerűtlenségből fakad. A fehér alapon készült, az egész hosszanti falat beborító, könnyed kezű grafika ugyanis a fal ideiglenességét sugallja; hogy mondjuk gipszkartonból készült, a mögöttes terek elkendőzésére. Pedig nem: beton az is a javából, csak képregényesítve.

Hatalmas és összességében jól elvégzett feladat volt a Várkert Bazár rendbehozatala. Kérem az alkotókat, hogy a fentebbi kifogásokat ne vegyék a szívükre, ugyanakkor bízom azok megszívlelésében és kívánom, hogy további, műemlékekkel kapcsolatos munkásságukban a kortársiasság konok érvényesítése helyett inkább az illeszkedés legyen elsődleges vezérelvük. Sajnos november 23-án véget ért a Velencei Építészeti Biennále, így csak kevesen láthatták az olasz pavilont, a régi és új építészeti struktúrák illesztéséről szóló, tanulmány értékű kiállításával. Javaslom a kiállítás anyagának megszerzését és itthoni bemutatását, hogy legalább időszakosan hozzáférhető legyen a magyar építészek és a nagyközönség számára.

Pákozdi Imre